Sosem volt még ennyire klassz érzés magyar moziban befosva rettegni
Gyakran eszembe jut, hogy gyerekkorom egyik kedvenc horgász szakírója, Antos Zoltán szerint ha a köztudottan legjobb márnacsalival, vagyis a disznók bélrendszerében élősködő, pecás körökben csak cupáknak nevezett bélgilisztával horgászunk, akkor azt meg ne fogjuk puszta kézzel, hanem csakis egy facsipesz segítségével tűzzük a horogra, különben megfertőz és belénk költözik.
De múlt csütörtökön délelőtt két órán át egyszer sem jutottak eszembe a budai Duna-parton a feneküket kétségbeesetten vakaró sporttársaim. Sőt semmi nem jutott az eszembe. A fejem üres volt és sötét, mint egy félelmetes szoba. Csak bámultam, egyre kikerekedettebb szemekkel, és borzongtam, mint az egyszeri fideszes, amikor valaki európai ügyésznek öltözött a Halloween-partin.
Hogy miért?
Sajnos nem beszélhetek róla.
Mármint arról, hogy a sajtóvetítésen pontosan miért bilincselt le majdnem két órára A Liza, a rókatündérrel nyitásnak nagyot gurító Ujj Mészáros Károly második filmje, de annyira, hogy a nyál is kicsöppent volna a számból, ha nem szárad ki már jóval korábban a nagy izgatottságtól. A mester ugyanis kiállt a vászon elé, hogy külön megkérjen minket, a kritikánkban, ha lehet, SEMMIT ne szpojlerezzünk el a krimijéből, hadd izguljanak majd a nézők. Meg hadd rettegjenek, de ezt már én teszem hozzá. (Az izgulás mellett azért lehet rettegni is, mert az X nem sima krimi, hanem telivér thriller.)
A magyar film nagy hiányossága volt sokáig, hogy bár nehezen definiálható műfajú szerzői filmekből nem álltunk rosszul, a hazai filmipar képtelen volt élvezhető termékek előállítására a klasszikus zsánerekben. Márpedig egy csomószor van olyan, hogy az ember azt érzi, hogy most pont nem kíváncsi ugyan egy számára tök ismeretlen filmipari szakember privát démonaira, viszont baromi szívesen megnézne egy körömrágós krimit / látványos kémfilmet / idegenlényes űroperát / happy enddel záruló romantikus komédiát.
Az X ebből a szempontból egészen kivételes, lényegében előzmény nélküli magyar film, amennyiben tökéletesen felépített, a műfaj fogásait ügyesen használó, a feszültséget szinte az elviselhetetlenségig növelő gyilkossági nyomozós thrillerről van szó. És tényleg arról. A forma itt nem ürügy, ironikus idézet vagy posztmodern játéklehetőség valami sokkal fontosabb felmutatásához. A szerző nem cseles tükörlabirintusba akar becsalogatni minket egy sorozatgyilkos utáni nyomozás ígéretével, hogy odabent aztán valami teljesen váratlan történjen velünk, hanem azt adja, amit ígért. Vagyis amit tök sok magyar filmrendező ígért már nekünk, de más-más okokból egyik sem tudta teljesíteni.
A kérdés az első pillanattól az, hogy ki a gyilkos, és ez nem változik az utolsó pillanatig, hála istennek.
Virtigli krimiről van szó, úgyhogy vallomással folytatnám: nem a magyar filmesek hibája, hanem az enyém, hogy magyar krimit képtelen vagyok komolyan venni. Úgy értem, hogy ha egy bűnügyi film főszereplőjét Ingridnek, Marynek vagy Josénak hívják, és egy távoli országban próbálja megtalálni a gyilkost, én 30 másodpercen belül elfelejtem, hogy egy moziteremben ülök 200 másik plázatöltelékkel együtt, és máris úgy izgulok, mintha ott téblábolnék a véres helyszínen, de ha hősünk Éva, Lajos vagy Elemér és egy füstös sarki csehó helyett a Fornettiben vesz magának szendvicset, egyszerűen kívül maradok a sztorin, talán pont a túl ismerősen köznapi kulisszák miatt.
De az X. még ezt az akadályt is meg tudta ugrani, annak ellenére, hogy a film egyik fontos helyszíne nem is egyszerűen egy magyar rendőrörs, hanem maga a Zsarupalota. És hogy a főszereplője egy olyan nyomozónő, akinek még lakáshitel-problémái is vannak.
Az X szinte semmiben nem hasonlít a Liza, a rókatündérre, kivéve a rendezői hozzáállást: Ujj Mészáros most is mindent átgondolt az utolsó snittig és aprólékos perfekcionizmussal építette fel a film összes rétegét, az alapsztoritól a főszereplők karakterén át a kifejezetten hangsúlyos zenéig és látványvilágig.
Az átgondoltság miatt - itt semmi sem történik véletlenül - a filmnek végig megvan a ritmusa: egyszer sem ül le vagy válik unalmassá, a feszültség meg a nyomasztás pedig úgy nőnek, mint az egyszeri bizottsági elnök titkos bankszámlája.
A fő szál, a nyomozás mellett sem az anya-kamaszlánya--konfliktus sem a politikai-közéleti-tüntetős vonal nem tűnik puszta függeléknek, előbbi különösen nem, pedig ez a tinédzseres lelkizés igazi halálcsapda lehetett volna.
Bár az X. titka a különféle hatáskeltő elemek profi összjátéka, a film nyomasztó szexepiljében nyilvánvalóan a főszereplő figurájának van a legnagyobb szerepe.
A pánikbetegsége miatt a terepmunkáról letiltott, éles helyzetben azonnal összeomló, a gyakorlati nyomozástól rettegő, mégis zseniális nyomozónő figurája annyira erős és jól eltalált, hogy a vetítés végén az volt az első civil gondolatom, hogy ha van magyar film, amiből hollywoodi remake, sőt több folytatás is készülhetne, akkor ez az.
Balsai Móni már jó pár éve a magyar film és színház Sergio Busquets-e: annyira észrevétlen természetességgel, sztárallűrök nélkül uralja a középpályát, hogy sokan észre sem veszik, hogy igazából ő a legnagyobb májer a csapatban. De Éva szerepe ezen belül is az egyik legnagyobb dobása eddig. Azt a bemutató utáni trécselés közben tudtam meg tőle, hogy a szerep tökéletes eljátszása végett nem kellett titokban figyelnie a pánikbeteg ismerőseit, ugyanis ő maga is volt pánikbeteg.
De jó benne az összes fontos színész. Kulka János mesteri alakítással bizonyítja be, hogy bármikor be tudna ugrani egy Tarantino-filmbe vérezni, élete első szerepében Bujáki Zsófi megejtően karcos hitelességgel adja a sebzett kamaszlányt, a többieket viszont szpojlermentességi okokból most nem fogom felsorolni, pedig bőven megérdemelnék.
A látványvilág a forgatókönyvhöz és a színészi játékhoz mérhetően erős, Szecsanov Martin operatőr tökéletesen nyomasztó, egyszerre naturalista és elemelt atmoszférát teremtett. Nálam abszolúte működött az az ék egyszerűségű, de annál monumentálisabb húzás is, hogy a nyitó képsorokban, majd később még több alkalommal fejjel lefelé látjuk az így nézve egy istentelen nagy csillagromboló hasának kinéző Budapestet. „Na most megmutatjuk a dolgok másik oldalát” - üzeni a Fordított Budapest, szerencsére sokkal kevésbé didaktikusan, mint ahogy a dolog leírva kinéz.
Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy az X- A rendszerből törölve - a béna címe ellenére tökéletes szórakozást nyújt. Nem felhőtlent, hanem nyomasztót, hideglelőset és néha direkte borzongatót, de végig magával ragadót. Ebből a szempontból - bár amúgy nem hasonlít rá - nekem az Angyalszív jutott róla az eszembe.
De csak utána, mert közben tényleg nem lehetett semmi másra figyelni. Baromi kíváncsi vagyok, hogy a következő hetekben a plázanézők tömegei is rájönnek-e arra, hogy itt globális értelemben vett minőségi szórakoztatás folyik.