Nemes László Moulin című, Magyarországon forgatott, új francia filmjének a ma nyíló 79. Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában lesz a világpremierje – olvasható a Nemzeti Filmintézet közleményében. Az új Nemes-film Jean Moulinnak, a francia ellenállás legendás alakjának a történetét dolgozza fel Gilles Lellouche és Lars Eidinger főszereplésével. A film operatőre Erdély Mátyás volt.

Nemesnek ez a negyedik nagyjátékfilmje a Saul fia, a Napszállta és az Árva után. Már a 2015-ös Saul fia is Cannes-ban debütált, ahol elnyerte a fesztivál nagydíját is.

Az idei fesztiválon a kritikusok hete versenyében Kreif Zsuzsanna magyar–francia koprodukcióban készült rövid animációja, az ADGWA-ATA is indulhat. Ennek író-rendezője Kreif Zsuzsanna, zeneszerzője Szende Natalie, a hangdizájnt Lukács Péter Benjámin készítette, a vágója Czakó Judit volt.

A magyar nemzet biztonsága című regényéért, valamint teljes életművéért Krasznahorkai László kapta idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat.

Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek munkájához. A vezetőség döntését irodalomtörténészekből és írókból álló bizottság készíti elő, melynek tagjai 2026-ban: Báger Gusztáv, Bakonyi István, Báthori Csaba, Filip-Kégl Ildikó, Keresztesi József, Radics Viktória és Szörényi László.

A fődíjas mellett Tóth László, Kornis Mihály, Soltész Márton és Kenyeres Zoltán részesült elismerésben, négy különböző kategóriában, azaz idén mind az öt kategóriában férfiakat díjaztak. Az Artisjus-díjat alapítása óta eddig 101 költő és író vehette át.

A korábbi években többek között Takács Zsuzsa, Kovács András Ferenc, Berkovits György, Nádasdy Ádám, Pintér Béla, Tőzsér Árpád, Kukorelly Endre, Márton László, Bereményi Géza, Darvasi László, Rakovszky Zsuzsa és Szilágyi Ákos részesültek az elismerésben. Az idei díjakat 2026. május 11-én este, a Magyar Zene Házában adták át a zenei Artisjus-díjakkal együtt.

Szirmai Márton, vagyis Pogány Induló lesz az Egyke című film főszereplője - ezt az énekes a szombati nagykoncertjén jelentette be.

Ez a korábban A besúgót rendező Szentgyörgyi Bálint első hazai mozifilmje, amelyet a Nemzeti Filmintézet is támogatott. A thriller főbb szereplői még Szász Júlia és ifj. Vidnyánszky Attila.

„A film mindenféleképp mérföldkő, soha nem vettem részt még hasonlóban sem, és azért, hogy egy ilyen nagy színvonalú produkcióban debütálhatok, mint színész, ha ezt így szabad mondani és a kollégáknak nem sértő, abszolút boldog vagyok” - mesélte Szirmai.

„A történet szerint egy gyermektelen házaspár különös idegenre bukkan az erdőben: egy tinédzserre, aki megmagyarázhatatlan módon őket tartja a szüleinek. Ki ez a fiú, mit akar tőlük, és honnan tud róluk ennyi mindent?” – csigázgatja az érdeklődést Köbli Norbert, az Egyke egyik producere és forgatókönyvírója. A rendező, Szentgyörgyi Bálint szerint „Marcell személyisége és jelenléte eleve inspirálta a karaktert. Olyan ösztönös energiát hoz a vászonra, amit nagyon ritkán látni.”

„Iszonyú komoly vívódás tárgya, hogy az ember leszerződjön-e valahová, vagy megvan a lehetősége, hogy szabadúszóvá váljon, esetleg tovább kell lépnie, és hazamenni már most Beregszászba. Mert mindenképpen ez az én nagy tervem, hogy ott dolgozzak, és ha a jóisten megsegít, akkor ott szeretném kiteljesíteni az életem.”

Ezt egy 2015 januárjában készült interjúban mondta ifj. Vidnyánszky Attila, még egyetemistaként, hozzátéve: „Nincs nap, hogy ne gondolnék Beregszászra. Ritkán tudok hazamenni, elmondhatatlanul hiányzik, de azt gondolom, hogy nekem 21 évesen még rengeteg mindent meg kell tapasztalnom, tanulnom ahhoz, hogy valahol letelepedjek.”

Azóta nemhogy ő nem ment haza Beregszászba, maga a színház sincs otthon, a társulat egy része – történetesen a férfiak – látogatóba sem mehet, már ha nem szeretnének tevőlegesen részt venni az orosz–ukrán háborúban, miszerint a fronton. És hát miért is szeretné ezt bármelyikük. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata 2022. február 24-én hajnalban egy fellépés – az egyébként több mint húsz éve műsoron tartott Tóték tiszakécskei vendégjátéka – végett jött át a határon, és egyszerűen itt ragadt. Eleinte úgy gondolhatták, mindez átmeneti, csupán kis időre szól – nem akaródzik havi bérletet venni, mondta egyikük 2022 márciusának vége felé –, ám azóta több mint négy év eltelt.

Mindazonáltal ez a szöveg elsősorban nem arról szól, hogy hogyan lehet így élni, túlélni, lenni, körülményekhez, viszonyokhoz alkalmazkodni, hanem egy konkrét színi előadásról.

Ifj. Vidnyánszky Attila az idézett 2015-ös interjú óta a magyar színház legnagyobb sztárjai közé emelkedett – noha sok más fiatal kollégájával ellentétben egy pillanatig sem viselkedett celebritásként –, játszik és/vagy rendez a Vígszínház mellett Kolozsváron és a Katonában éppúgy, mint az apja által igazgatott Nemzetiben.

Utóbbi munkái kevésbé vannak szem előtt. Ennek okai triviálisak, beléjük bonyolódni most nem fogok. Maradjunk annyiban, hogy én egyrészt nem tartozom azok közé, akik nem hajlandóak belépni a Bajor Gizi park 1. sz. alatti épület kapuján, másrészt örülök, hogy bár odaát nem, itt mégis dolgozhat ifj. Vidnyánszky a beregszásziakkal. Is. Az első közös előadásuk Nyikolaj Erdman Az öngyilkos c. darabjából készült – az is jó volt, az is műsoron van, ebben az évadban is megnézhető még –, utána Nyikolaj Gogol Revizorja következett. Ezt eredetileg Gyulán, a Várban csinálták meg tavaly nyáron, aztán őszre sikerült bevinniük a Nemzeti Kaszás Attila-termébe.

Lelövöm a poént: ez az előadás a saját privát listámon kapásból bekerült a rendező legjobbjai közé, egyenest a budaörsi Liliomfi, a pesti színházas Kinek az ég alatt már senkije sincsen és a kolozsvári Rómeó és Júlia mellé.

Kezdem azzal, hogy még soha senki nem mutatta meg ennyire hitelesen, viccesen, de egyben drámaian is Kárpátalját, ahogyan a Revizorban látható. Egészen konkrétan a nagy háború előtti Kárpátalját, úgy is, mint Ukrajna legperiférikusabb szegletét, azt, amit 2021-ig rendszeresen visszajárva még én is behatóan ismerhettem. És ami a 2010-es évek eleje óta – ismét és megint – fokozatosan egyre kevésbé látszott szerethetőnek vagy élhetőnek. De ezzel együtt tragédia, hogy ami 2022 februárjában történt, az ezt a szerencsétlen, kaotikus, korrupt, kilátástalan, jobb sorsra hiába vágyó világot és szubkultúrát is megsemmisítette. Amint ez az előadásból is kiderül. Lehet kezdeni mindent elölről, majd egyszer, talán, már ha lesznek, akik maradnak – vagy maradhatnak.

Mielőtt bárki félreértené: Kárpátalja ide, Ukrajna oda, ifj. Vidnyánszky és a beregszásziak Revizorjának sok köze van Gogolhoz is. A szituációk ugyanazok, a figurák nemkülönben, a történet és a poénok egy része is. A „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök” mondatok nagyon is a helyükön vannnak ebben a közegben és viszonyrendszerben. Valamint más országokhoz és világokhoz kapcsolódóan is. Tapasztalataim szerint képesek venni a lapot azok is, akik nálam kevébé bennfentesek. Az, hogy a rendező elképzeléseiből, szokásosan szertelenül szárnyaló fantáziájának terméséből és a színészek improvizációiból adódóan helyenként bohózatba torkolló kortárs komédiázást látunk, semmit sem vesz el, ellenkezőleg, rengeteget tesz hozzá az egészhez. A zene dettó – a Chicago c. musical betétdalaitól az ABBA-számokon át olyan aktuálisnak tűnő slágerekig, amiket nem ismerek –, az meg, hogy a szereplők időnként táncra perdülnek, kézenfekvő kézjegy.

Magától értetődő, hogy nemcsak a zenék némelyikét, a poénok egy részét sem ismerem. Végtére TikTokot sosem használtam, a Facebookról rég lejöttem, az Instagramom majdhogynem parlagon hever. Viszont van bőven így is, ami megvan. Tudom, mihez kapcsolódik a gondolom, nem gyalog, a keresett a rém, a slimfit megváltó, a kígyóvállú jelző elterjedéséhez tán még közöm is volt annak idején. Azt is tudom, melyik budapesti szoborcsoporton olvasható ez a Petőfi-részlet: „A Kárpátoktul le az Al-Dunáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! / Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar.” És azt is, hogy kinek melyik filmjében enne Latinovits Zoltán táfelspiccet, vagy hogy honnét van a járdaszegélyes jelenet. Egy szó, mint száz: mindenki megkapja a magáét, ebben a tobzódásban amúgy is az a lényeg, hogy nem muszáj a megszámlálhatatlan utalás mindegyikét azonosítani.

Miközben harsányan kacag a néző, egyúttal ámul-bámul, hogy milyen tehetségesen komédiáznak ezek a szélesebb körben nem túl ismert fiúk és lányok. Csak néhányukat kiemelve: hogy milyen tökéletes polgármester Ferenci Attila, hogy hányféleképpen tud rémüldözni vagy hőbörögni Szabó Sebestyén László, hogy micsoda összjátékot produkál Séra Dániel és Jakab K. Tamás, hogy milyen tökéletes benzinkutas Orosz Melinda és Vass Magdolna. Arról meg már nincs is mit mondani, hogy mennyire zseniális az akcentus és az ukrán–magyar–orosz keveréknyelv, amit Polyák Anita hibátlanul, sziporkázva hoz.

Hogy hol is vagyunk – a szűk kétszáz évvel ezelőtti vidéki Oroszország helyett –, és hogy mikor, az ugye az elején kiderül. A remek díszlet, a leharcolt OKKO benzinkút az ukrán nyelvű posztereivel kapásból eligazítja az ínyenceket, amihez az elhangzó bevezető szöveg is hozzátesz. Nem sokkal később az egyik szereplő mondja is: úgy hírlik, az oroszok háborúra készülnek. Innentől sejthetjük, hogy mi lehet ennek a vége, túl azon, hogy nyilván kiderül, az ember, akit revizornak vélnek, valójában nem az. Amennyiben sejtjük – ha a rengeteg mulatság közepette van erre időnk –, akkor jól sejtjük. De hogy mégsem sejtjük eléggé, az szinte bizonyos.

Úgy tudni, a rendező a társulattal karöltve már tervezi az újabb közös előadást. Drukkolok, hogy semmilyen háború – vagy béke – se bírhassa ezt megakadályozni. Hogy hol csinálják meg, nekem édesmindegy, elmegyek bárhova. Hátha egyszer még Beregszászba is. Csak csinálják, csinálhassák.

(A Revizort az évad végéig kétszer játsszák még a Nemzetiben, de nyár végén lesz előadás a Városmajori Szabadtéri Színpadon is)

Egyetemi mészárlásra készülő prágai fiatal monológját írta meg Fehér Renátó első prózai művében, ami pár hete jelent meg A merénylők fénykora címmel. A kisregény az egyetem bölcsészkara ellen kitervelt támadás előtti utolsó éjszakán mutatja meg, ahogy a fiatal srác gondolatai, dühe, szorongása ide-oda csapódik, egy lírai, pulzáló, sokszor felkavaró szövegfolyammá összeállva. Hogy aztán persze pár oldal után rájöjjünk, nem egyetlen, fiktív fiatal személyes tragédiáját olvassuk, hanem valami olyasmit, amihez sokkal több közünk van, mint szeretnénk.

Fehér Renátó egyszer már volt podcastsorozatunk vendége, amikor Olga Tokarczuk életművéről beszélgettünk vele.

A tartalomból:

• 00:00 Pár könyv, amit említünk röviden: Üvöltő szelek és A Pendragon-legenda.
• 01:50 Vendégünk Fehér Renátó. És a kérdés, hogy hogyan születik meg egy merényletre készülő fiatal alakja. Tizenkét év alatt egy prágai sétaregény ötletétől jutott el idáig. És a kérdés a kötet mögött: hogyan lehet a közmegegyezésék biztonságos centrumából kilépve egy olyan nézőpontot találni, melyen keresztül korszakunk sötétségeire, sikátoraira is rá lehet látni?
• 08:50 Hogyan lehet egy gyökeresen más karakterben ilyen sokáig benne maradni? És a horzsolások, melyek az olvasóra várnak. És ami már nem fért bele: például egy részlet a Taxisofőr monológjából.
• 14:50 Hasonlóságunk a szörnyeteghez: megérteni azt a viszonyt, hogy a merénylő is egy közülünk.
• 20:00 Bele kell tanulnunk azokba a dilemmákba, amik a Z-generációt érik. Manosphere világa és a női szerepeket újradefiniáló újradefiniált férfi szerepek.
• 25:05 A társadalmi szégyen az individuális szégyenen túl. És a szégyen utáni politika korszaka, kitérve a kommentszekciók aknamezejére és Orbán elhíresült, tavaly március 15-ei beszédére. A kinevetés nem gyógyul be soha: az sem, ha engem nevetnek ki, de az sem, ha én nevetek ki másokat.
• 30:00 Merénylők kiáltványai, mint műfaj. Neonáci merénylőt írni túl könnyű megoldás lett volna.
• 35:20 Kaleidoszkóp, mint műfaj, és a szöveg, amit forgatni lehet.
• 40:00 Az íróasztal mint vesztőhely és az olvasás, mint kukkolás: mit is jelent olvasni
• 44:20 Mire jó az irodalom? Például képes lehet varázstalanítani a tragédiákat, dilemmákat, szorongásokat. Talán eggyel kevésbé fenyegető a valóság, ha egy ilyen könyv megíródik.
• 49:45 Irodalmi ősélmények, közművelődés szükségessége és hogy miért jó sokat, felszabadultan beszélgetni könyvekről. „Nagyon kölcsönös viszony alakulhat ki gy könyv fölött, és gondolom ezt hívjuk hazának.”
• 55:40 Három plusz egy könyv Fehér Renátó ajánlásában: az Imago Budapest folyóirat Szégyen száma, Veszprémi Szilveszter - Vijjogók, Rachel Kushner- A teremtés tava és Franz Kafka - Levél apámhoz.

Továbbra is várjuk a könyv- és témaötleteket a facebookos csoportunkban! Addig is további könyves tartalmakért ajánljuk Anna Instagramját és Bence Nemrosszkönyvek Instagramját, ahonnan a podcast nevét is kölcsönöztük.

A műsor meghallgatható a 444 Spotify- és Apple Podcast-csatornáján is.

„Milyen volt együtt dolgozni Várkonyi Zoltánnal? Egyáltalán, hogy került mellé? Úgy, hogy csendben odaültem, ő pedig nem vette észre.” Ez a válasz találóan és sallang nélkül mutatja meg, milyen is volt Radnóti Zsuzsa. A „csak csendben odaültem” gesztusában ugyanis ott van az életszemléletének, a színházhoz és az alkotótársakhoz való hozzáállásának minden fontos részlete.

Kezdve azzal, ahogy 1959-ben gyakornokként, sőt, valójában könyvtárosként került a Vígszínházhoz (éveken át a mai Házi Színpad mögötti kis könyvtárszobában olvasott, elemzett és könyvet adott annak, aki érdeklődve betért hozzá), majd innen szüremkedett be a próbákra, innen szegődött a rendezők, mindenekelőtt Várkonyi, Horvai és Marton mellé. Ez a szemlélet árulkodik arról is, hogy milyen kitartással, valójában ultramaraton futásként élte meg a színházi létet, az alkotást (még akkor is, ha mi sem állt Zsuzsától távolabb, mint a sportolás. Bár, meg kell hagyni, a sport mellett a humorról is ugyanezt vallotta. Azt tartotta magáról, hogy nincs humorérzéke. Ezt többször is hangoztatta, sőt, talán egyes szituációkban rá is játszott erre az általa vélt hiányosságra. Mégis, számtalanszor kiderült, hogy önkritikus hozzáállása ellenére mégiscsak értette és értékelte az igényes humort. Sőt, alkalomadtán még gyakorolta is. Úgy vettem észre, ilyenkor nem volt tudatában annak, hogy egy bon mot-ot mondott vagy éppen miatta derült egy jót a társaság. Vagy, ha mégis, akkor szándékosan eltartotta magától ezt a megélést.)

Kitartó volt, ahogy Spiró György fogalmazott:

„Rettentően akarta a színházat, hogy egyáltalán legyen, és ezt az akaratát olyankor is át tudta vinni, amikor a partner – a rendező, a szerző, a fordító – az aktuális hullámvölgy mélyén éppen nem is akarta annyira.”

És ez a rettenetes akarás nem izzadsággal, nem görcsösséggel párosult, hanem csenddel, figyelemmel és eleganciával, nem hangos és lendületes monológokban mutatkozott meg, hanem a gondosan kialakított kommunikációs csatornák használatával.

Radnóti Zsuzsa ideje és terepe valójában négy pillanatban, négy időszakban mutatkozott meg igazán. Először, amikor olvasott és jegyzetelt, majd prózaírók útját egyengette a színház, a dráma felé. Ő maga így vallott erről: „Már a kezdetektől kezdve, azt hiszem, volt valamiféle ösztönöm vagy nevezzük talán felismerési képességnek, hogy megérezzem, ha egy prózaírónak van drámaírói vénája. Ha elolvasok egy prózai művet, és megérzek egyfajta dramatikus mélységet, reflexiót a közéleti kérdésekre, esetleg ehhez párosulva jó, hiteles többrétegű, többletjelentéseket tartalmazó dialógusírást, akkor jó aránnyal látom meg a lehetőséget, hogy ebből az íróból lehet valamikor drámaíró, de legalábbis egy-két dráma megszülethet a tollából.”

Közismert, hogy többek között olyan alkotók inspirálója és iránymutatója volt, mint Szakonyi Károly, Spiró György, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Nádas Péter, Esterházy Péter, Závada Pál, Háy János (és akkor még egy szót sem ejtettünk az Örkény életműről, de ne szaladjunk előre), és olyan művek színpadra állításában játszott elévülhetetlen szerepet, mint az Adáshiba, a Búcsúszimfónia, a Jadviga párnája, a Portugál, a Macskajáték vagy éppen a Padlás.

Második szeretett időablaka a színpadra szánt szövegekkel való munka volt az írókkal, harmadik pedig a rendezőkkel töltött előkészülő idő, a szövegvariánsok kidolgozása, az elemzés, a felkészülés az olvasópróbával útnak induló alkotói folyamatra. A negyedik időszak maga a próbafolyamat volt, annak igencsak egyedi, Zsuzsára jellemző pillanataival és kommunikációs megoldásaival. Ugyanis szinte alig szólalt meg a próbák során. Azt ismertem fel, hogy sokkal rosszabb vagyok improvizációs szituációkban, mint mások, fogalmazta meg Zsuzsa. Majd, tette hozzá rögvest, míg mások azonnal és találóan át tudták adni mondandójuk lényegét, addig én, mire körbejárom a kérdést, a többiek már kimentek a büfébe. Bárhogy is, hazament és átgondolta, majd indokolással ellátva leírta a véleményét, meglátásait és javaslatait, majd a levelet elvitte, eljuttatta a rendezőhöz (amely a legtöbb esetben nem volt nehéz ügy, mert például Várkonyi és Marton is néhány sarokra lakott tőle.)

A levél, benne a gondosan átgondolt észrevételekkel nem csupán célba ért, de az este és az éjszaka folyamán elvégezte a munkát. Persze olyan is volt, hogy mégis megszólalt a próbák szünetében, ilyenkor azonban nem egyszer olyan hangzott el, amelyre a rendező nem számított. Történt például, hogy egy próbafolyamat előrehaladott részénél a darab egyik utolsó jelenetével dolgoztak. Mindenki érezte, hogy jó ritmusban halad a jelenet, a színészek erős jelenléttel, hitelesen formálják meg a szerepeiket, ülnek a poénok. A próba szünetében, a rendező Zsuzsa felé fordult, egyfajta megerősítést várva, mondván, ugye, milyen szépen működik ez a jelenet, szép az íve, a színészek jól érzik magukat a színpadon, mire ő csak annyit válaszolt, ki kell húzni ezt a jelenetet. A rendező meglepetten kérdezte, de hát miért? Mert az előadás a végéhez közeledik, ez a jelenet pedig nem tesz érdemben hozzá a cselekményhez és nem tehetjük meg, hogy a nézők figyelmét pazaroljuk, ahelyett, hogy a végkifejletre koncentrálnánk.

Csendben tette a dolgát az Örkény életművel, egyszerre háttér munkásként és láthatatlan karmesterként. „Különös felelősség ez, nem nevezném tehernek”, mesélt róla. „Felelősség és mindeközben belső nyugalom. Belső nyugalom, hogy tudom a dolgom és nem fogom elrontani”. Nem csupán nem rontotta el, de jobbára csendben, kevesekkel megbeszélve, de annál több kérdőjellel kereste a választ, hogy milyen Örkény szövegből készülő filmötlethez adjon engedélyt, szabad-e kiadni Örkény István néhány befejezetlen regényét, hogyan viszonyuljon egy újszerű színpadi adaptációhoz.

Ahogy a drámaszövegek, úgy Örkény István szellemi hagyatéka kapcsán sem ő maga volt a fontos, nem magát helyezte előtérbe. Mindkét „fő ügyben” a Várkonyitól oly sokszor idézett mondat szellemében járt el, miszerint azok az igazán jó művek, amelyeknél a színpadi idő és a nézőtéri idő egybeesik. Ezt az elvet és elvárást aztán Zsuzsa érdemben alkalmazta, hozta működésbe évtizedeken át, amikor azt kereste, hol vannak azok a színpadi megszólalások, amikor a nézők zsigerileg is átélik, hogy róluk szól az előadás. Amikor a saját történelmünkkel, a saját jelenkori sérült vagy éppen eltorzult társadalmi viszonyainkkal szembesít a darab.

És így tett akkor is, amikor 2017-ben megkapta a Kossuth-díjat, és azon nyomban létrehozta a Kortárs Magyar Dráma-díjat, annak érdekében, hogy figyelmet irányítson és inspirációt hozzon a kortárs magyar dráma számára. És talán éppen ezen ars poetica-vá alakuló Várkonyi mondat miatt nem tartotta fontosnak, amit már leírt, elmondott, megcsinált. Az már nem a jelen, nem a színházi jelen idő. Most, ma már nem azzal kell foglalkozni. Minden bizonnyal ez volt a legfőbb oka, hogy miért kellett lapról lapra, folyóiratról folyóiratra, kéziratonként elhozni, már-már kicsalni tőle évtizedek munkáit. Minek az magának?, kérdezte tőlem gyanakodva. Csak szeretném elolvasni őket. Régi írások, mit akar kezdeni velük? Most van egy kis időm, szívesen tanulnék belőlük, lódítottam, végül is nem is olyan nagyot. Ezek voltak az első lépések, hogy aztán az imént idézett 2019-es beszélgetést követően összeálljon, majd 2021-ben megjelenjen Radnóti Zsuzsa válogatott szövegeit tartalmazó életműkötete, a Megmozdult irodalom (amelyben ezt az írást nyitó párbeszéd is szerepel).

Azt hiszem, a megjelenést követően már büszke volt rá, ahogy én arra, hogy elfogadott szerkesztőjének. Mérhetetlenül – és persze csendben – voltam boldog, hogy ott ülhettem vele egy „asztalnál” tanítványként, munkatársként és barátként. Hogy odaengedett maga mellé a színházi próbákon. Ahogy kérdés nélkül már az ötlet megszületésétől támogatta az eSzínházat, az értékmentést, egy olyan platform létrehozatalát, amely az előadásokat – különös figyelemmel a kortárs darabokra – a széles közönséghez közvetíti.

Csendje egyszerre jelentett figyelmet és felkészülést a csendből való megszólalásra. Azért is voltak kifejezetten erősek és messze is jól hallhatóak a közéleti megszólalásai (Alföldi Nemzeti Színháza kapcsán vagy éppen az SZFE elfoglalása okán), mert akkor és úgy és annyit szólt, amennyire éppen szükség volt. Akár csak egy drámában, egy olyan szövegben, amelynek nem a papírlapokon, hanem a színpadon van a helye: megfelelő időben, megfelelő ideig, megfelelő tartalommal és ritmussal kell szólni. A néző, az olvasó figyelmét fenntartani, és sohasem fárasztani. Ennek szellemében születtek meg a közéleti szövegek is, hiszen ekkor sem tágított a színházban tanult és ott csiszolt elveitől. Nem meglepő, hogy mindenkor elegáns megszólalásai nem gerjesztettek vitát, álláspontja nem vált céltáblává, helyette a viszonyulás, az értelmezés, sőt, a követés lehetőségét kínálta fel. Az pedig más lapra tartozik, hogy a közéleti megszólalás utáni vágy éppen onnan indult el, hogy életének utolsó évitizedében azt tapasztalta, hogy egyre kevesebbszer kerülnek színpadra olyan szövegek, amelyek bátor közéleti funkcióival is rendelkeznek.

A dramaturgia ügyét sem hangosan támogatta. Helyette hol alapító, hol szervező, hol vezető szerepet töltött be – többek között – a Zalaegerszegi Nyílt Fórum munkája során, ahogy a Színházi Dramaturgok Céhében is. Nem túlzást állítani, hogy nincs ma az országban olyan dramaturg, aki valamilyen módon ne kötődne hozzá, ne tanult volna tőle. Hiszen szeretett tanítani, elemezve bemutatni, hogy mi a színház szerepe adott korban, hogyan tudott megfelelni a kihívásoknak, és legfőbbképpen, hogy „milyen körülmények együttállása kell ahhoz, hogy a színpad és a közönség egymásra találjon”. Miközben fontos ügy volt számára a tanítás, egyúttal végkimerülésig hajszolta magát, hogy a lehető legfelkészültebb legyen. Ilyenkor küzdelmes csendjeinek papírfecnijei, a sokszor nehezen kiolvasható jegyzetei vették körül. Szeretett túllenni a tanítási alkalmakon és az olyan eseményeken, ahol hosszabban, vagy rövidebben, de beszélnie kellett. A legtöbb esetben elégedetlen volt magával, és kereste az alkalmat, hogy a maga által megszabott rendben, ritmusban és csendben, önmagában tegye helyre, mi és hogy történt. Mit és hogyan kell legközelebb máshogy, jobban csinálnia. Mert Zsuzsa valamiféle ösztönös és megkérdőjelezhetetlen kétellyel élte az életét, mondott véleményt, tett javaslatokat, majd a legtöbbször néhány perccel később vagy éppen a búcsúzáskor hozzáfűzte, hogy azért tessék átgondolni, amit mondtam, meglehet, hogy mégsem látom jól, mégis magának van igaza.

Az utolsó időkig eltántoríthatatlan színházba járó volt, aki örömmel vitte hírét, ha értékes előadást látott, és vette a fáradságot, hogy érdemi visszajelzést adjon az alkotóknak, miközben csendesen, visszafogottan biccentett, ha nem volt elégedett a látottakkal. Ilyenkor, kissé kelletlenül – mondván, hogy erről most miért is kell beszélni, nincs itt semmiféle látnivaló – csupán annyit volt hajlandó mondani értékítéletként, hogy tisztességes előadás. Majd megkérdezte, na, és, hova menjünk legközelebb színházba?

Elégedetlennek is csak néhányszor láttam, akkor is csendben dühöngött, kevés szóval volt kiábrándult. Ilyen alkalomként hívom vissza, amikor véglegessé vált, nem vezethet többet. Úgy érezte, a szabadságától fosztják meg. Úgy élte meg, mintha egyszerre korlátossá vált volna a világ számára. Nem sokkal ezt követően történt, hogy arra lettem figyelmes, kifejezetten zavarja, hogy már nem tud úgy haladni a munkáival, az olvasással és az írással, véleményezéssel, ahogy szeretne, ahogy megszokta magától. Idegesnek láttam ezekben az időkben, csalódottnak, miközben mindent megtett, hogy elterelje a figyelmet ezekről a számára áthidalhatatlannak tűnő problémákról. Okkal volt kiábrándult, ugyanis úgy érezhette, mindkét változás jelentősen nehezebbé teszi számára, hogy a színháznak éljen.

Az utolsó pillanatokig hagyta, sőt, kereste az alkalmat, hogy odaülhessünk mellé. A tartalmas csendekbe, a maradandó beszélgetésekhez, Zsuzsa jegyzeteit értelmezve, a szövegben jelzett aláhúzások, felkiáltó jelek, megjegyzések, kiemelések, kihúzások és összegzések társaságába. Ilyenkor talán az volt a legjobb dolog, hogyha jól figyelt az ember, ha türelmesen követte a felajánlott értelmezési tartományokat, akkor láthatott az ő szemüvegén keresztül. Mert Radnóti Zsuzsa kérés nélkül adta meg a lehetőséget, hogy megértsük, megtanuljuk, ellessük tőle, hogyan gondolkodik a szövegről, a drámáról, a színpadról, végtére is arról, hogy miért és hogyan érdemes ezt az egészet csinálni.

Légrádi Gergely

Nem valószínű, hogy sokan emlékeznek A kém, aki dobott engem című akció-vígjátékra: nem volt nagy siker, és tipikusan olyan film, amiből nyolc év távlatából igen bajos bármit is felidézni. Nekünk, magyaroknak talán kicsivel könnyebb dolgunk van, mivel a filmet nagyrészt Budapesten forgatták, és a film egyik főszereplője, Kate McKinnon a forgatás alatt tanulta meg az Animal Cannibals Józsefváros című számát, amivel nemzetközi sikert aratott Jimmy Fallon műsorában.

Annak a filmnek ugyanúgy Susanna Fogel és David Iserson írták a forgatókönyvét, mint az idén bemutatott Ponies sorozatnak, és a hasonlóságok nem állnak meg itt. Ez a sorozat is két hétköznapi nőről szól, akik kémügyekbe keverednek, és figyelemre méltó tehetségről adnak tanúbizonyságot. És a Poniest is Budapesten forgatták, sőt: magyar színészek is feltűnnek benne, ráadásul nem egyszer fontos szerepekben. Most Mácsai Pál, Törőcsik Franciska és a többiek hozzák azt a pluszt a magyar nézők számára, amit nyolc éve a Józsefváros jelentett. Ám hogy a világ összes többi országában mi másba tudnak kapaszkodni a nézők, az jó kérdés.

Tompa Eszter marosvásárhelyi színésznő kapta a román filmes szakmától a legjobb női főszereplőnek járó Gopo-díjat. A színésznőt a Kontinental’25 című filmben nyújtott alakításáért díjazták, mely a legjobb filmnek járó elismerést is megkapta.

A román filmes szakma legrangosabb kitüntetésének számító Gopo-díjakat hétfőn este adták át a bukaresti nemzeti színházban. Az idei díjazottakról a szakma több mint 900 képviselője szavazott.

A legjobb női főszereplőnek járó díjat Tompa Eszter marosvásárhelyi színésznő kapta a Kontinental’25 című filmben nyújtott alakításáért. Radu Jude rendező okostelefonnal felvett filmje a legjobb filmnek járó Gopo-díjat is megkapta. A filmben játszó Gabriel Spahiu színész a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat vehette át.

A Gopo-gálán a legjobb filmként elismert Kontinental ’25 az Arany Medve- és kétszeres Ezüst Medve-díjas Radu Jude (Aferim!; Bánom is én, ha elítél az utókor; Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban; Ne várjatok túl sokat a világvégétől) legújabb alkotása. A kortárs kelet-európai szerzői film egyik legeredetibb rendezőjének groteszk tragikomédiája a mai Közép-Európa morális válságáról szól, amit a főszereplő személyes válságán keresztül mutat be. A Kolozsváron forgatott filmben a bírósági végrehajtót alakító Tompa Eszter egy hajléktalan öngyilkossággal végződő kilakoltatási kísérlete után gondolkozik el azon, hogy mit tehetett volna másképp, milyen igazságtalan a világ.

A film tavaly a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medve-díjat is elnyerte Berlinben. A filmet a 444 is méltatta.

Az idei Gopo-gála másik nagy nyertese a Sárga nyakkendő (Cravata galbena) című életrajzi film volt, ami összesen nyolc díjat szerzett, köztük a legjobb díszletért, valamint a legjobb jelmezekért odaítélt díjat és a közönségdíjat is. A filmben játszó Ben Schnetzer a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerés vehette át.

A legjobb rendezésért járó díjat Igor Cobileanski rendező Comatogen című alkotása kapta. Ez a film nyerte a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést is.

A legjobb látványtervért járó díjjal a Ioana Mischie rendezte Catane című filmet jutalmazták.

A legjobb női mellékszereplő Marina Palii színésznő lett a Dinti de lapte (Tejfogak) című filmben nyújtott alakításáért. Mihai Mincan nagyjátékfilmjét 12 kategóriában jelölték, végül három Gopo-díjat kapott. (MTI)

Összesen tíz zeneszerző, szövegíró, valamint alkotói közösség munkáját ismerték el Artisjus-díjjal a könnyű- és komolyzenei kategóriákban.

László Attila életműdíjat kapott, Rácz Gergőt az év könnyűzeneszerzője elismeréssel, Rúzsa Magdit pedig az év könnyűzenei szövegírója díjjal tüntették ki. Junior Artisjus-díjat kapott Gerlóczy Zsigmond, Halász Kolos (Co Lee) és Fábián Balázs (Blaize) , valamint Kökény Dániel.

A komolyzene területéről Dobszay-Meskó Ilona és Virágh András Gábor részesült az elismerésben. Az év magyarnóta-szerzője ifj. Sárközy Lajos, 2025-ös év produkciójának pedig a Hungária koncert – Vissza! Vissza! című koncertjét választották.

Az Artisjus közleményében Bágyi Balázs ezt írta az életműdíjas Lászlóról: „Lehetetlen egy olyan sokszínű és gazdag életpályát pár sorban összefoglalni, mint László Attiláé, aki a hazai jazz és pop-rock műfaj meghatározó alkotója zeneszerzőként, hangszerelőként és gitárosként egyaránt. Nekünk, magyar jazzistáknak különösen nagy kincs ő. Műfajokon átívelő, invenciózus szerzői és előadói tevékenységét mindig is a magas színvonalú szakmai kivitelezés és a zene iránti feltétlen alázat jellemezte.”

A díjakat május 11-én adják át a Magyar Zene Házában.

Azt mondják, a Diósgyőrnek van a leglelkesebb, leghangosabb, legnagyobb szurkolótábora a vidéki Magyarországon. De ott vannak a legszerencsétlenebbek között is – megszűnéssel, kiesések garmadájával. És – ne hallgassuk el – dobogós helyezésekkel, kupagyőzelmekkel abból az aranykorszakból, amikor még teljes kapacitással működött az emberek tízezreinek munkát adó Lenin Kohászati Művek. Tompos Ádám, a Magyar Hang térséggel foglalkozó riportere „Amíg élek én – A Diósgyőri VTK szurkolótáborának lebilincselő története” címmel írt szociográfiát, ami messze nem csak egy csapatról és egy szurkolótáborról szól. (Kollégák vagyunk, ezért az interjút álságos lett volna magázó formára átírni.)

A Diósgyőr előtt volt kedvenc csapatod?

Csepelen születtem és Tökölön nőttem föl, majd hamar Budapestre költöztem. A nagybátyám MTK-szurkoló volt, mindig Csepelen nézte meg a kedvenc csapatát, vele elmentem, de nagy meccsre járás nem volt rám jellemző. A kilencvenes években a Manchester Unitedet szerettem nagyon Schmeichellel, Cantonával, Scholesszal, meg persze követtem a magyar focit, a Bravó Sportnak nagy olvasója voltam. Aztán elkeveredtem ettől a világtól, belpolitikai újságíró lettem, és láttam, hogy a sport, különösen a labdarúgás, egyre inkább belpolitikai téma lett.

Pláne 2010 után.

Abszolút. 2015-ig online-os voltam, üzemszerű beosztásban dolgoztam, ki akartam ebből szakadni, méghozzá a lehető legdinamikusabban. Ekkor kezdtem el járni Északkelet-Magyarországot, különösen Borsod-Abaúj-Zemplént. A közszolgáltatások minőségét az ilyen helyeken tudod tesztelni a legjobban. Van az az angol mondás, hogy minden lánc annyira erős, mint a leggyengébb szeme. Hát ha valahol gyenge az állam, akkor ebben a régióban az. Harminchat éve itt összeomlott minden, nem véletlen, hogy az 1990-es rendszerváltás errefelé szitokszó. Egy csomó izgalmas téma volt, ez volt az az időszak, amikor sorra keletkeztek az etnikai feszültségek, gárdatüntetések, Olaszliszka, Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány eltávolítása, majd azok az emberek álltak be mögé, akik annak idején kirúgták. Nagyon érdekelt, hogy mi történik ott.

Mikor tapasztaltad meg, hogy a DVTK több egy futballcsapatnál?

Rögtön az elején, és ilyet sehol máshol nem láttam. Még az is szenvedéllyel beszélt a csapatról, aki már rég nem járt meccsre, elszakadt a közegtől. Ott motoszkált a fejemben, hogy mi ez a düh, ez a szenvedély, ami hajtja az egészet. A 2018-as stadionavatón például megkergették a saját játékosaikat a vereséget hozó, Mezőkövesd elleni kiesési rangadón.

Már az is abszurd, hogy a szomszédos kisváros csapata is NB I.-es volt a NER-ben.

Igen. És akkor a szurkolók a vereség után az új stadionban szarházi pénzéhes kurvákat üvöltözve a luxusautók körül kergetik a saját játékosaikat, meg azt ordítják, hogy vedd le a mezt. Oké, ilyen máshol is van, de hogy mindez egy stadionavatón történik, annak a stadionnak az avatóján, amiről a lelátói szubkultúrában közös megegyezés van: a Puskás Aréna és a Fradi-stadion mellett ez az egyetlen, ami nem épült fölöslegesen, mert ide legalább járnak az emberek.

Mi volt az, ami a könyv megírása felé lökött?

A covid alatt felfutott a Netflixen a Sunderland 'Til I Die, ami a diósgyőrihez nagyon-nagyon hasonló történet. Az angliai Sunderland és Miskolc is lepukkant gyárváros keleten, piros-fehér a csapat színe, a történet telis-tele van tragédiákkal, kiesésekkel, és a csapathoz képest indokolatlanul nagy nézőszámokkal. Amikor láttam, hogy a covid alatt a Diósgyőr valószínűleg ki fog esni [ki is esett], arra gondoltam, érdemes lenne intenzívebben követni ezt a történetet. Az eleje nagyon-nagyon nehéz volt. Covid, zárt kapus meccsek, maszkos korszak, kocsmák is csukva. Ha Miskolcnak van halott arca, akkor az még halottabb volt abban az időben. Mindig a meccs utáni napon mentem vasárnaponként, ott volt az egyik kocsma, amelyikben umbuldával elvitelre adtak dobozos sört, amit ott ittak meg egy ilyen zöldséges mögött, ha jöttek a közterhesek, akkor húzkodták föl a maszkot. Rögtön az első nyílt kapus meccsen dőlt el, hogy ki fognak esni, és akkor a szurkolók bojkottot hirdettek. Tehát ez megint ilyen tipikus miskolci történet: végre lehet menni meccsre, és akkor nem megyünk.

Mennyire voltak nyitottak? Mert az ultravilág egy rohadt zárt közeg, és kívülről nagyon nehéz betörni.

Én nem is betörtem, én beittam magam. Van egy Bermuda-háromszög a stadion mellett, Kata presszó, Red Country, amit pár éve még Lila presszónak hívtak, és a Bakter. Egy Vasas-meccs után voltunk, és én ott hazaittam mindenkit. Mind a háromban az utolsó vendég voltam, utána már elfogadtak.

Emlékszel arra, mikor váltál igazi diósgyőri szurkolóvá? Amikor, mit tudom én, már tudtál azon dühöngeni, hogy szar a balhátvéd.

Ez skizofrén helyzet volt. Emlékszem, hogy megyek Pestről Diósgyőrbe meccsre, és együtt kiabálom a szurkolókkal, hogy rohadt, köcsög pesti bíró. Aztán felülök a vonatra, és megyek vissza Pestre.

Ez hasonlít a DVTK-szurkolók cigányokhoz való viszonyára.

Ez a legönreflektívebb tábor Magyarországon, hiszen van, amikor azt kiabálják, hogy Budapesten mindenki cigány, van, amikor meg azt, hogy megjöttek a borsodi cigányok, megbasszuk a jó kurva anyátok. Épp most hallottam, hogy elég komoly balhé van Miskolcon, mert egy U8-as, 10-es vagy 12-es csapat egy olyan rapdalra melegít be, amiben szerepel az utóbbi rigmus. A szülők mondták az edzőnek, hogy értik a motiválást, de ezt kicsit lejjebb kellene tekerni.

És mit szólnak ehhez a diósgyőri cigány szurkolók?

Amikor még megvoltak a stadionépítés miatt elbontott számozott utcák, beszéltem ott egy fiatalemberrel, aki nagy focibolond volt. Azt mondta, hogy néha ő is kiabálta, hogy Budapesten mindenki cigány, de volt, amikor ő maga mondta, hogy gyerekek, ezt nem kéne. Ez nyilván habitustól és megivott sörmennyiségtől is függ. A cigányok és a nem cigányok között régen messze nem volt akkora feszültség, mint manapság. A rendszerváltás előtt középosztálybeli létet biztosított kohászként dolgozni három műszakban. Amikor megszűnt a munka, akkor jöttek az etnikai feszültségek. Rudolftelepen, egy Miskolchoz közeli bányászfaluban mesélte egy idősebb nő, hogy az anyukája azt mondta, régen Rudolfon nem volt annyi cigány. Kiderült, hogy dehogynem, csak amíg működött a bánya, addig ez nem érdekelt senkit. 1983-ban volt egy P. Mobil-koncert Sajószentpéteren, ahol becseresznyepálinkázott fiatalok, romák és magyarok ölelgették egymást. El tudod ezt képzelni ma? Vagy a kétezres években Szikszón egy oszlopon láttam, hogy a művelődési házba az egyik nap Kis Grófo, a következőn a Kárpátia lépett fel. Borzasztóan sajnáltam, hogy nem tudtam maradni, és megcsinálni egy riportban a kettőt, és beszélni olyanokkal, akik mindkét koncerten ott voltak.

A könyv megírása közben változott-e az, hogy mit akarsz kihozni belőle?

Először úgy fogalmaztam meg, hogy engem az érdekel, milyen szurkolni egy csapatnak, amelyik folyton kiesik, megszűnik, újraalapítják, ellopják a komplett csapatot a gyárral együtt. Mi ez az egész? Aztán interjú közben egy szurkoló mondta nekem, hogy a jó kérdés az, hogy honnan ez a fanatizmus, miért alakult ki. Ez volt az, ami jó vágányra tette ebben az érdeklődésem. Mert azt végig tudtam, hogy engem a szurkolók érdekelnek. Olyan alapállásból akartam megcsinálni a könyvet, ahogy WeeGee [Arthur Fellig], a New York-i fotós dolgozott, aki egy-egy bűnügy helyszínén előszeretettel csinálta azt, hogy megfordult, és a bámészkodókat kezdte el fotózni. Kíváncsi volt, hogy reagálnak egy bűnügyre vagy lakástűzre. Ezek voltak a legjobb és leghíresebb képei.

Emlékszem, hogy a kilencvenes években volt olyan tulajdonosa a Diósgyőrnek, aki nem engedte az első sajtótájékoztatóján, hogy leírják a nevét. Össze is omlott a futball, és akkor a szurkolók voltak azok, akik megmentették a csapatot.

Ez volt az az időszak, amikor a csapat egyik felének edzője Détári Lajos volt, ők az emeleten öltöztek, a másik felének Kiprich József, ők meg az öltözőben. A klub szétesett, 2000-ben pedig a város ingyen odaadta a szurkolókból újraalapított csapatnak a stadiont, mert akár termeszthettek volna benne gombát is, semmi tervük nem volt vele. A legalacsonyabb osztályban kezdték, eleinte sörhasú szurkolók szaladgáltak DVTK-mezben.

Ez a DVTK a mai DVTK volt?

Igen, Nagy Béla és Tóth Gábor vette meg a nevet, ők óriási hősök. Nagy Béla nemrég halt meg, Tóth Gábor biztonsági őr, amikor tud, kimegy a Corso Boys hatvanas nyugdíjas figuráival a meccsre, eliszogatnak, eltapsolgatnak, elszurkolgatnak. Tudta, hogy neki nem lesz pénze felépíteni a klubot. Az volt a fontos, hogy meglegyen a jogfolytonosság az interregnum alatt is. Neki minden pénzt megért, hogy lefoglalja a nevet, a címert. Ez is elképesztő történet.

Van az a mondás, hogy a Diósgyőr választási évben nem eshet ki. Most kiesett. Mi lesz a csapattal? A klub valódi tulajdonosának, Mészáros Lőrincnek a hirdetései máris eltűntek.

Pont most olvastam az Amíg élek én fórumon, hogy Miskolcon milyen szépen sikerült telibe kapni az újabb rendszerváltást: a labdarúgás megtisztulását mi már az NB II.-ben kezdjük. Korábban amúgy tényleg nem eshetett ki választási évben a Diósgyőr, különösen az önkormányzati választásokra volt ez igaz. A mostani kampányban Hollósy András fideszes képviselőjelölt-alpolgármester szedte össze leggyorsabban az ajánlásokat, ő a DVTK szpíkere is egyben. A DVTK infrastruktúráját használta, a stadion előtt állított fel sátrakat, tömött sorokban álltak itt az emberek.

És mi volt ez a mostani, katasztrofális, sima kieséssel végződő szezon?

Most ért be a rövid távú gondolkodás, a pazarlás. Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy tanulmány arról, hogy egy nemzetközi szempontrendszer alapján hogyan használják fel a magyar klubok a pénzeket. Kiderült, hogy a Diósgyőr a legnagyobb pénzégető. Valószínűleg mostanra adódott össze minden. Nem volt koncepció, türelem, utánpótlás.

Közben rengeteg fiatalok, zömmel cigányok lakta település van Borsodban. Cigány játékosokat mégis elvétve látsz magas szinten futballozni. A középosztály kiváltsága a gyerekek edzésre-meccsre hordása, a futballozás finanszírozása.

Rengeteg felzárkózó település van a környéken, építenek műfüves pályát a gyerekeknek, de nem kimondott cél, hogy NB I.-es játékosokat neveljenek, csak annyi, hogy sportolj rendszeresen, legyen tartásod, hobbid, ne herbálozz, ne kristályozz. Holott nemzetközi szinten nagyon jó példák vannak arra, hogyan lehet kitörni a focival. Elképesztő hátországa lehetne ez a magyar futballnak. A kedvenc példám a Jurek Gabié, akit most az MTK-nak adtak kölcsön. Ő egy novajidrányi srác, de Encsre járt focizni, mert a falujában megszűnt a futball. Azóta Encsen is megszűnt. Nem tudjuk, hány Jurek Gabi van a megyében, mert sorra szűnnek meg a csapatok.

Mi lesz a magyar futballal a NER bukása után?

El nem tudom képzelni, hogy ez a jelenlegi struktúra fenntartható lenne, perverz pénzügyi tranzakciókon keresztül finanszírozták a focit. 2018-ban a fideszes Tiba István balmazújvárosi országgyűlési képviselő és klubelnök bement a Digi Sportba, és kipakolt arról, hogyan dől el egy-egy csapat sorsa, a klubok anyagi helyzete attól függ, van-e a kormányhoz közelálló patrónusuk. Annak az interjúnak a megigazulását sokszor láttuk azóta. Én is hallottam cégvezetőről, aki utálja a focit, de kötelező volt a skyboxba járni meccsre, mert a cégének a jövője, jelene ott dőlt el. A felesége röhögött is rajta, hogy nincs még egy ilyen balek a világon.

Visszatérve a felzárkózó településekhez: a csapataiknak minden évben rendeznek egy döntőt a felcsúti stadionban. A gyerekeknek nagy élmény ott játszani, a szervezők is lelkesek, de ha kettőt hátralépsz, és megpróbálod elmagyarázni egy külföldinek, hogy mi történik, akkor mit mondasz? Az ország legszegényebb gyerekeit odaengedik az ország leggazdagabb emberének a stadionjába. Ez jellemző az egész FETE-programra: az állam a legszegényebb településeken nem teljesen látja el a feladatát, inkább ad a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak egy nagyobb összeget, hogy akkor csináljatok felzárkózást, lehetőleg máma még. És a felcsúti Pancho Aréna is ilyen kiumbuldázott állami pénzből, taóból felhúzott stadion.

A 2011-ben elfogadott huligántörvényt a NER egyik legizgalmasabb húzásának nevezted. Miért volt ez olyan fontos?

Az nem olyan nagy baj, hogy nem verekszenek a nézők, de a szurkolás az új stadionokban kilúgozott lett. A huligántörvényt akkor alkották meg, amikor Orbán kormányzásának talán legnagyobb megszorító csomagját fogadták el, még ha nem is így hívták, hanem Széll Kálmán tervnek, meg akkor államosították a magánnyugdíjpénztárakat is. A gárdamellényes Jobbik ott állt politikai zsákmányszerzésre készen, Miskolcon is megjelentek a lelátón a közbiztonsággal kapcsolatos drapériák, amikre nem tudtak rendőri választ adni. A Fidesz nem engedhette át ezt a közeget, nem akarták, hogy összefogjanak ellenük, ahogy Gyurcsányék ellen tették például a tévészékház ostrománál. Egyszerre jelentették be a stadionépítési programot és szavazták meg a huligántörvényt. Cukor és korbács. Kiépítették a stadionokban a kamerarendszert, a stadionok belüli garázdaságot sokkal szigorúbban büntették, mintha az utcán követték volna el.

A könyv megírása után is jársz Diósgyőr-meccsekre? Szurkoló maradtál?

A kampány alatt kevesebbet jártam, mint szerettem volna, meg bojkott is volt a csapat rossz szereplése miatt. De baromira hiányzik. Van az a diósgyőri nóta, hogy Meccsre járni a legfaszább dolog, a Diósgyőr újra győzni fog. És van egy kialakult rituálé, nyilván mindenkinek megvan, nekem biztosan. Elmenni a Kéri Petiékhez, akkor ott van szalonna, kolbász, sör, pálinka. Aztán közeledik a meccs, na, hol a jegy, hol a sál. Kimegyünk a villamosmegállóba, ott jönnek már a többiek, piroslik az egész környék, megy az éneklés, egymás húzása.

Igazi szurkolónak tűnsz, talán meg se kéne kérdeznem: NB II.-ben is járni fogsz meccsekre?

Persze, a könyv írását is úgy kezdtem, hogy NB II.-es volt a Diósgyőr.

A Hortobágyi Nemzeti Parkban, egy hivatalos csillagoségbolt-parkban rögzítette legújabb élő videóját az ország legjobb instrumentális posztrock zenekara, a Törzs. A klipet elsőként a 444 olvasói láthatják. A felvétel a zenekar tavaly májusban megjelent Menedék című lemezének egyik dalához, az Egy pillanatban a végtelenhez készült, és az alföldi horizont, valamint az éjszakai égbolt különleges atmoszféráját használja ki.

A Törzs nem először választ szokatlan helyszínt: korábban játszottak már az Aggteleki-cseppkőbarlangban, a Bükkben, erdőben, belvárosi lakás nappalijában, a lezárt rakparton, valamint a Fiumei úti sírkert árkádjai alatt is. „Mindig is szerettünk nem szokványos helyeken játszani” – mondta korábban Balázs Soma gitáros, aki szerint az ilyen terek nemcsak látványban, hanem hangulatban is sokat hozzáadnak a zenéhez.

A hortobágyi forgatás a nemzeti park szakembereivel együttműködésben valósult meg.

„Szilágyi Attila, a nemzeti park munkatársa rendkívül segítőkész volt, és érdekes részleteket mesélt a környék élővilágáról. Több száz madarat láttunk átrepülni. Fantasztikus élmény volt”

– mondta Nyitray Dániel, a zenekar basszusgitárosa. Hozzátette: ahhoz, hogy a lehető legkevésbé zavarják a környezetet és az állatokat, az áramellátást egy napelemmel tölthető akkumulátor biztosították.

A videóban közreműködik Barabás Lőrinc trombitaművész is, aki a jazz, az elektronikus és a neoklasszikus zene határterületein mozgó munkáiról ismert. Szijártó Tamás dobos a közös munkáról így fogalmazott:

„Barabás Lőrinccel együtt dolgozni izgalmas élmény volt, rendkívül tehetséges és profi zenész. Emellett nagyon elhivatottan vett részt a felvételben is – hosszú órák felkészülése után, a hidegben és sötétben rögzítettük élőben a dalt és a videót.”

A filmet ezúttal is Szombath Máté készítette, aki több korábbi Törzs live sessionért is felelt.

„Szerintem nagyon fontos, hogy a Sziget helyreállítsa az érzelmi viszonyát a közönséggel” – mondta Gerendai Károly, a Sziget fesztivál régi-új tulajdonosa a szerdai sajtótájékoztatón, ahol bejelentették:

a régebbi időket felidézve újra lesz nulladik nap.

Ezen fellép a brit elektronikus zenei formáció, a Faithless, ami 1999-ben járt először a Szigeten, és 2001-es koncertjük napján került ki először a „megtelt” tábla. Jön a Morcheeba, az angol triphop egyik zászlóvivője, ami szintén 2001-ben lépett fel először, valamint a Goran Bregovic with his Wedding & Funeral Orchestra is. A koncertek után egy nagyobb, táncdalfesztiválokat idéző afterparti is lesz, többek között Korda Györgyékkel. Gerendai azt is elhintette, hogy lesz mínusz egyedik nap is, ennek részleteit május közepén jelentik be. A fesztivál többi napjának fellépőiről itt írtunk.

Szóba került a fesztivál gazdasági helyzete is. A Sziget jövője októberben vált bizonytalanná, miután az akkori tulaj, a Superstruct jelezte, hogy nem vállal több kockázatot Magyarországon. Az alapító Gerendai Károly nem sokkal később jelentkezett a fesztivál megmentésére, de csak új, kedvezőbb területhasználati szerződéssel vállalta volna a munkát. Ehhez a fővárosi önkormányzat jóváhagyása kellett. A Fidesz és a Tisza Párt tartózkodása miatt úgy nézett ki, hogy nem lesz Sziget, de Magyar Péter az utolsó pillanatban félrerántotta a kormányt, és külön megegyezett Gerendaival. A Fővárosi Közgyűlés el is fogadta a következő tíz évre szóló közterület-használati megállapodást. A Sziget november elején jelentette be, hogy 2026-ban is megrendezik a fesztivált.

A működés stabilizálására új tulajdonosi struktúrát alakítottak ki: nem klasszikus befektetőket vontak be, hanem a fesztiválhoz kötődő partnereket és alvállalkozókat, akik egyenként 1-5 százalék közötti kisrészvényesek lesznek, összesen
30 százaléknyi tulajdonrészt szerezve a Sziget Zrt-ben. A cél az volt, hogy olyan szereplők erősítsék a hátteret, akiknek üzleti érdeke is a fesztivál fennmaradása.

Gerendai szerint a Sziget megújításának célja, hogy a korábbi értékeket megtartva még erősebb, egyedi és kulturálisan sokszínű fesztivált hozzanak létre, ami megfelel a mai elvárásoknak, és jobban kihasználja Budapest adottságait. A Sziget nemcsak a fiatalokat célozza, hanem a korábbi látogatókat is vissza akarja csábítani, és olyan „bakancslistás” esemény akar maradni, ami kiemelkedik a nemzetközi mezőnyből.

Azt mondta, komoly kihívást jelentett a Sziget programstruktúrájának és víziójának újratervezése, mivel úgy látta, az utóbbi években a Sziget a hazai közönség fejében egy „a hazai viszonyok között ugyan komoly sztárokat felvonultató, de főleg a külföldiekre célzó, nemzetközi fesztiválként” lett elkönyvelve, emiatt már nem érezték eléggé a sajátjuknak, viszont a külföldiek a mindenhol máshol is látható előadók miatt nem feltétlen utaztak ide.

„Nem volt elég erős válasz arra, mitől különleges a fesztivál: miben más a hangulata, az életérzése, a kulturális kínálata a versenytársakhoz képest. Emiatt a Sziget arculata némileg megkopott” – mondta, hozzátéve, hogy ezen változtatva most egy Budapesthez kötődő, különleges élményt és életérzést kínáló fesztivált akarnak, ami újra olyan meghatározó élménnyé válik a magyar fiatalok számára, ahogy a szüleiknek volt.

„A külföldi vendégeknek pedig az az ajánlatunk, hogy az amúgy más fesztiválokon is látható nemzetközi sztárokat olyan fantasztikus környezetben élvezhetik, ami még számos más izgalmas, de csak itt megtalálható felfedezni valót tartogat a számukra, mindezt olyan minőségi szolgáltatásokkal megtámogatva, ami egyszerre ígér komplex budapesti nyaralást és egyedi élményekben gazdag fesztivált

– mondta Gerendai.

Kádár Tamás, a Sziget főszervezője arról beszélt, hogy a tavaly kialakított negyedek száma bővül, a programok tovább színesednek. Mint elmondta, tizenegy negyedet alakítottak ki a fesztiválon, ahol a programokat vagy a műfaji hasonlóság, vagy a kulturális sokszínűség hozza össze. Az egymástól elkülönülő terek kvázi „kisebb fesztiválként” állnak össze nagy egésszé. Lesz többek között művészeti (Wonderland), hiphop (dropYard), elektronikus (Delta District) és magyar fókuszú (Budapest Park Stage) negyed, valamint külön zónát kap a kortárs művészet, a családi programok és a civil kezdeményezések. A szolgáltatások között újdonság továbbá, hogy 18 óra előtt minden ital 10 százalékkal olcsóbb lesz.

Kádár ezeken kívül még bejelentette, hogy megalapították a SZiget SZociety Alapítványt, ezen belül a SZociety Mozgalmat és a SZuper SZociety díjat, ami azokat a szakembereket és közösségeket segíti és állítja reflektorfénybe, akik kapaszkodót nyújtanak a mai fiataloknak a tömegessé váló mentális problémák és a szorongás kezelésében.

A magyar film 125 éves jubileumát a Nemzeti Filmintézet a FILMIO streamingplatformon egy kéthetes, ingyenes válogatással ünnepli: április 27. és május 10. között összesen 125 magyar film érhető el kiváló minőségben.

A válogatás célja, hogy a nézők újra felfedezzék, illetve újranézzék a hazai filmtörténet klasszikusait, kultikus darabjait, közönségfilmjeit és a közelmúlt jelentős alkotásait. A Magyar Film Napját minden évben április 30-án tartják, annak emlékére, hogy 1901-ben ezen a napon mutatták be az első magyar filmet, A tánczot.

A jubileumi válogatás ezt a 125 éves, sokszínű és folyamatosan megújuló filmes hagyományt mutatja be több generáció alkotásain keresztül, lehetővé téve, hogy minél szélesebb közönség kapcsolódjon be az online ünneplésbe.

A kínálatban krimik, thrillerek, dokumentumfilmek, klasszikusok és kortárs filmek is szerepelnek, többek között elérhető a Liza, a rókatündér, a Budapest Noir, A Viszkis, a Testről és lélekről, az Egy nap, a Napszállta és az Átjáróház. Ingyenesen megnézhetők Bereményi Géza és Koltai Lajos alkotásai, valamint Herskó János filmjei is. A válogatásban több ismert animáció is szerepel, például a Lúdas Matyi, a Fehérlófia, a Misi Mókus kalandjai és a Kojot négy lelke. A magyar film születéséhez kapcsolódva megtekinthető A magyar film születése – A táncz (1901) című dokumentumfilm is. A teljes lista itt érhető el:

Március elején jelent meg Krusovszky Dénes legújabb novelláskötete, A másik mozaik. Az idegenség, a magány és a boldogságkeresés témáit körüljáró könyv szerzőjével sok minden más mellett a NER végéről, a Japánban megélt tapasztalatairól és a magyar irodalom helyzetéről beszélgettünk. A novellák mellett persze.

Ezt a beszélgetést online vettük fel, és mivel először csináltunk ilyet, az elején előfordulnak benne kisebb zörejek meg billentyűhangok, ezért elnézést kérünk. Ha még egyszer hasonló körülményekre szorulunk, már jobban képben leszünk a beállításokkal.

A tartalomból:

• 00:00 Hamarosan jön az új élő felvételünk, Szerb Antal regényeiről és életéről Prieger Zsolttal fogunk beszélgetni, néhány jegy még van. És egy regény, amit ajánlunk: Lisa Ridzén – Darvak vonulása.
• 04:20 Vendégünk Krusovszky Dénes, onnan indulunk, hogy összes eddig megjelent prózája a NER alatt született, mennyire volt ott ez a világ a műveiben? És megszületik-e a mostani rendszerváltásnak majd a nagyregénye? Az említett 444-cikk: Sarkadi Zsolttól a Beszorultunk.
• 11:15 Több mint egy éve él Japánban családjával, hogyan hatott ez az írásaira, főleg a Magyarországról szólókra? Egy váratlan előny: nincs több smalltalk és kínos beszélgetés.
• 19:20 Kik és miért tanulnak magyarul Japánban?
• 27:23 A másik mozaik novelláit összefogó motívumok: „Van itt a saját énünkbe zártságtól való szenvedésnek a körüljárása, ami a legtöbb esetben tragikomikus.”
• 33:34 A boldogságkeresés lehetetlensége és a feloldhatatlan szorongás, hogy miért szorongunk pozitív helyzetekben is.
• 42:38 Autofikcióról az Autofikció című novella nyomán. Az irodalom arra is jó lehet, hogy teremtsen közénk és a világ köze egy közvetettséget.
• 50:42 Írók kifutási lehetőségei itthon és máshol. Az irodalmi színtér még New Yorkban is falusias hangulatú. A magyar irodalom helyzete tűnik pokolinak és tök jónak. A neres szétbarmolások is sokat rontottak a helyzeten, például a fordítástámogatás leállítása.
• 68:40 A technológia ambivalenciája, öngyűlölő internetfüggőség, idegenség és nyelvvesztés.
• 77:19 Három könyv Krusovszky Dénes ajánlásában: Bodor Ádám – Behavazott lábnyomok, Macuie Maszasi – A vulkán lábánál és Szijj Ferenc májusban megjelenő kötete, A madarak tudása.

Várjuk a könyv- és témaötleteket a facebookos csoportunkban! Addig is további könyves tartalmakért ajánljuk Anna Instagramját és Bence Nemrosszkönyvek Instagramját, ahonnan a podcast nevét is kölcsönöztük.

A műsor meghallgatható a 444 Spotify- és Apple Podcast-csatornáján is.

Azt hiszem, ha meg kellene neveznem a kedvenc filmrendezőmet, Richard Linklatert mondanám. Talán nem ő a legfontosabb vagy legkorszakalkotóbb, de szerintem ő az egyik legjobb hangulatfestő, és végső soron azért nézünk filmet, hogy valamilyen hangulatba kerüljünk. Akár a legjelentősebb filmjeiről (Mielőtt-trilógia, Sráckor) beszélünk, akár a mókából csinált egyszerűbb alkotásokról (például Henyék vagy Gáz van, jövünk!), mindig elképesztő magabiztosan vezeti a kamerát és a színészeit, és még a szinte konfliktusmentes történeteknek is tud valami emelkedett súlyt adni, hogy képzavarral fejezzem ki magam.

Nagyon vártam az új filmjét, az 1959-ben játszódó Nouvelle Vague – Azt új hullámot, pedig biztos voltam benne, hogy ezt csak elszúrni lehet. Az 1960-as éveket berobbantó Kifulladásig az európai filmtörténelem egyik legfontosabb filmje, és olyan – már mind távozott – legendákhoz kötődik, mint Jean-Luc Godard (rendező), François Truffaut (forgatókönyvíró), Claude Chabrol (díszlettervező), Jean-Paul Belmondo (főszereplő) és Jean Seberg (főszereplőnő). El sem tudtam képzelni, hogy ilyen erős francia karaktereket hitelesen és ízlésesen lesz képes bemutatni egy amerikai rendező. Hát ehhez képest a gyönyörűen fekete-fehér filmre forgatott filmben az összes hang és az utolsó csavar is a helyén van.

Aki szereti a filmekről szóló filmeket, az imádni fogja Linklater 106 perces alkotását, ami színtiszta fan service csodálatos castinggal: az ember csak kapkodja a fejét, hogy mekkora sztárokat idéznek fel elképesztően pontosan akár csak egy-két másodperc erejéig is. A Nouvelle Vague a tárgyával ellentétben nem forradalmi film – bár néha olyan, mintha a francia új hullám valamelyik úttörője csinált volna dokumentumfilmet a forgatásról –, hanem szeretetre méltó tisztelgés a mozi hőskora előtt.

A 11 év után a hamvaiból a Dürer Kertben feltámadt Isten Háta Mögött zenekarnak már a névválasztásával sikerült többet kifejeznie a magyar létállapotból, mint sok anyanyelvén éneklő – és az összes nem anyanyelvén éneklő – hazai metálbandának a teljes életművével. A név ígéretét beteljesítő, a lovasiandrási, vígmihályi vagy grandpierreattilai értelemben „alternatív” magyar zene örökségéből táplálkozó szövegeik a metál populárisább válfajaira jellemző primér érzelmek banális kifejezése helyett intuitív alapon juttatják el a hallgatót valami mögöttes értelemhez, aminek a klisémentes melankóliája és humora hamisítatlanul kelet-európai. Nekünk szól, mert rólunk szól.

Óvakodnék a költészet szót használni, mert hülye vagyok az irodalomhoz – nem véletlenül járok metálkoncertekre –, de az biztos, hogy az ember sokáig emésztgetheti magában, hogy mit jelentenek számára az olyan sorok, mint például „megkoronáz lemenő nappal, megkoronáz mennyezettel”, vagy „mert a csönd volt az Isten ezen a tájon, aki megengedte nektek, hogy minden ezerszeresen fájjon”. Hát melyik jó ízlésű zenebarát szerint nem izgalmasabb egy olyan breakdown, ami a „félig kettétörten folyj!” üvöltéssel zárul ahelyett, hogy „szopd le a kibaszott faszom, és élvezd”?

Ez lehet az érzelmi magja a zenekar és a rajongótábora közti tartós köteléknek, ami a pénteki és szombati reunion koncertek meghirdetését követően néhány órán belül az összes jegy eladásához vezetett.

Az Isten Háta Mögött a magyar metál egy másik tradícióját is megtöri azzal, hogy a zenét a vokalista cipeli a hátán. A gitározás mellett énekesi feladatokat ellátó Pálinkás „Palika” Tamásnak nemcsak a hangszíne teljesen egyedi, de az érzékenysége is a virális dallamokra, ami kötőanyagként tartja a popzenei tartományban a kemény rock teljes – Nirvanától Kyusson át Meshuggah-ig – spektrumán érvényesülő hatások 7-8 perces tételekbe torkolló szégyentelen összekatyvaszolását. (A koncertet közelről fotózni csak az első három szám közben lehetett, és amikor a biztonsági őr figyelmeztetett, hogy mindjárt távoznom kell, kénytelen voltam vele közölni, hogy még csak a második dal közepén járunk, nem a harmadik végén.) Elkülöníthetően saját stílusról talán túlzás lenne beszélni, egy szigorúbb producer biztos ki is dobatott volna pár részt a hosszabb dalokból, de azoknak a kellően organikusan és játékosan kialakított szerkezetei képesek befogadhatóra zabolázni a riffhalmozást, mielőtt a hallgató orrán-száján folyna ki a progresszió.

Az életmű első három darabját ismerem behatóan, egyik sem hibátlan, de a maga módján mindegyik figyelemre méltó. A zenekar a kultikus első lemezen (Rosenkreutz Kémiai Menyegzője, 2004) veszi magát a legkomolyabban, ami dezorganizáltságával együtt talán a legjobban is áll neki. A második lemez (A Szokásos Hátborzongató Kora Reggeli Ordítás, 2005) már homogénebb és lehengerlőbb, rögtön torokra megy, de némileg alulérlelt. Az Isten Háta Mögött magnum opusának a harmadik lemezt (A Kényelmetlen Lemez, 2008) illik tartani, ami vitathatatlanul a zenekar professzionális, azonban – szentségtörök, előre is bocsánat mindenkitől – nem feltétlenül artisztikus csúcspontja. A tökéletesen összefésült, kiforrott stílusú, többször zseniális dalok tartalmának súlyát óhatatlanul csökkenti, amikor az IHM-re korábban is jellemző zenei és szövegi humor elfajzik egy olyan hiperönreflektív iróniába, ami belőlem óhatatlanul averziót vált ki. Talán mert a „Megbántani egy szabót” vagy „Eszem éjjel és baglyot” típusú dalcímek túlságosan emlékeztetnek a kor internetes – egész pontosan: Index-fórumos – sztóner szubkultúrájának összekacsintós lingójára (aminek Palika nemrég külön megemlékezést szentelt a Telex After interjújában.) De ez legyen az én bajom.

Előzetesen a péntek esti koncerttel kapcsolatban elvárásom nem sok volt, kérdésem pedig mindössze kettő:

1. Vajon több 40 év alatti néző lesz, mint egy átlagos DPK-rendezvényen?
2. Milyen testi-lelki formában lesz a súlyos imposztorszindrómáját annak idején rendszeresen szétszívottsággal önmedikáló, immár teljesen józan Pálinkás?

A válaszok röviden:

1. Nem.
2. Lenyűgöző.

Amire biztosan nem számítottam: hogy ez nem pusztán a legjobb Isten Háta Mögött-fellépés, hanem úgy általában is az egyik legjobb metálkoncert lesz, amit valaha láttam-hallottam. Pedig.

Hogy maga a zene semmit sem öregedett, azt tudtam, mert készültem: pár hónapja a teljes diszkográfia megtalálható a Spotifyon. Hogy a zenekar nemhogy nem öregedett, hanem meg is fiatalodott, azt eddig a pillanatig valószínűleg ők sem tudták. Senki sem olvas szívesen hosszú ömlengést valamiről, amit kihagyott, úgyhogy rövid leszek.

A 2000-es években kockázatos vállalás volt egy metálos hülyegyereknek (mint én) Isten Háta Mögött-koncertre költeni a kevés pénzét (vagy lett volna, ha nem eleve csak kis helyeken léptek volna fel, ahol akkoriban egy ezresből már nagyjából be lehetett rúgni.) Hogy a saját sikerébe belezavarodó zenekar épp melyik arcát fogja mutatni a színpadon, azt csak a jó ég tudta. A még az első Orbán-kormány idején alakult, az első lemezét a Medgyessy-kormány idején kiadó, a második Gyurcsány-kormány alatt befutó, a harmadik Orbán-kormány idején feloszló, majd az első Magyar-kormány előtt újjáalakult IHM sosem lépett ki az undergroundból, de a Kényelmetlen Lemez megjelenése után már a plafont karcolgatta, ami egy 8 perces dalokat író metál/HC/stoner/progmetal bandától nagy dolog volt. A kritikák imádták őket, a klubokat kinőtték, szerepeltek a rádióban, simán megtöltötték egyedül a régi Dürert és az A38-ot. Pálinkás különböző interjúkban többször is beszélt annak a mentális nehézségéről, hogy nehéz elhinnie, hogy megérdemli a sok elismerést, ezt kábítószerrel kombinálni pedig egyenes út a káoszhoz, ami a színpadon jobb esetben pontatlanul eljátszott dalokat, rosszabb esetben hülyeségek pofázását jelentette.

Kevés dolog van, ami nem volt jobb ebben az országban 16 évvel ezelőtt, de az Isten Háta Mögött egyike a kivételeknek: 2026-ban az erőlködés látható nyomai nélkül, tökéletes hangzással, egy pályafutása csúcsán lévő zenekar önbizalmával és fizikai jelenlétével, az utolsó páratlan ütemig és hörgésig lemezminőségben hozták le az estét, beleértve a technikailag legnehezebb énekdallamokat is. Az egyetlen, amiben pontosan olyanok, mint fiatalkorukban, az a kinézetük: Bokros Csaba gitáros ikonikus, heroinistába oltott Jézus-testét nem csúfították el plusz, Egyedi Péter basszusgitáros mackótestét mínusz kilók, Palika ugyanolyan kopasz volt a szokásos fejkendője alatt, Hortobágyi Lászlót pedig úgysem látni a cucc mögött, de a játéka a régi, azaz továbbra is az egyik legzeneibb rockdobos a hazai mezőnyben. A háttérvetítés képviselte a bandára mindig jellemző, pre-poszt-ironikus lo-fi vizuális világot, a megfelelő pontokon kirakott, a hangulatvilágot nem elkomolytalanító hangsúlyokkal. Setlisteken a legnagyobb hülyeség vitatkozni, nyilván nem fér bele minden, ezért próbálom nem személyes támadásnak venni a Kéjgáz kifelejtését. Cserébe követelem, hogy a Tömeges Vektor Bozon Kultúre elfoglalhassa az őt megillető helyét a történelemben, mint az IHM legjobb nyitódala.

Egy igazi metálkoncerthez szükséges jó circle pit azért hiányzott – januárban a Vágtázó Halottkémek valahogy kiprovokált egyet pont ugyanitt pont az Aláírhatatlan Történelemre, aminek a feldolgozásával zárult az Isten Háta Mögött koncertje is –, de úgy tűnik, a rajongótábor többet öregedett, mint a banda.

A lényeg persze a két fél egymásra találása volt. A dalokat végig együtt éneklő közönség fanatizmusának hatására a zenekar kezdeti, enyhén befelé irányított fókuszáltsága fokozatosan csapott át felszabadult jutalomjátékba, egyre bátrabban felvállalt közönségénekeltetésbe, erősítőn pózolásba és a legőszintébb egymásnak örülésbe, béke, boldogság, só nem maradt szemhéj alatt. Minden professzionalizmusuk mellett az este legnagyobb fegyverténye, hogy Pálinkás Tamás láthatóan elért az érettség és a mentális egészségnek egy olyan fokára, ahol tudja, hogyan kezelje – és hova érdemes raknia – a szeretetet, amit kap. Csak remélni tudom, hogy nem olvassa el ezt a cikket.

Ex-jugoszláv, vajdasági magyar, szerbiai magyar. Identitások, címkék, háborúk, egy szétszálazhatatlan történelmi puttony. Ezek a meghatározó elemei a civilben pszichológus Terék Anna verseinek és drámáinak.

Nem meglepő módon új könyvében, a Jégben is ezek a legfontosabb kérdések egy vajdasági magyar család 100 évén keresztül elmesélve. Sehonnaiságról, ismétlődő történelemről beszélgettünk vele, meg arról, hogy mindig az egyszerű emberek szívják meg.

444: Lényegében egyetlen univerzumot írsz a kezdetektől fogva, legyen az dráma vagy vers, és ennek a világnak az alapkérdését ki is mondja Erzsébet, a Jég egyik szereplője: „Nem lehet seb, ami folyton vérzik. Nem maradhat fájás, ami életünk végéig tart.” Pedig a könyvet végigolvasva az ember ennek pont az ellenkezőjét gondolja.

Terék Anna: Én tényleg bízom abban, hogy elmúlik egyszer. Ez egy furcsa dolog, sokáig ódzkodtam attól, hogy a háborúról írjak, és igazából vajdasági rendezők unszolására születtek az első háborús témájú drámaszövegeim, de később már én is kezdtem érezni, hogy dolgom van ezzel a témával. 2003-ban lettem egyetemista Magyarországon. Akkor kezdett el foglalkoztatni a vajdasági identitásom, amikor magyarországiakkal több időt töltve rájöttem, hogy sok olyan dolog van, ami nekem normális, de nekik nem az, és ami nekem hétköznapi, az számukra abszurd. Hogy egy konkrét példát mondjak – amit én a háborúra vezetek vissza –, egészséges körülmények között felnőtt ember sokkal előbb mond nemet dolgokra, és kevésbé tűri el, hogy rosszul bánjanak vele, mint azok, akik megélték a délszláv háborút. Ehhez még hozzájön a kisebbségi lét, amelynek része, hogy alapjáraton azt gondolod, nem érsz annyit, mint a többiek.

Az identitást – ami egy meglehetősen fluid, állandóan változó valami – sok szempontból megközelíted a könyvben, de a korábbi versekben is.

Nem volt jó dolog magyarnak lenni egy ilyen nemzeti alapon működő háborús helyzetben, ahol az összes többi nemzetiséget éppen próbálták kiirtani. Állandóan ott volt bennünk, hogy a bosnyákoknak, horvátoknak már végük, az albánokból se sok maradt, csak mi vagyunk meg a ruszinok, ami nem túl fényes jövőt ígért. Ennek ellenére számomra magától értetődő dolog volt jugoszláviai magyarnak lenni. De amikor átkerültem Magyarországra, mindenhol szisztematikusan megkaptam, hogy szerb vagyok, ami eléggé megkavarta az önazonosságomat. Másrészt sokkal előbb tudtam elkezdeni például horvátokkal barátkozni Magyarországon, mert sokkal befogadóbbak voltak, mint az itteni magyarok. Vagy csak azért volt könnyebb velük, mert nagyon hasonló dolgokon mentünk keresztül a háború előtt, alatt és után. Egyébként a mai napig bárhol összetalálkozom valakivel, aki az egykori Jugoszlávia területéről származik, lehet bosnyák vagy szlovén, mivel beszélem a nyelvet, rögtön testvérnek tekintenek. Azért nagyon furcsa érzés ez, mert valami ilyesmit vágytam megélni annak idején, amikor Magyarországra érkeztem. Ehhez képest csak ellenállást éreztem, hogy miért ékezet nélkül van írva a nevem a szerb útlevelemben, meg ilyenek, magyar testvériségről szó sem volt. Azért ezek az élmények gyűlnek az emberben, miközben cipeli a hátán a gödörbe lőtt emberek emlékét. A szlávokkal nem voltunk egy nemzet, de közös volt a gyerekkorunk, és én abba születtem bele, hogy mi mind egyformák vagyunk. Később persze kiderült, hogy veszélyes dolog nem szerbnek lenni, ha etnikai tisztogatások történnek épp az országban. Vagy egy szláv országban nem szlávnak lenni mégsem olyan egyszerű. És arra is rá kellett jönnöm, hogy egyetlen magyarországi magyarnak sem feladata meggyógyítani a hozott traumáimat. Hátrányból indultam mindkét országomban, többet kellett gürizni mindig mindenért.

Herman Melville klasszikus nagyregényét, a Moby Dicket álmodta a Stúdió K parányi terébe Kovács D. Dániel, akinek ez az első rendezése a nagy múltú és bizonytalan jövőjű színház művészeti vezetőjeként. A fehér bálnát üldöző monomániás kapitány és a megszállott budapesti független színházasok – a két istenkísértés között meglepő párhuzamokat lehet felfedezni.

„A bántalmazás körbejár a világon” – hangzik el két részeg félmondat között, és hiába a látványos sörhas, a korsók és a vicces jelenetek, azért ez a mondat betalál. Ahogy telitalálat a látványvilág is, megint bizonyítva, hogy a technikai háttér és a pénz hiánya néha még jót is tesz. (Az interjú még márciusban készült - a szerk.)

444: Az volt az érzésem, hogy a Moby Dick a te személyes manifesztód is, amivel bemutatkozol a Stúdió K művészeti vezetőjeként: kézmíves, finom, érzékeny „aprómunka”, a hely bábos örökségének folytatása egyrészt, másrészt viszont látványszínház…

Kovács D. Dániel: Messziről kezdem a történetet. A Stúdió K alapítványi fenntartású színház, vagyis nincs pályázat, a társulat egy belső szavazás keretében dönti el, kit szeretne művészeti vezetőnek. Amikor hivatalosan megkérdezték, hogy vállalom-e – a Prudencia Hart különös kivetkezése bemutatója utáni nyáron –, kértem egy évet, és ezt arra használtam, hogy egyenként leültem mindenkivel beszélgetni, és arra is kíváncsi voltam, hogy ők miben látják a hely egyediségét. A válaszokban sokszor szerepelt ez a manufaktúra-jelleg, a kézművesség, amit mindenki követendő útnak tartott, és ez nekem is vonzó iránynak tűnt.

A Moby Dickre visszatérve, amikor felkértem magam mellé Horváth Jenny és Szakács Feri látványtervezőket, kiderült, hogy éppen kurzust tartanak a Képzőművészeti Egyetemen a látványtervező osztályban, így lehetőség nyílt arra, hogy sok kreatív ember - minimális produkciós költségvetés ide vagy oda - kitaláljon egy komplex világot. Egyébként ezt a formát a történet eleve hozta magával, hiszen a Melville-regény egy grandiózus szövegtest, amelyet naturalista eszközökkel nagyon nehéz lenne megragadni, adta magát, hogy akkor lubickoljunk a végtelenségében.

Az eredeti regény 700 oldala – bár vannak benne erős mondatok – egy gyakran elkalandozó 19. századi szöveg. Ehhez képest az előadás szövegkönyve megdöbbentően rövid, feszes, sodró lendületű és modern. Hogyan merült fel egyáltalán ez a regény mint ötlet?

A szöveg tele van posztmodern helyzetekkel, linkszerű, hosszú elkalandozásokkal. Ott volt a polcomon, és mivel egyetemista korom óta bennem van ez a frusztráció, hogy sok a behoznivalóm, és műveletlen maradok, ha nem olvasok, valamilyen hiú okból vettem le először a polcról. De végül a történet kaotikus bugyborgása beszippantott. Először nem is olvastam végig, mégis ott motoszkált bennem, azután lassan megfogalmazódott, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel a rejtélyes szimbólumrendszerrel. Azzal, hogy mi miatt jut eszembe újra és újra, mit csiklandoz a tudatalattimban. Ráadásul Pécsett ezer éve volt egy felnőtt bábfesztivál, ahol egy francia vándortársulat feldolgozta a könyvet egy marionett-előadás formájában. Alig értettem a szöveget, de így is erős hatást gyakorolt rám. Szóval láttam már én működni ezt a történetet színpadon.

A Stúdió K-s előadás ezer szállal kapcsolódik a jelenünkhöz. Több párhuzam is adódik, de a legnyilvánvalóbb talán a Moby Dicket, a bálnát üldöző monomániás kapitány és a hasonlóan mániákus színházcsinálók a Ráday utcában...

Sokféle módon tudnám indokolni ezt a választást, és amit említesz, az a próbák során el is hangzott. De maga a vállalás is egyfajta pimasz incselkedés volt a kiábrándító anyagi helyzetünkkel, mármint hogy a színház a megszűnés szélén egyensúlyoz most már jónéhány éve. Ehhez képest abszurd azt mondani, hogy oké, akkor egy komplex nagyregényt fogunk megcsinálni, méghozzá egy totális színházi formában, egy 30 méteres bibliai szörnnyel ezen a kis színpadon. Igen, ez is az a dac vagy mánia, hogy a bálna torka felé hajózunk a valóságban is, tehát adja magát annak a vizsgálata, hogy mitől és hogyan vonódik be a hajó legénysége egy ilyen önfelszámoló akcióba. És persze közben magunkat, független színházcsinálókat is figyeljük, hogy mi ez a nyughatatlanság, ami behúz bennünket közösen ezekbe az önkizsákmányoló és bizonytalan helyzetekbe.

Az egyébként nem volt benned kérdés, hogy igent mondj-e a színház felkérésére?

Egyrészt, mióta én bekerültem a Színműre, minden évben elhangzott, hogy a jelenlegi helyzet a valaha volt legrosszabb a független színházcsinálás történetében. Ha ez igaz, akkor az azt is jelenti, hogy az idei még mindig jobb, mint az, ami jövőre lesz. Másrészt, valóban kétséges, hogy – bár tényleg nagyon jólesett a csapat bizalma – a jelenlegi helyzetben egy ilyen kis társulatnak valóban művészeti vezetőre van-e leginkább szüksége. Hogy nem lenne-e most hasznosabb egy vérprofi pr-os, aki a színház láthatóságát erősítené. De pont egy ilyen parány térben a munkánk hitelessége, minősége igazolhatja magát. Hiszem, hogy jó alkotótársakat bevonzva, műhelyt alkotva, a szájhagyomány felülírhatja az online hirdetéscunami közepette adódó láthatósági paráinkat.

Egy ilyen közös munka a rendezői ízlésedre is kihat majd hosszú távon?

Remélem, hogy igen. Itt a K-ban a csapat az elmúlt időszakban a saját rutinjainak, régi rendszereinek megváltoztatását fogalmazta meg mint igényt és mint a túlélés zálogát: a zárt társulati létezés hosszú éveken keresztül, anyagi kiszámíthatatlanságban feledteti az egymásra való újra és újra rácsodálkozást. Kellenek új energiák. A John című tavaszra tervezett bemutatót azért is halasztottuk későbbre, hogy legyen tér átbeszélni ezeket. Ez az erénye a kis struktúrának, hogy szakíthattunk időt erre, hiszen nagyobb kőszínházi rendszerben a bemutatókényszer sokszor felülírja az egymásra való odafigyelést. Van egy ötven éves múlt és egy fix játszóhely a Ráday utcában, ami ad egyfajta őrült kiszámíthatóságot és biztonságot, és egyben hatalmas felelősséget jelent.

A kérdésedre visszatérve, engem régóta foglalkoztat a színházi működés: ezért vettem részt még régen Bodó Viktor pályázatában az Új Színház vezetésére, vagy egy évvel ezelőtt annak az anyagnak az előkészítésében, amit Kulcsár Viktória nyújtott be a székesfehérvári igazgatói pályázatra. Ezeket a helyzeteket – amikor esély mutatkozik arra, hogy hatással lehessek egy színház életére, az előadások és happeningek indulatára, a közönségből közösséget formálásra – azért lovagolom meg, mert úgy hiszem, van rálátásom a kőszínházi és a független területre is, ez sok olyan szempontot hoz be, amivel ezeken a struktúrákon átívelően lehetne jó színházat csinálni.

A Narratíva feloszlása után nem maradt benned keserűség? Azért ott a kitűzött célok nagy részét nem sikerült megvalósítani, persze mondjuk ebben a covidnak is nagy szerepe volt...

A Narratíva egy hét évre szóló start-up szerű kezdeményezés volt, először négy rendezővel, majd Pass Andrea és Szenteczki Zita kiválása után Hegymegi Mátéval és velem. De az tény, hogy az utolsó két évben szinte lehetetetlenné vált a munka, mivel a szakadárok kénytelenek voltak ereszt keresni a fejük fölé a zuhogó esőben, ami azt hozta magával, hogy a kollégák egyre kevésbé lettek egyeztethetők munkákra, és nemcsak azért, mert leszerződtek egy színházhoz, hanem mert mondjuk civil állást vállaltak. Tehát az eredeti közeg elkezdett megszűnni, és előállt az a helyzet, hogy ha egy új bemutatóba behúzunk egy színészt, akkor annak hosszú távon az a következménye, hogy megfosztjuk sok más fizető munkától. Felmerült az a morális dilemma, hogy megér-e ennyit egy új bemutató. Ettől lett fanyar a Narratíva vége.

Pont tíz évvel ezelőtt mondtad egy interjúban, hogy milyen izgalmas egyszerre szembesülni a felnőtt léttel és a sok katasztrófával és tragikummal, ami a közéletben van. Hogyan látod most ezt a kérdést?

Nehéz erre válaszolni, mert sok minden befolyásolja az embert a közállapotokon túl is. Hogy csak egyet mondjak, azóta – egészen pontosan hét évvel ezelőtt – született egy gyerekem, és a felelősség, egyszerűen a közügyekről és a jövőről való gondolkodás nagyon más súlyt kap attól, hogy muszáj nem csak a holnapban és a holnaputánban gondolkodnom, hanem hosszabb távon is. Emiatt még erősebb lett bennem a változtatás igénye.

Ez reményt is ad?

Nem tudom, talán inkább erőt, dacot, hogy ne adjam fel. Könnyebb így harcolni az ellen, amit szégyellnék nem megváltoztatni. És nem a nagyvilágban, hanem itthon, Magyarországon.

Május végén kerül fel az RTL+ felületére a Birodalom című fikciós sorozat, amelyet „a kilencvenes évek felnőttfilmes világa és annak ismert sztárjai” ihlettek, és ami természetesen „az emberi sorsokra és döntésekre fókuszál”.

Közleményük szerint az új produkció abba a sorba illeszkedik, amelynek darabjai „a közelmúlt magyar történeteit, meghatározó figuráit és társadalmi jelenségeit” dolgozzák fel: A Király, a Mellékhatás és a Bróker Marcsi.

A sorozat gyártója a Paprika Studios, vezető írója Bodzsár Márk, rendezője Kovács Dániel Richárd. A főbb szerepeket Takács Zalán (Kovi), Márkus Luca (Monique Covet), Gombó Viola Lotti (Michelle Wild), Hermányi Mariann (Maya Gold), Simon Zoltán (Choky Ice), Szandtner Anna (Magdi, Kovi felesége) és Dér Zsolt (Kobra) alakítják.

A sorozatban látható többek között Schell Judit, Molnár Áron, Nagy Zsolt, Olasz Renátó, Patkós Márton és a Tisza kultúrpolitikusa, Nagy Ervin is.

Egy-egy epizódszerepben feltűnnek azok a felnőttfilmes sztárok is, akik inspirációként szolgáltak az alkotáshoz: Vad-Horváth Katalin (Michelle Wild), Monique Covet, Kovács István (Kovi) és Csáky Attila (Choky Ice) – olvasható a közleményben. A fikciós, tizennyolc éven felülieknek készült sorozatot a Meztelen igazság című dokumentumfilm egészíti majd ki, amely archív felvételekkel és a korszak szereplőinek vallomásaival mutatja be az iparág történetét.

A Sziget Nagyszínpadára eddig bejelentett, headliner szintű előadók – Zara Larsson, Sombr, a Twenty One Pilots, Lewis Capaldi, a Florence + the Machine, Skepta, a Bring Me The Horizon és Jorja Smith – mellé megérkezett a fesztivál augusztus 15-i zárónapjának fő fellépője:

Skrillex, a klub‑ és fesztiválkultúra egyik legnagyobb hatású figurája.

Skrillex – polgári nevén Sonny Moore – annak idején brutális basszusokkal tette világszerte népszerűvé a dubstepet, és teljesen új szintre emelte az élő elektronikus koncerteket. Tavaly megjelent negyedik albuma F*ck U Skrillex You Think Ur Andy Warhol but Ur Not!! <3 címmel, ami jól hozza a rá jellemző energikus, sokféle stílust keverő hangzást. Folyamatosan kísérletezik, ezt jól mutatja, hogy idén januárban kiadott egy meglepetés ambient EP-t is.

Legutóbb 2024-ben játszott a Szigeten, akkor hatalmas tömeg gyűlt össze a koncertjén, és aznap rekordot is döntött a nézőszám.

A fesztivál teljes névsorát itt lehet böngészni.

Költészet napján és József Attila születésnapján Justin McKenzie Smith brit nagykövet a költő Kertész leszek című versének elejét mondta el:

A francia diplomata, Jonathan Lacôte ugyanezt a verset választotta, és letolta az egészet:

Most pénteken hangerőt adunk az elaljasult hatalommal szemben, hogy megmutassuk: véget ért a következménytelenség kora. Szavazz vasárnap és bontsuk el a hűbéri államrendet! 2026 április 10., 16:00, Hősök tere. Légy jelen, vagy kövesd a koncertet a Szélsőközép YouTube csatornáján!

Pár éve nemcsak Franciaországot, de az egész világot sokkolta az a bűncselekmény-sorozat, amit egy nyugdíjas francia férfi követett el egy évtizeden át: Dominique Pelicot gyógyszerekkel kiütötte, majd vadidegen férfiakkal erőszakoltatta meg saját feleségét, Gisèle Pelicot-t.

2024-ben került bíróság elé az ügy, több mint ötven vádlottal, és Gisèle Pelicot döntése nyomán nyílt tárgyalással. Az ítélet kihirdetése után Gisèle Pelicot megírta élete és a házassága történetet, ahogy azt is, hogy hogyan kellett egyik napról a másikra szembenéznie azzal, hogy mit követett el ellene a férfi, akivel ötven éve volt együtt. Ez lett a Himnusz az élethez, amely a világpremierrel egy időben jelent meg magyarul is, és erről a rendkívüli könyvről beszélgettünk a Nem rossz könyvek legújabb epizódjában vendégünkkel, Péterfy-Novák Évával.

• 00:00 Pár könyv, amit olvastunk-olvasunk mostanában: Thomas Pynchon - Ellenfényben, Daniel Kehlmann - Mozgókép, Fehér Gáspár - Fillenbaum néni hosszú árnyéka, Slavka Liptáková - Anyák földje.
• 05:40 Vendégünk Péterfy-Novák Éva, és első kérdéseink a traumaírásról és Gisèle Pelicot könyvéről. „Ott van a dühöm mögött az ő megbocsátó, gyönyörű kiállása. Színegyenes, mint a szálfa, olyan kiállása.”
• 12:00 Trauma, emlékek nélkül, és hogyan lehet egy új személyiséget a semmiből felépíteni. És hogy mennyit számít, hogyan szól egy rendőr az áldozathoz.
• 17:20 Hogyan zilál szét egy ilyen trauma egy családot. És hogyan hullámzik a szöveg, miért épp ettől lesz annyira hiteles az egész. A traumairodalom lényege: olyan legyen az olvasónak, mintha ő is tanúja lett volna annak, ami veled történt.
• 20:15 Milyen társadalmi elvárások működnek az áldozatokkal szemben? És milyen megküzdési stratégiák léteznek?
• 24:40 A szégyennek oldalt kell váltania: egyéni és a társadalmi szint összeérése a történetben. És a társadalmi háttér, ami háttérként ott van a könyvben.
• 32:30 Generációs különbségek, melyek megjelennek Gisèle Pelicot és a gyerekei reakciójában. És hogy miért fontos ezeket a könyveket elolvasni.
• 45:20 Három könyv Péterfy-Novák Éva ajánlásában: Polcz Alaine - Asszony a fronton, Thomas Mann - Varázshegy, Karl May - Winnetou.

Továbbra is várjuk a könyv- és témaötleteket a facebookos csoportunkban! Addig is további könyves tartalmakért ajánljuk Anna Instagramját és Bence Nemrosszkönyvek Instagramját, ahonnan a podcast nevét is kölcsönöztük.

A műsor meghallgatható a 444 Spotify- és Apple Podcast-csatornáján is.

Támogatott tartalom.

Március elején jelent meg magyarul Thomas Pynchon eddigi életművének legvaskosabb kötete, az eredetileg 2006-ban megjelent Ellenfényben. A több mint ezer oldalon harminc év félig fiktív történelmére épülő, anarchistákkal, bányászokkal, matematikusokkal és magánnyomozókkal teletömött, a hagyományos olvasási szokásainkat komoly kihívás elé állító regényről és az ismerten rejtőzködő, a nyilvánosságot teljesen kerülő Pynchonról is szó volt a kötet bemutatóján a Dugattyúsban.

A bemutató a 444 és a Jelenkor Kiadó közös szervezésében jött létre, és az eredeti terv az volt, hogy majd én fogok beszélgetni a fordító Greskovits Endrével és Sári B. László irodalomtörténésszel, de engem aznapra leterített egy óvodások között terjedő vírus, így az utolsó pillanatban Zelei Dávid kritikus, szerkesztő vette át a helyemet, ezúton is nagy köszönet érte.

A tartalomból:

• Vastag könyvek korában élünk: miért írnak ilyen vastag könyveket az írók, miért olvasnak ilyen vastag könyveket az olvasók, és miért fordítanak ilyen vastag könyveket a fordítók? Pynchonnak a paranoia vezérelte totalitás bemutatásához kell a tér.
• Egy küzdelmes fordítás részletei.
• Pynchon és Pynchon eddigi magyarországi története. Forgácsokban az Ellenfényben is tartalmaz motívumokat az addigi életműből. Sőt, ez egy kicsit ellágyult Pynchon.
• Kaleidoszkopikus történetmesélés és a kérdés: hogyan érdemes ezt a regényt olvasni? A Pynchon wiki nagy segítség a fordításhoz és az olvasáshoz is.
• Technológia és történelem: olyan ez a könyv, mintha 1900-ban írták volna meg sciencefictionként. Lugosi Béla és a Burger király operett Szegeden.
• És a nem elég mély karakterek kérdése, meg hogy ez probléma-e egyáltalán.

Ez a tartalom a Jelenkor Kiadó támogatásával valósult meg.

Már csak karácsonyig kell kibírnia a régi és új rajongóknak, hogy közel harminc évvel az első könyv és huszonöt évvel az első film megjelenése után sorozat formájában is befogadhassák Harry Potter történetét. Jó ideje lehet már tudni, hogy az HBO és a Warner elkezdte J.K. Rowling történetének újabb feldolgozását, március 25-én pedig az első előzetest is közzétették.

A kétperces videóban minden lényeges szereplőt láthatunk: a Dursley-házban indítunk, láthatjuk a lépcső alatti gardróbot, benne Harryvel, az újságot olvasó Vernon bácsit és a Harry haját levágó Petunia nénit, majd feltűnik Hagrid, a Roxfort Expressz, Harry villám alakú sebhelye és jellegzetes szemüvege, a Weasley család egy része, Ron, Hermione, Draco Malfoy, Ollivander, McGalagony, a Teszlek Süveg, Dumbledore és Piton.

De még mielőtt az utóbbi körüli problematikus botrányra vagy botrányos problematikára – kinek hogy tetszik – rátérnénk, daráljuk le gyorsan a kötelező tudnivalókat.

A tervek szerint egy-egy évad készül mind a hét könyvből, az első, nyolc epizódból álló évad nem meglepő módon a Harry Potter és a Bölcsek köve címet kapta a könyv után.

Harry Potter szerepében Dominic McLaughlint látjuk majd, Hermione Grangert Arabella Stanton, Ron Weasleyt pedig Alastair Stout alakítja.

John Lithgow Albus Dumbledore szerepében, Janet McTeer Minerva McGalagonyként, Paapa Essiedu Perselus Pitonként, Nick Frost Rubeus Hagridként, Rory Wilmot Neville Longbottomként, Lox Pratt Draco Malfoyként, Leo Earley Seamus Finnigan szerepében, Elijah Oshin Dean Thomasként, Tristan Harland Fred Weasleyként, Gabriel Harland George Weasleyként, Ruari Spooner Percy Weasleyként, Alessia Leoni Parvati Patilként, Sienna Moosah Lavender Brownként, Finn Stephens Vincent Crabbe-ként, William Nash Gregory Goyle-ként, Warwick Davis Filius Flitwickként, valamint Sirine Saba Pomona Bimba professzorként látható majd.

A könyv alapján Francesca Gardiner írta a sorozatot, aminek egyben executive producere is volt. Mark Mylod szintén executive producerként vesz benne részt, de több epizódot is rendezett, és executive producerként vett részt a munkálatokban a könyveket író J. K. Rowling is.

És ezen a ponton végre el lehet kezdeni tocsogni a mindenkit leginkább érdeklő helyzetben: alakíthatja-e fekete bőrű színész azt a Piton professzort, akit a könyvben J.K. Rowling sápadtként írt le.

Ezt nem az én kérdésem, ez az úgynevezett internet népének nagynak és fontosnak szánt közös kérdése, amióta tudni lehet, hogy Severus Snape-et, vagyis Perselus Piton professzort Paapa Essiedu alakítja majd. (Az viszont már az én kérdésem, és csak zárójelben rakom ide, hogy ha már a könyvben leírt és a vásznon megjelent különböző színeken kell háborogni, akkor huszonöt évvel ezelőtt miért nem borult ki azon senki sem látványosan, hogy Petunia néni és Dudley is barnahajú lett a filmben, pedig a könyvben szőkének írják őket, vagy hogy Harrynek a könyv szerint zöld szeme van, a filmekben őt alakító Radcliffe-nek viszont kék.)

Az internet Harry Potter-rajongók által uralt részein hónapok óta mást se látni, csak összehasonlító képeket a filmek szereplőiről és az új szereplőkről, leginkább persze a filmekben Pitont alakító Alan Rickmanről és az új Pitonról, Paapa Essieduról, mellette szinte konszenzusos felháborodásokkal. Utóbbiak leginkább arra támaszkodva háborognak, hogy ha a sorozat valóban sokkal hűebben tervezi követni a könyvekben leírtakat – a filmekben ez sok esetben nem sikerült –, akkor ebben az esetben mégis miért vetemedtek a készítők arra, hogy a horgas orrúnak és sápadt bőrűnek leírt Piton szerepét egy fekete színész kapta.

Hasonló háborgás volt már korábban a Harry Potter és az elátkozott gyermek című színdarab esetében, amiben Hermione Grangert egy fekete, dél-afrikai-brit színésznő alakította. Ott sikerült lekeverni a helyzetet azzal, hogy a könyvekben Hermione bőrszínét egy szóval sem említi Rowling, csupán a bozontos hajáról és a nagy fogairól ír. Az új Piton esetében azonban olyannyira elszabadultak az indulatok, hogy Essiedu elmondása szerint már halálos fenyegetések is érték.

A színész a Timesnak adott interjújában beszélt arról, hogy volt, aki azzal fenyegette meg, hogy lépjen ki a sorozatból, különben megöli. „A valóság az, hogy ha ránézek az Instagramra, olyanokat látok, akik azt írják: „Odamegyek a lakásodra és megöllek”. A kérdésre, hogy nem tudna-e egyszerűen csak távol maradni a közösségi oldalaktól, azt válaszolta:

„Ha sikerül is figyelmen kívül hagynom ezeket, az nem jelenti azt, hogy nem történik meg. A probléma továbbra is jelen van.”

Az online zaklatások abszurditására továbbá azzal világított még rá, hogy közöle:

„Sokan az életüket kockáztatják a munkájuk során. Én meg egy varázslót játszom a Harry Potterben. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem érint mélyen érzelmileg.”

Essiedu azt mondta, a zaklatások csak még inkább arra ösztönzik, hogy magáévá tegye a karaktert, mert olyankor eszébe jut, milyen érzés volt gyerekként. A 35 éves színész ugyanis pont abba a korosztályba tartozik, aki a könyvekkel és a filmekkel együtt nőhetett fel. „Elképzeltem magam Roxfortban, seprűnyélen, és a gondolat, hogy egy hozzám hasonló gyerek is megtalálhatja magát abban a világban, ez ad motivációt, ami miatt nem hagyom, hogy megfélemlítsen valaki, aki azt mondja, inkább haljak meg, mint hogy olyan munkát végezzek, amire igazán büszke lehetek.”

Elmondása szerint egyetlen őt ért halálos fenyegetést sem jelentett a hatóságoknak, mert ahogy fogalmazott: „Nem hiszem, hogy jobban érezném magamat attól, ha egy 17 éves fiút két hétre börtönbe zárnának, mert megfenyegetett, hogy megöl”.

De nemcsak Essiedu szereplése váltott ki vitákat, hanem maga az író, J.K Rowling részvétele is, miután a Harry Potter-könyvek szerzőjét évek óta bírálják a nemekkel kapcsolatos megjegyzései miatt, amik alapján többen is transzfóbnak nevezték.

Egyáltalán nem mellékesen Essiedu nem sokkal azután, hogy megkapta Piton szerepét, csatlakozott ahhoz a több mint 400 tévéshez és filmeshez, akik aláírtak levelet, amiben a brit filmes iparág fellépését szorgalmazták a transzneműek jogainak védelme érdekében. Sőt, Rowling transzneműekkel szembeni nézetei miatt a Dumbledore-t alakító John Lithgow is sokat vacilált, hogy maradjon-e a sorozatban.

A színész az író nézeteit „ironikusnak és érthetetlennek” nevezte, és úgy fogalmazott, felkavarták őt a kritikák, amit azután kapott, hogy elvállalta Dumbledore szerepét az új sorozatban.

„JK Rowling egy csodálatos mintát hozott létre a fiatalok számára, olyan gyerekirodalmat, ami beépült a társadalom tudatába. Fiatalok és idősek egyaránt imádják Harry Pottert és a történeteit, ami nagyrészt az elfogadásról szól. A jó és a gonosz küzdelméről. A kedvesség és a kegyetlenség ellentétéről. (...) Ironikusnak és kissé érthetetlennek tartom, hogy Rowling ilyen nézeteket fogalmazott meg. (...) Bosszant, amikor hevesen ellenzik, hogy bármi közöm legyen ehhez. A Potter-univerzumban nincs nyoma transzfóbiának. Rowling egy olyan művet írt, ami a kedvességről és az elfogadásról szól. Dumbledore pedig egy csodálatos szerep.”

A produkció körüli fenyegetésekre az HBO már a szereplőválogatás megkezdése előtt felkészült, Casey Bloys vezérigazgató korábban a Varietynek azt mondta, egy ilyen sorozat, mint a Harry Potter, szenvedélye rajongókat vonz, akiknek határozott véleményük van, és emiatt néha „ijesztő is lehet a helyzet”.

Hogyan vált ekkora bestsellerré A rózsa neve, és miket alkotott Umberto Eco a megjelenése előtt? Mennyire hiteles a regényben bemutatott középkorkép és milyen volt fordítóként együtt dolgozni Ecóval? És mit jelent az, hogy Eco Aquinói Szent Tamást ugyanolyan komolyan vette, mint Supermant?

Sok minden más mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk Barna Imrével, Eco életművének fordítójával és Klaniczay Gábor történésszel a Nem rossz könyvek podcast legújabb epizódjának élő, brunch-csal egybekötött felvételén a Hadik Kávéházban.

A tartalomból:

• 00:00 Vendégeink: Barna Imre és Klaniczay Gábor. Pár perc után már a kora-középkori hispániai apokalipszis kommentárokról van szó. És Eco előadásáról, arról, hogy a kutyaugatás nyelv-e.
• 07:30 Ki volt Eco A rózsa neve megjelenése előtt? És hogyan fért össze utána a tudományos pályája és a regényírás? A világ olvasatai érdekelték az első pillanattól fogva, A rózsa nevét pedig azért írta meg, mert kedve támadt meggyilkolni egy szerzetest. „Aquinói Szent Tamást ugyanolyan komolyan vette, mint Supermant. ”
• 19:45 A magyar fordítás kihívásai, a sütni vagy főzni problémája, és Eco, aki szoros kapcsolatot tartott fenn a fordítóival. És a kérdés, hogy mit lehet kezdeni A rózsa neve álrégi nyelvével.
• 36:40 Miért lett ekkora bestseller, mit talált ennyire telibe? A krimi összehazásítása az újfajta történelmi érdeklődéssel és a népi kultúra újrafelfedezésével. És a kérdések, amik mindig is foglalkoztatták az embereket: ki a tettes és mi lesz velünk, ha meghalunk. A krimiknek ugyanaz az alapkérdése, mint a filozófiának.
• 49:19 Eco középkorképe és részletek arról a világról, melyben a regény játszódik.
• 60:30: Borges, labirintusok és a film.
• 66:20 Vilmos alakja vajon mennyire hiteles?
• 71:00 További Eco- könyvek, amiket érdemes olvasni, és jó könyvek a középkorról:
• Johan Huizinga - Középkor alkonya/Őszi középkor, Carlo Ginzburg - A sajt és a kukacok, Natalie Zemon Davis - Martin Guerre visszatérése, Emmanuel Le Roy Ladurie - Montaillou.

Továbbra is várjuk a könyv- és témaötleteket a facebookos csoportunkban! Addig is további könyves tartalmakért ajánljuk Anna Instagramját és Bence Nemrosszkönyvek Instagramját, ahonnan a podcast nevét is kölcsönöztük.

A műsor meghallgatható a 444 Spotify- és Apple Podcast-csatornáján is.

Nem tartozom a sci-fi írók célközönségébe, engem nem lenyűgöz az univerzum, inkább kisebb pánik lesz rajtam úrrá, ha megpróbálok belegondolni a felfoghatatlan végtelenségébe. Még a mindenki által rajongott Interstellartól is ver a víz, de tisztában vagyok vele, hogy velem van a probléma, nem a filmmel. De akkor miért írok most mégis egy űrben játszódó sci-firől? Mert a Project Hail Marynek sikerült még az olyan földhöz ragadt sci-fi utálókat is megszólítania, mint amilyen én vagyok.

A magyarul A Hail Mary-küldetés címen futó filmről csak annyit tudtam, hogy Ryan Gosling van benne, és feltehetően valami egyszemélyes világmegmentős sztorija lesz, ugyanis egy plakáton kívül mást nem láttam, mielőtt beültem a moziba. És bár ez nem volt tudatos, mégis a lehető legjobb döntésnek bizonyult, mert ha látom az előzetesét, a film alatt nem értek volna fontos és érdemi meglepetések, és nem élveztem volna annyira, hogy most lelkesen megpróbáljak más, hozzám hasonlókat is rávenni arra, hogy nézzék meg. Épp emiatt nem is fogok ide előzetest tenni, és próbálok én is a lehető legspoilermentesebben fogalmazni.

Persze azoknak teljesen mindegy, akik olvasták a könyvet. Mert a Project Haily Mary egy könyvadaptáció, a sztori Andy Weir fejéből pattant ki, ő írta A marsi című regényt is, amit Ridley Scott filmesített meg Matt Damon főszereplésével. Aki azt látta, annak már lehet némi fogalma arról, hogy körülbelül mire számíthat. De csak körülbelül. És nem csak azért, mert itt más a rendező. Pontosabban rendezők: Phil Lord és Christopher Miller, A Lego Kaland és a Pókember-filmek rendezői.

A regény 2021-ben jelent meg, lényegi története – masszívabb spoilerektől mentesen – röviden annyi, hogy az emberiség, pontosabban pár tucatnyi tudós egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy megmentse a Földet, miután egy – kitalált – asztrofág nevű valami megfertőzte a csillagokat, így a Napot is. Azzal sem lövök le nagy poént, hogy az egyedüli valaki, akinek meg kell mentenie mindenkit, a Ryan Gosling által megformált Ryland Grace, egy éppen általános iskolában tanító, de alapvetően molekuláris biológiával foglalkozó tudós lesz, aki viszonylag hamar kideríti, hogy a haldokló Nap probémájával nem vagyunk egyedül. Ezen a ponton gyorsan be is fejezem a sztorizást, mert ha többet árulnék el, fontos élményektől fosztanék meg minden, Andy Weir regényeivel kapcsolatban hozzám hasonlóan műveletlen, leendő nézőt.

Bár egyszemélyes, világmegmentős, űrhajós filmről van szó, ez most nem a szokásos sírós, szenvedős, rettegtetős vonalat képviseli, még úgy sem, hogy ebben is van egy kis szenvedés, sírás és rettegtetés. Ezeket azonban pont olyan arányban és pont annyi izgalom, okosság, érzelem és rengeteg kretén poén közé sikerült beszuszakolni, hogy szerencsére nem az marad az alapvető élményünk a film után, hogy Gosling izzadva zokog.

Mindenkitől elnézést, hogy már megint az Interstellarral jövök, de abból nekem tényleg csak ennyi maradt meg: Matthew McConaughey szenved, izzad és sír, hol a Földön, hol az űrben, a végén pedig már én is csak szenvedek, izzadok és sírok. Persze Gosling is sír néha, sőt, a nézők is sírhatnak, de nem attól a típusú meghatódástól, amitől az ember egy világmegmentős akcióscifi alatt várná a sírást.

A Hail Mary küldetés sikere és szerethetősége – majdnem leírtam, hogy bája – talán leginkább annak köszönhető, hogy bármennyire is az űrben játszódik, mégis megmaradt egy földhöz ragadt történetnek, amiben nem is feltétlenül az a lényeg, hogy sikerül-e megmenteni mindenkit a biztosnak tűnő pusztulástól. Akadnak benne okos érdekességek, amiket basic fizika-, kémia- és biológiatudással is meg lehet érteni, de ami miatt szinte akár az összes korosztálynak is merném ajánlani – a viccek mellett és azon túl, hogy nem veszi magát túl komolyan –, az a kedvessége, ahogy a szánkba rágja a kapcsolatok és a kommunikáció fontosságát.

A filmet itthon 12-es karikával vetítik, de edzettebb 9-10 éveseket is el tudnék képzelni a közönségben, még úgy is, hogy azon a vetítésen, ahol én voltam, a közönség nagy része 25 és 50 közötti férfiakból állt – akik nagy valószínűséggel olvasták a könyvet. Az egyik első dolgom ugyanis az volt, hogy meséltem a filmről a kilencéves lányomnak, aki bár egyelőre úgy gondolja, hogy a világ legjobb filmje a K-Pop Demon Hunters, annyira izgalomba jött, hogy szinte könyörgött, hogy megnézhesse A Hail Mary küldetést. Ezzel persze várunk, amíg kijön valamelyik streaming-felületen, otthon mégiscsak könnyebb egy két és fél órás filmet lenyomni egy gyerekkel, akinek valószínűleg sok dolgot meg is kell közben magyarázni, ami a moziban kissé nehézkes lenne.

Ezzel az információval persze biztos vagyok benne, hogy sokakat el is tántoríthatok a megnézésétől, mert ki akarna egy olyan, papíron hard sci-fit megnézni, ami akár egy kilencéves kislánynak is tetszhet? Reményeim szerint mindenki, aki szeretné magát kicsit jól is érezni két erőszakos, bazdmegelős totális mindfuck-sztorival rendelkező film között.

És miért Hail Mary? Szó szerinti jelentése az „Üdvözlégy Mária”, de az Egyesült Államokban, azon belül is az amerikai fociban a kockázatos, szinte esélytelennek tűnő, utolsó, kétségbeesett próbálkozást nevezik Hail Marynek. Hogy a filmben ez az esélytelennek tűnő, utolsó, kétségbeesett próbálkozás mennyire lesz sikeres, azt mindenki derítse ki maga valamelyik vetítésen. Ezért most tényleg érdemes moziba menni.

Hiába kerül egyre távolabb a múlt század első fele, az akkor történt tragikus történelmi események közül még mindig számtalan olyan akad, amivel bőven maradt adóssága az utókornak. Vegyük csak a friss szlovákiai botrányt, melynek kiindulópontja az, hogy börtönbüntetéssel sújthatók, akik megkérdőjelezik a háború után a magyar és a német kisebbség kollektív bűnösségét rögzítő Beneš-dekrétumokat. Ez világosan megmutatja, Szlovákiában továbbra sincs kormányzati szándék a történelmi szembenézésre.

A Beneš-dekrétumokat Csehország sem szándékozik hatályon kívül helyezni, de ott legalább emlékezetpolitikai szinten történtek fontos lépések: Václav Havel rögtön elnökké választása után, 1989 decemberében szükségét érezte, hogy bocsánatot kérjen a 3 millió kitelepített szudétanémettől, és nyolc évvel később a cseh kormány hivatalosan is megtette ezt a cseh–német megbékélési nyilatkozat keretében. A német lakosság erőszakos, nemegyszer tömeggyilkosságokba torkolló eltávolítását a cseh kulturális élet az elmúlt évtizedekben több jelentős filmben és regényben is feldolgozta (Szlovákiában erre is jóval kevesebb példa van).

Ezek egyike volt Kateřina Tučková Gerta Schnirch kiűzetése című regénye 2009-ben, ami nagy közönségsiker volt és persze komoly vitákat is kiváltott. A később magyarul is megjelent történelmi regény női nézőpontból mesélte el a németek kitelepítésének egyik legkeményebb epizódját, a brünni halálmenet néven elhíresült eseményt. Ezért most a regényből készült kétrészes tévéfilm bemutatóját is nagy érdeklődés kísérte Csehországban, ahol ősszel majd a köztévé is műsorára tűzi.

Brünnben-Brnóban mindig is jelentős német lakosság élt, és ez így volt a független Csehszlovákiában is: az 1939-es német megszállás előtt mintegy egynegyedét tették ki a város lakosságának. A náci Németország kegyetlenül bánt a cseh lakossággal is, és itt létesítették az egyik leghírhedtebb politikai börtönt, ahol mintegy nyolcszáz civilt végeztek ki (gyakran nyilvánosan), míg a város zsidó lakosságának túlnyomó részét megsemmisítő táborokba szállították. A város felszabadulása után a helyiek haragja a német kisebbség ellen irányult, és ahogy ez lenni szokott, azokon csattant, akik a legkevésbé – vagy egyáltalán – sem tehettek az egészről.

Hétvégi délelőttökre kitalált, mostanában csak elszórtan jelentkező zenés ébresztő sorozatunkban ezúttal afrikai zenék segítik a napkezdést, Zakhorov, azaz Zahár Fanni válogatásában.

A fuvolista-szaxofonos Zahár Fanni az elmúlt években számtalan hazai és nemzetközi előadóval zenélt már együtt, jelenleg Дeva élő formációjában fuvolázik, valamint visszatérő közreműködő az afro-jazz-t játszó Ábáse-ben, most pedig Zakhorov alkotói név alatt megjelent első saját albuma, a sokféle zenei irányból merítő, dallam- és basszusfókuszú Rasa, amit az összes ismert felületen meg lehet már hallgatni. Lemezbemutató április 17-én lesz a Nospace-ben.

A válogatáshoz kaptunk egy rövid leírást is: „Mivel nagy rajongója vagyok az afrobeat-nek és mindenfajta népzenének a világ minden tájáról, ezúttal az elektronikus zenéket hanyagoltam és kedves, akusztikus zenéket válogattam, kelet-és nyugat-Afrikaiakat egyaránt. Kellemes vasárnapot mindnekinek! ”

Ezek pedig az elhangzó dalok

• N'gou Bagayoko - Kulu
• Oumou Sangaré - Moussolou
• Orchestra Baobab - Coumba
• Balla et ses Balladins - Paulette
• Alogte Oho and His Sounds of Joy - Mam Yinne Wa
• Neba Solo - Kenedougou Foly
• Na Hawa Doumbia - Kungo Sogoni
• Os Kiezos - Saudades de Luanda
• Danyél Waro - Adékalom
• Noura Mint Seymali - Tzenni
• Amara Touré - Lamento Cubano

A 2026-os Sziget fesztivál a decemberi és a februári kör után újabb fellépőket jelentett be: többek között érkezik

a világ egyik legnagyobb hatású brit rappere, a karizmatikus grime ikon, Skepta, a kortárs brit R&B soult és modern popot ötvöző Jorja Smith, a világszerte ünnepelt DJ-producer, Peggy Gou, az alternatív elektronikus formáció, a Fcukers, valamint Natasha Bedingfield, aki a 2000-es évek egyik legismertebb pophimnuszával, az Unwritten című számmal robbant be a köztudatba és tarolt a nemzetközi toplistákon.

A fő fellépőket már korábban nyilvánosságra hozták, a Twenty One Pilots, Florence + the Machine, Lewis Capaldi, sombr, bbno$, Dom Dolla, Bring Me the Horizon, Zara Larsson, Loyle Carner, Chet Faker és az Underworld is koncertezik augusztus 11-15. között a Hajógyári-szigeten. Emellett külön színpadot kapott a Budapest Park, ahol a legjobb magyar zenekarok lépnek majd fel.

A pénteken bejelentett fellépők ABC sorrendben: 2manydjs, Alizade, Altin Gün, Ana Frango Elétrico, Black Country, New Road, Bratri, BUNT., Calle Mambo, Chadia, CURTISY, Deki Alem, Dressed Like Boys, Evening Elephants, FAEDA, Fcukers, HAAi, Idiotape, Ikkimel, Illbucks, Jorja Smith, Koikoi, Luke Black, Max Baby, Melina, MISSIO, Natascha Polké, Natasha Bedingfield, Night Tapes, Peggy Gou, Rossi., Sigrid, Skepta, Soft Loft, Soulwax, TEEN MORTGAGE, The Zawose Queens, Wild Wild Women, YARIMA, YT, ZEP, valamint a magyar Jazzbois és a Duckshell.