Az 1913-ban megnyitott Óbudai Gázgyár a századfordulós Budapest presztízsberuházása volt, így nemcsak a termelési épületekre figyeltek oda, hanem a tisztviselőknek elegáns villanegyedet, a munkásoknak pedig lakótelepet építettek. Utóbbi esetében ne nyolcemeletes tömbökre gondoljunk, inkább olyan mézeskalács házikókra, melyek egyszerre hozzák a magyaros szecesszió jegyeit és a Jancsi és Juliskát.

A gyár területén sétálva feltűnik, hogy az épületcsoportok mennyire különbözőek: nem véletlenül, a gázgyár valójában három építész koprodukciója volt. A termelési épületekhez feltétlenül olyan szakemberre volt szükség, aki látott már hasonló gyárat. Ő volt Weiss Albert, a zürichi gázgyár igazgatója, aki külön irodát indított az óbudai gázgyár terveinek előállításához. Ez azonban nem hatotta meg a magyar építész társadalmat, a beérkező pályázatokat elbíráló zsűri építész tagjai ragaszkodtak hozzá, hogy a nem üzemi épületeket mindenképpen tervezze hazai kolléga. Így csatlakozott Weisshez Reichl Kálmán és Almási Balogh Loránd, akik sok esetben már kész terveket készítettek el újra.

Gyár a város szélén

A 20. század elején a gyárak egymás után költöztek ki a belvárosból, hiszen a peremvárosok még hatalmas területtartalékokkal rendelkeztek, lehetővé téve a korszak komplex gyárvárosainak kialakulását. A századforduló polgára szilárdan hitt benne, hogy a technika mindent megold, így a nagyközönség egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a kor műszaki újdonságai felé. Az éledező PR-szempontokat mutatja, hogy Óbudán a vezetőségi épület a bejárathoz került, nem pedig a terület a közepére, ahonnan lényegesen egyszerűbb lett volna ellenőrizni termelést. Azonban a bejáratnál elhelyezett épületet könnyebben érhették el a látogatók, akiknek már az épület tradíciót hangsúlyozó, historizáló homlokzata is jelezte, milyen megbízható helyen járnak. A távolban pedig felsejlett az egész gyártelep vizuális központja, az elvarázsolt, óriás gombákra emlékeztető tartálycsoport, mely a mai napig meghatározza az óbudai látképet.

Mivel viszonylag messze esett a korabeli Budapest beépített területétől, a gyárat szinte önálló településnek képzelték el: saját vasútállomással, kikötővel, vendéglővel és rendőrőrszobával. Ennek megfelelően az igazgatósággal szomszédos épületekben munkásjóléti funkciók kaptak helyet. Itt működött a kantin, ahol kőkeményen megjelent az üzemen belüli hierarchia: csak a szakmunkásoknak járt abrosszal leterített asztal, a segédmunkások, napszámosok csupasz asztaloknál ettek. Ma itt működik az IBS campus vegán kantinja, ahol már senkinek sem terítik le az asztalt.

Élet a két kolónián

A gyár vezetőségének szánt otthonokon még a téglaburkolat színe is tükrözte, hogy a lakók pontosan hol helyezkedtek el a táplálékláncban. A tisztviselőtelep villáival egyéb juttatások is jártak: a gyár munkásait ideosztották be egy-egy nap háziszolgálatra. A helyi szóhasználat szerint a „csicskásokkal” lényegében bármilyen ház körüli munkát el lehetett végeztetni, a takarítástól a tüzelő behordásáig. Az emeletes házak két, a földszintes házak csak egy-egy csicskást kaptak. Ha pedig elég volt a Duna partból, a tisztviselőfeleségek számára fogatot biztosítottak, amellyel bármikor bekocsizhattak a belvárosba. Természetesen a magas élet itt is véget ért a második világháború után: a tágas villákat feldarabolták, és fizikai munkásokat költöztettek az értelmiségiek mellé, immár nem háziszolgálat céljából.

Nem messze a tisztviselőteleptől találjuk a munkáslakótelepet, ahol a tervező a legapróbb részletekig figyelt mindenre: nemcsak a háztömbök teljesen szimmetrikusak, hanem a zsalugáterek virág alakú világítólyukacskái is. Sőt, a telep közepén kialakított park virágágyásait és rózsalugasait is a Gázgyár kertésze gondozta, még a lakások tulipános ablakait is ellátták virágládákkal.
A praktikumra is gondoltak, a házak mögé gyümölcsfákat telepítettek és baromfiólakat alakítottak ki a leendő lakosok számára. Azonban a telepi állattartás sokkal sokszínűbb lett a háborús években: nyulakat, majd disznókat is tartottak itt a kolónia lakói. Utóbbit nem fogadta olyan lelkesen a vezetőség, de a mulatós telepi disznótorok áradatát semmi sem tudta megállítani.

A gázgyári hierarchia működésére jellemző, hogy a lakóhelyi fegyelmezetlenség sok esetben üzemi vétségnek minősült. A kolónia belső rendjét a gyárvezetőség által elkészített házirendben aprólékosan szabályozták, és a rendre külön házmester vigyázott. Ezt az élet minden területén megnyilvánuló hierarchiát pedig a gyár vezetősége - a korszellemmel összhangban - nagyon is tudatosan hozta létre. A vezető tisztviselők aktívan részt vettek a telepi szórakozásokban, „mindenkivel táncoltak a bálokon”, így aztán valamennyire feledtetni tudták, hogy a kolónia életét a gyár vezetősége vasmarokkal formálja. A „közösség”, a „család” és a „közös értékek” állandó hangsúlyozása a gyár üzemszervezési érdekét szolgálta, hiszen fontos volt, hogy a gyártelep tőszomszédságában bármikor bevethető szakembergárda álljon rendelkezésre. Azonban a vezetőség nemcsak a termelésben számított a munkásság közelségére:

„Hát ilyen kupleráj, mint ezen a telepen, nem volt Magyarországon! Mikor a keménykalapos, sétabotos gyármester kalapját az előszobában meglátta felakasztva a férj, addig leült itt a padra, és megvárta, míg a gyármester úr hazamegy, és akkor ő felmehet. De kapott egy kis órabérjavítást!” – hangzik egy visszaemlékezés az 1930-as évekből.

A közös lakhely és sors végül hihetetlenül összetartó közösséget alakított ki a telepen. A rendszerváltást bőven túlélő szokás szerint halál esetén pénzt gyűjtöttek a hátramaradottaknak: közösen vettek koszorút, és a megmaradt összeget átadták a gyászoló családnak.

Az 1980-as években végleg bezárt a Gázgyár, lebontott épületeinek helyén pedig felépült a Graphisoft park. Azonban az egykori közösség nyomai most is tetten érhetőek, a mai lakosok jelentékeny része még a gázgyárból ment nyugdíjba, és azóta is itt él, a fővárosi tulajdonú lakások egyikében. A telep mai életének két központja Nyugdíjasok klubja, és a továbbra is működő óvoda, ahova már nem az egykori gázgyár, hanem a Graphisoft Park dolgozóinak gyerekei járnak. A tisztviselőtelep és az egykori munkáskolónia ma is szürreális színfoltjai Óbudának, és szabadon felfedezhetőek. Azonban ha valaki szeretné kívül-belül megnézni a gyár egykori termelési épületeit, váltson jegyet a hosszúlépés.járunk? Budapest jelzőtornya: gázgyári utópia Óbudán című sétájára!