A 19. század végén Budapest kénytelen volt szembenézni a város példátlan növekedésének árnyoldalaival: a lakások olyan árakon mozogtak, hogy egy szobában gyakran harminc ember préselődött össze. A város vezetése Anglia irányában kereste a megoldást.

Londonban, ahol már korábban jelentkezett a szegények lakhatási válsága, a probléma megoldásához is közelebb jártak. Az 1870-es évek végén Lord Rowton megelégelte, hogy a város pincéi tele vannak férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel, akik rongyokba burkolózva próbálnak aludni egymás hegyén-hátán. A lord pénzt és energiát nem kímélve munkás hoteleket hozott létre, ahol végre olcsón lehetett egy aprócska, de tiszta szobához jutni. Rowton hoteljei azonban ennél sokkal többet nyújtottak: volt bennük hideg-meleg víz, bolt, dohányzó helyiség, cipész, borbély, sőt könyvtár is. Lord Rowton annyira komolyan vette a róla elnevezett szállodákat, hogy az első ház megnyitása előtt még egy ágyat is hazavitt tesztelni. A népszállók létrehozása sokba került, de a hotelek végül nem jótékonysági intézmények lettek: a lakbérek és a szolgáltatások bevételei fedezték a költségeket.

Rowton Budapest

Húsz évvel később Budapest egy hasonló intézmény létrehozására vállalkozott: az ekkor már egész Európában sikeresen működő Rowton hotelek mintájára épült fel a mai Dózsa György út és Angyalföldi út sarkán a város első népszállója, elsősorban környékbeli gyárak munkásainak kiszolgálására. Bárczy István polgármester 1912 telén adta át a derűs okkersárgára festett épületet, ahol az előcsarnokban Undi Mariska freskói fogadták az érkező ügyfeleket.

A központi gőzfűtéssel működő szállóban majdnem négyszáz hálófülkét és több tucat hálótermet alakítottak ki, minden emeleten vízöblítéses wc-vel felszerelt mosdóval. Sőt, az itt élők kádfürdőket is használhattak, és zuhanyzók, valamint paravánokkal elválasztott lábfürdők is a rendelkezésükre álltak. Lord Rowton koncepciójának megfelelően a budapesti szállóban is elérhető volt trafik, ruhatár, és egy vendégfogadásra alkalmas helyiség. Különös gondot fordítottak a hatalmas étteremre, amelyet ma is meglévő Zsolnay-ivókutak és népi jeleneteket ábrázoló freskók díszítettek. Undi Mariska itt aratást, juhászokat és libapásztorokat ábrázoló képekkel keltette életre a falakat.

A hatalmas étterem ebédmenüje pedig a Pesti Napló korabeli tudósítása szerint „három tál ételből áll, bőven adagolt, pompás ízű és kenyérrel együtt hatvan fillér”. Az étterem mellett olvasószoba és könyvtár várta a lakókat, rágyújtani pedig egy dohányvirágok képeivel díszített helyiségben lehetett. A budapesti népszálló néhány tekintetben még túl is szárnyalta a Rowton házakat: a londoni létesítményekhez képest megnövelték a közösségi terek alapterületét és a belmagasságot is.
Az új intézmény rengeteg embernek biztosított sosem látott kényelmet, azonban a lakóknak szigorú szabályokhoz kellett alkalmazkodniuk: tilos volt az alkoholfogyasztás és csak este héttől reggel nyolc óráig tartózkodhattak a fülkéikben. Az ügyfelek összetétele a korabeli társadalom küzdelmeinek lenyomata: a kétkezi munkások mellett itt találtak fedelet a fejük fölé tanárok, államhivatalnokok, rendőrök, orvostanhallgatók, képzőművészek és detektívek is. A nyitást követő évekre pedig jellemző volt, hogy a munkások kényelmesebben tudták berendezni a fülkéiket, mint a „szellemi proletárok”.

Élet a Dózsán

Budapesten kevés olyan épület áll, amely a megnyitása óta ugyanazt a funkciót tölti be, a BMSZKI égisze alatt működő „Dózsa” a kivételek egyike. Az épület történetén pedig végigvonul a dilemma: a modernizálás a legtöbb esetben együtt jár a férőhelyszámok csökkenésével. A nagyvonalú belmagassággal és a népszálló gazdag díszítésével már a kivitelezéskor sem mindenki értett egyet, azonban az 1950-es évektől kezdve a forrás- és helyhiánnyal egyszerre küzdő intézmény egyre nagyobb darabokat harapott ki a közösségi tereiből.

A hatalmas étkező egy részét leválasztották, és az így nyert épületrészt, valamint néhány tucat hálófülkét ifjúsági- és diákszállásnak adtak ki. A rendszerváltás után pedig tovább csökkentették az étterem területét, és minden talpalatnyi helyre ágyak kerültek. A legtöbb budapesti épület esetében a díszek leverése és a képek eltüntetése az 1950-es évekhez köthető, azonban a népszálló freskói megúszták a szocialista jövő szorgos építését. Undi Mariska freskóit érthetetlen okokból, bőven a rendszerváltás után tüntették el a falakról, a lakók csendes felháborodása mellett.

Ahogy hivatalosan a munkanélküliség, úgy a hajléktalanság sem jelentett problémát a szocializmus alatt, azonban 1989. után az addig sistergő kérdés felrobbant: az otthontalanok kérdésével kezdeni kellett valamit. Az egykori népszállóból hajléktalanszálló lett, az új nevet jelző tábla pedig érzékenyen érintette az itt élőket, akiknek a túlnyomó többsége minden nap dolgozni járt a szállóról.

„Amikor kirakták a táblát, egyszerűen szégyelltem bejönni. Jó, nincs azon mit szégyellni, mert ha azt vesszük, már akkor hajléktalan voltam, amikor négyévesen bekerültem az állami gondozásba (...) Nekem ez olyan rosszul esett, hogy Budapest hajléktalanszállója! Mintha még dicsekedne, hogy saját hajléktalanjai vannak!” - emlékezett vissza Korcsog Zsuzsanna ápolónő a 2000-es évek elején, aki akkor már egy évtizede élt a Dózsán.

Az egykori népszálló ma Módszertani Központ néven fog össze rengeteg szolgáltatást: 2022-ben létrehoztak egy nőgyógyászati rendelőt, ahol hajléktalan nők számára ingyenesen biztosítanak vizsgálatokat. Óriási eredmény ez, még úgyis, hogy egy hónapban csak háromszor tudnak kinyitni. Ugyanis összesen két doktornő viszi a vállán az egész rendelőt, ahol a magyar nőgyógyászati ellátásban ritkán tapasztalható érzékenységgel fordulnak a minden esetben traumatizált páciensek felé.

Közben a népszálló régi hálófülkéi ma is rengeteg embernek adnak otthont. A helykihasználás maximális, a lakók telepakolják a holmijukkal még a dróttal bevont ablakokat is, a fülkék változatosan dekorált bejáratai pedig azt mutatják, hogy az itt élők megbecsülik átmeneti otthonukat. Aki tud, dolgozni jár a Dózsáról, azonban egyre idősebbek az itt élők: van olyan lakó, akit a saját gyerekei tettek ki a korábbi otthonából. Most a hajléktalanszállóról jár vissza „unokázni”.

A több, mint százéves, lift nélküli épületben pedig sok embernek még az első emeletre is nehéz hazajutni. A szűkös, de mégiscsak saját életteret jelentő átmeneti szállással egy épületben működik a „Fapad”, ahol éjszakáról éjszakára budapestiek százai keresnek menedéket, eredeti Zsolnay-csempék között, ágynemű nélkül. A Fapad mindenki előtt nyitva áll, az itt dolgozók azon fáradoznak estéről estére, hogy senki ne éjszakázzon a budapesti utcákon. Ha az ide betérőnek nincs mit ennie, biztosan kap valamit. Ha nincs váltóruhája, kerül az adományruhák közül. Az idős, beteg embereknek és a kismamáknak pedig a nap 24 órájában menedéket biztosítanak az egykori népszálló falai között.

Az intézmény szociális munkásai mindent megtesznek azért, hogy a náluk segítséget kérők egy jobb helyre költözhessenek tovább. Mégis, a legtöbb menedéket kereső ember számára a reggel egyet jelent azzal, hogy vissza kell menni az utcára.

A Dózsa György úti intézmény a mai napig Budapest egyetlen átmeneti szállója, ahol a Fapad mellett egyágyas elhelyezést is tudnak biztosítani a rászorulóknak. Ha teheted, támogasd a munkájukat az alábbi adományszámlán:

Számlaszám: 11784009-15493950-10080003

IBAN: HU25117840091549395010080003