„A legfinomabb és legbőségesebb lakoma a pörkölt ember birkakörettel”

A Könyvhét hetében minden nap közlünk egy mesét az Év Gyerekkönyve Díj zsűrijének válogatásában. Ezúttal a 7-12 éves kategória shortlistjére került Országjáró mesékből mutatunk egyet.

Juhász Kristóf, a MesemondóJuhász járja az országot, gyűjti a meséket, legendákat, történeteket, megírja, aztán elmeséli őket. Persze kicsit másképp mondja el, mint ahogy hallotta, hisz a mesemondók ezt így csinálják már évezredek óta. Egyesek azt beszélik, hogy vannak olyan mesék is, amiket ő talál ki teljesen magától! Mások úgy hallották, hogy az összes meséjét teljesen ő találja ki, csak úgy tesz, mintha már előtte más is kitalálta volna!

Nézzünk csak meg egyet!

A nyírségi sárkánytűz

(Szabolcs-Szatmár-Bereg)

Hajdanában-danában, a Magyar Királyság idejében rettentő sárkányok éltek a Nyírségben. A legvadabbak és legéhesebbek közülük is az Ecsedi-lápban tanyáztak. Tehették, mert olyan mély volt ez a mocsár, hogy a legrátermettebb búvárnak is napokig tartott volna, mire leér a fenekére – beszélik, hogy egyszer Bogaras Samu, a pákászok mestere fél napig ment a víz alatt lefelé, ám akkor eltévedt, és csak keserves bolyongás után talált vissza a partra. Többször nem is próbálkozott a fenékre jutással, cserébe tőle származik a mondás: a víz alatt minden víz fekete.

Szóval ebben a feneketlen mocsárban éltek a sárkányok sárkánymódra, vagyis ettek minden jószágot, ami csak mozgott, bizony még embert is! Ha pedig jóllaktak, szórakozásképpen égig érő tűzoszlopokat fújtak. Az aztán csuda egy látvány volt, mintha az ősidők tűzokádó vulkánjai elevenedtek volna meg! Szerencsétlen embereket ez persze nem vigasztalta, kiváltképp, ha éppen ették őket. Tudni kell, hogy a sárkányok igen sokáig élnek – a legvénebbek persze a messzi Kelet hegyei között laknak, de csak ritkán bújnak elő barlangjaikból, hogy egy eltévedt óriást, elefántot, vagy repülőbálnát fölfaljanak, így aztán soha senki nem tudja tőlük megkérdezni: hány ezer éves vagy, ó sárkány? Ezek a mi nyírségi sárkányaink csak néhány száz évesek voltak, de már ennyi idő alatt is komoly ínyenc vált belőlük, ami érthető, elvégre a nyers emberhús hosszú távon elég unalmas ízű. Legalábbis a sárkányok szerint – bizonyos emberevő krokodilok ugyan nem értenek velük egyet, de ezt a sárkányok általában elintézik annyival, hogy a krokodiloknak nincsen ízlése.

Így esett, hogy az Ecsedi-láp sok jóllakott sárkánya ott lebegett a mocsár színén, süttette hasát a nappal, és a konyhaművészetről beszélgetett.

Azt mondja a százfogú feketesárkány:

– A legfinomabb és legbőségesebb lakoma a pörkölt ember birkakörettel! És nagyon egyszerű is elkészíteni, hisz csak oda kell röppenni a mező fölé, ahol a pásztor legelteti a birkanyájat, kicsit odapörkölni, aztán megkavarni, és kész is van. Előtte persze érdemes a fák közé menekült kisbojtárokat karmunk hegyére tűzni, mert zsengébb a húsuk, mint az öreg pásztoré.

Azt mondja erre a buzogányfarkú barnasárkány:

– Ej barátom, hiszen így megeszed a pásztort a büdös, átizzadt subájával együtt, ami nagyon egészségtelen. Egyetlen emberfajta van, amit ruhástul érdemes elkészíteni, ez pedig a páncélban főtt lovag. Jön a lovag nagy izgalommal sárkányt ölni, én meg csak egy kicsinyke lángot fújok rá, amitől szép lassan megfő a páncéljában. Akkor a páncéljából kihámozom mint a rákot, s úgy falom föl.

Azt mondja erre a gülüszemű vörössárkány:

– Hajaj, bizony a lovagok nem elég zsírosak a páncél alatt, ellenben túl sok rajtuk az izom, így aztán annyit kell rágódni a húsukon, mint a taplógombán! A legfinomabb falat a jó kövér szakácsné meg a hájas molnárné közepes lángon, enyhén megpirítva!

És volt ott egy kis aranysárkány is, aki azt mondta:

– Nekem eléggé ízlenek a fényes pikkelyű halak is a Tiszából, amiket aztán leöblítek némi nyírfalével. Ettem embert is, nem mondom, de mind olyan keserves pofát vágott, ha megkóstoltam, hogy egészen elment az étvágyam. Meg sajnálom is őket, hisz oly kedvesen rohangásznak összevissza a két fura kis lábukon, mikor még élnek.

Nevetett erre a többi sárkány:

– Mit sajnálsz te a nyomorult embereken, hisz egyfolytában keserves pofát vágnak, ha esszük őket, ha nem!

Erre aztán arra terelődött a vita, hogy szokta-e magát jól érezni az ember, ha éppen nem eszik meg. A kis aranysárkány ragaszkodott hozzá, hogy igenis szokta, a többiek azt mondták, hogy nem szokta, illetve úgyis mindegy, nem kell itten kényeskedni.

Így vitáztak-vitázgattak, de nem változott ettől semmi: ette tovább a sárkányfajzat az embert a maga módján. Az emberek meg keseregtek, s bosszút forraltak, de hiába: páncéljuk, fegyverük sárkánytűz ellen nem ért semmit.

Telt-múlt az idő, s egy szép reggelen a kis aranysárkány szokása szerint az Ecsedi-láp szélén kóborol, ott ahol a madár se jár. Keresett egy jó iszapos szittyót, és belefeküdt dagonyázni. Ej, de jólesett neki a hűs iszap! Örömében nagyokat szuszogott, és vidám, aranyszínű lángnyelveket fújt. Arra ment a nyírbátori kovácslegény. Ő is kóborolt a mocsárban amerre a lába vitte – oly nagy gondban főtt a feje, hogy észre se vette: sárkánylakta vidékre tévedt. Az volt a baja, hogy hiába próbálkozott ilyen-amolyan fújtatókkal, képtelen volt olyan tüzet csiholni a kovácsműhelyben, minek lángjánál erős és tartós acélt kovácsolhatott volna. Kovácsolt bármit: lópatkót, vasfazekat, hasítófejszét, tollas buzogányt, egy idő után mind elvásott, kilukadt, kicsorbult, vagy elvesztette formáját, s csak nagy üggyel-bajjal lehetett újra kikalapálni. Szóval mendegélt a kovácslegény ezen tűnődve, s egyszer csak meglátta az aranysárkány tüzét! A sárkányt nem látta, hisz épp csak az orra hegye látszott ki a hűs iszapból.

Megijedt a legény, de nagyobb volt az ámulata, mint az ijedelme, mert ilyen szép aranyszínű lángnyelveket még a királyi kovácsműhelyben sem látott! A kíváncsiság annyira fölülkerekedett rémületén, hogy az sem érdekelte, sárkánytűz, lidércfény, vagy a rézfülű bagoly ebédje lángol: nekifogott, hogy a tüzet próbára tegye. Mint rendes kovácslegénynek, tele volt a zsebe minden aprósággal: volt ott kovácsfogó, egypár vasreszelő, némi acélgalacsin, pár marék szeg, egy kisebbecske üllő meg egy jó közepes nagykalapács. Nosza, odasettenkedett a tűzhöz, és a hosszabbik fogóval óvatosan beletartott egy acélgalacsint. Az pedig egyből fölizzott a sárkánylángban, akár a végtelen ég hullócsillagai. Nyomban az üllőre is tette a galacsint a kovácslegény, kalapálta, formálgatta, és látta: ezzel a tűzzel a világ legerősebb acélját képes kikalapálni.

A nagy kopácsolásra persze fölneszelt az iszapfürdőző aranysárkány, kidugta gőzölgő fejét a mocsárból, és kérdezte a kovácslegényt:

– Hát te meg mit zajongasz itt nekem?

Hiába volt az aranysárkány kisebb a fajtájához képest, a legény így is megijedt, ijedtében ráejtette a kalapácsot a nagylábujja bütykére, hú, de fájt! Jajgatott is szegény, s fél lábon ugrálva magyarázkodott könyörögve:

– Ne egyél meg ó, hatalmas sárkány! Nem akartam semmi rosszat, csak egy kíváncsi kovács vagyok, és épp most jöttem rá, hogy a lángodnál képes vagyok kikovácsolni a világ legerősebb acélját!

– Ne félj tőlem, kovács, nem szeretem az emberhúst, inkább finom halat eszem s olykor gyönge szárnyasokat. Úgyhogy ne rémüldözz itt nekem, inkább mutasd meg, hogyan kovácsolsz te acélt sárkánytűznél, mert ilyen csudát életemben nem láttam.

Úgy is lett: munkához látott a kovács, fújta a tüzet a sárkány, s nézte, miképpen formálódik a kalapácsütések alatt az acélgalacsin egy szép kerek acéltányérrá. Százszor olyan gyorsan ment a munka, mint a világ legjobb kovácsműhelyeiben, elvégre a sárkányláng is százszor olyan tüzes, mint a világ valamennyi tüze, kivéve a vulkánokét és a hullócsillagokét, de hát azok közelében elég bonyolult lenne kovácsolni. Mikor pedig az acéltányér kihűlt, a kovács átnyújtotta azt a sárkánynak:

– Tessék, hatalmas sárkány, talán jobban esik majd a hal, ha ilyen szép tányérról falatozod.

Tetszett annak a tányér, de még jobban tetszett a kovácsolás művészete.

Összebarátkozott hát az aranysárkány meg a kovácslegény, el is mentek a nyírbátori kovácsműhelybe, ahol aztán sok szép lópatkót, vasfazekat, hasítófejszét, tollas buzogányt készítettek kettesben, a maguk gyönyörűségére.

A saját fajtájuk előtt persze mindketten titkolták a különös barátságot. Nem mintha a sárkányok törődtek volna kisebb testvérükkel: afféle hitvány halevőnek tartottak, aki felőlük kódoroghat bármerre. A kovácslegény földijei meg csak annyit vettek észre, hogy bármi kerül ki annak műhelyéből, az soha ki nem csorbul, soha el nem vásik. Jól megélt hát mesterségéből a legény, és ha más ember nem járt a műhelyben, nagyokat beszélgetett az aranysárkánnyal, aki hozzá hasonlóan igen kíváncsi természetű volt. A világ minden titkos csodáját megfejtették volna ők ketten, ám a világ bajával egyikük se gondolt. Pedig volt a világnak baja elég, hisz a többi sárkány továbbra is csak ette-ette az embereket. A soha ki nem csorbuló szerszámokat készítő kovácsműhelynek pedig messze földön híre ment.

Nem csuda hát, hogy egy napon beállított a kovácslegényhez a király legfényesebb lovagserege: adjon nekik soha ki nem csorbuló kardot, soha át nem lukadó páncélt meg mindent átdöfő kopját, hogy most aztán egyszer és mindenkorra végezzenek az Ecsedi-láp emberevő sárkányaival. Az aranysárkány épp halászgatott a Tiszán, a kovácslegény pedig mindent odaadott a lovagoknak, amit azok kértek – hogy is tehetett volna másképp?

Sok aranyat adtak a lovagok a kovácslegénynek, s elvágtattak az Ecsedi-lápba, ahonnan eddig sárkányölő nem tért vissza élve. Hallották a sárkányok a nagy fegyvercsörgést, patadobogást, kiröppentek a mocsárból, és gyilkos lángot okádtak a lovagseregre. Ám a fegyverek és páncélok állták a sárkánytüzet, hiszen acéljukat ugyanolyan tűzzel kovácsolták. Ezt persze nem tudta se sárkány, se lovag: a sárkányok csak annyit értettek az egészből, hogy elszánt ellenségeik még élnek. A lovagok meg csak annyit, hogy még nem haltak meg, amin erősen meglepődtek ugyan, ám csudálkozás helyett inkább újabb rohamra indultak. Izzott a tűz és csattogott az acél! Sárkánykarmok tépték föl vitéz férfiak torkát, lovagi kopják döftek át pikkelyes gyíktesteket, sárkányfarkak csapásai zúztak össze bátor lovasokat, és pallosok nyestek le vicsorgó sárkányfejeket! Hullt az embervér és hullt a sárkányvér: ég és föld beleremegett a legiszonyúbb csatába, amit a Nyírség valaha látott. Beszélik, hogy annyi levágott fej, letépett kéz meg láb pottyant akkor a mocsárba, hogy a halaknak a sok sárkányhústól meg emberhústól hetekig hasmenése volt, és számos vízimadár volt kénytelen elköltözni egész fészekaljával a bűz miatt.

Pirkadattól napszentületig öldökölte egymást a két sereg. S mikor már mindkettőnek elég halottja volt, s elég vérző sebet kaptak az élők, fegyverszünetet fújtak. A sárkányok lemerültek a mocsárba, a lovagok ledőltek a nyírbátori fogadóban, s ki-ki nyalogatta sebeit, meg készült az újabb csatára. A lovagok biztosak voltak másnapi győzelmükben. A sárkányok már kevésbé, épp ezért cselt eszeltek ki: mielőtt a lovagok hajnalban újult erővel megrohamoznák őket, fölperzselik egész Nyírbátort, nem kímélve asszonyt, se gyereket – de még a papot is megeszik, ha nem túl rágós.

A kis aranysárkány minderről mit se tudott – egész nap vígan halászott a Tiszán, és akkorákat csobbant a vízben, hogy meg se hallotta a csatazajt. Csak mikor hazatért a mocsárba, akkor látta, miként aratott testvérei közt a halál, s hallotta: micsoda szörnyű bosszút forralnak azok az emberek ellen. Nem is habozott, röppent nyomban titokban a kovácslegényhez, s így szólt hozzá:

– Mit cselekedtél, te ostoba? A sok acélfegyverrel, mit készítettünk, most a te fajtád az én fajtám vérét ontja, de tudd meg, az én fajtám se lesz adós, mert még napkelte előtt kiirtanak itt minden eleven embert!

Felelt erre a kovácslegény:

– Ugyan mit cselekedtél volna a helyemben, barátom? Hogyan tagadhattam volna meg a király lovagjaitól a segítséget? Hiszen a te fajtád évszázadok óta pusztítja az én fajtámat, te vagy az egyedüli kivétel, akit ismerek. Mondd: mit kellett volna tennem, hogy egyszerre őrizzem meg a becsületem és a barátságunk?

Az aranysárkány megértette, hogy a kovácslegénynek igaza van. Törni kezdték a fejük: miképpen kerülhetnék el a vérontást? Mert abban biztosak voltak, hogy ebben a háborúban egyikük népe se győzhet, legföljebb kölcsönösen elpusztítják egymást.

Munkához látott hát az aranysárkány meg a kovácslegény, s kikalapáltak a kovácsműhelyben egy hatalmas, sárkánytűzben edzett vaskaput. Akkora volt a kapu, hogy elért az Ecsedi-láp egyik végétől a másikig, és olyan vastag acélból készült, hogy még a gyémántszarvú faltörő kos sem tehetett benne kárt. S amint az éj leple alatt elkészültek a kapuval, azonmód az Ecsedi-láphoz vitték, s lefektették, örökre elzárva vele a mocsár mélységeit a felsőbb világtól. Napkelte előtt aztán fölébredtek a sárkányok a mélyben, s indultak volna fölperzselni a falut – de a vaskapu útjukat állta! Nem hatolt át azon tűz, sem harapás, sem sárkányfarkak borzasztó csapása. És napkeltekor a lovagsereg is megindult, hogy levágják mind a sárkányokat – de a vaskapu nekik is az útjukat állta! Nem hatolt át azon kardpenge, sem nyílhegy, sem zászlós kopják szörnyű döfése!

Akkor aztán a sárkányok harapdálták a vaskaput alulról, a lovagok meg döfködték felülről, de hogy egyikük sem fért ellenségéhez, kénytelenek voltak egy idő után az egészet abbahagyni. A sárkányok megint csak lesüllyedtek a mocsár feneketlen mélyére, a lovagok meg újból leheveredtek a nyírbátori fogadóban. Másnap újra kimentek csatázni, de a vaskapu még mindig ott volt, és még mindig nem tudták áttörni sem erővel, sem furfanggal. És ugyanez történt harmadnap, és negyednap, és végtére hetednapon is. Akkor aztán a sárkányok elúsztak a titkos földalatti vizekben, hogy új hazát keressenek maguknak. Hogy miféle vidékre tévedtek a Nyírség mocsarából, és hogy új földjükön emberevők, avagy halevők lettek, vagy netán holmi zöld salátákat majszolgatva tengették életük, arról nem szól ez a mese. Azt biztosan tudjuk, hogy a lovagok végül büszke sárkányverőként tértek meg a királyi udvarba, s dicsőségük zengték hét királyság dalnokai. Végtére is nagy csatát vívtak, s utána nem bukkant föl többé sárkány azon a környéken. A titokzatos vaskapuról persze inkább hallgattak a lovagok, elvégre nem szerették volna, hogy lovagi hírnevük csorbát szenvedjen. Csak a környékbeli halászoknak és rákászoknak tűnt föl, mikor az immár teljesen sárkánytalan mocsárban csónakáznak, az evezőjük vége néha nagyot kondul a láp fenekén. Pedig hát ősidők óta tudta mindenki, hogy az Ecsedi-láp feneketlen. De a fényes királyi udvarban nemigen foglalkoznak holmi pákászokkal, akik szerint a feneketlen mocsár hirtelen csudamód megfenekedett.

És azt sem tudta meg soha a nagyvilág, hogy a kis aranysárkány meg a kovácslegény mentett meg sok ezernyi lelket a pusztulástól. Tudták ők, hogy jobban járnak, ha nem kötik ezt a nagyvilág orrára. Inkább megvoltak csöndesen, jó barátságban és kutatták egész életük végéig tűznek, vasnak, acélnak titkait.

Aki nem hiszi, keressen sárkánytűz edzette acélpengéket a jó nyírségi föld legmélyében! Mert aki keres az talál is, és aki talál, a saját szemével láthatja majd: minden szavam igaz volt.

A könyvet Baranyai (b) András illusztrálta, és a Scolar adta ki. Korábbi mesematinék errefelé.