színház

Kulka János végig a színpadon volt, némán játszotta végig az első előadását

Az évad nagy színházi szenzációját egy szinte csak az ínyencek által ismert társulat szállította. A Dollár Papa Gyermekei az úgynevezett Család-trilógiával létrehozott egy olyan színházi nyelvet, amelynek sokan lettünk a rajongói. Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás klasszikus északi drámákat, Strindberget és Ibsent állított színpadra, de a színészek úgy beszéltek, mintha önmaguk lennének, és a saját nappalijukban dumálnának. Nem erőltetett aktualizálás volt ez, egyszerűen addig gyúrták a szöveget és a szövegmondásukat, amíg azt nem érezte a néző, hogy a saját nyelvén beszélnek a saját problémáiról az Ibsen-hősök.

A Dollár Papa új produkciójának, az Árvácskának mindehhez kevés köze van. Az előadást pedig végképp különlegessé teszi, hogy ez Kulka János visszatérése a színpadra 2016-os sztrókja után. 

Fotó: Véner Orsolya

Az alap persze hasonló, mint a korábbi Dollár Papa-produkcióknál: egy klasszikus szöveget, Móricz Zsigmond regényét dolgozzák fel, a történetet közelebb hozva a kortárs világhoz. De ezzel véget érnek a párhuzamok: a tér és a díszlet is a hagyományos színházra hasonlít, a színészek nem hozzák be a saját személyiségüket és nyelvüket (talán egyedül az egyik apát játszó rendező, Ördög Tamás), a nézőkkel nincs interakció. És - a korábbi előadásokkal ellentétben - itt teljesen hiányzik a humor.

Túl szörnyű

A rendező egy interjúban elmondta: megdöbbentette, hogy a könyv kötelező olvasmány az iskolában. „Annyira durva, brutális, hogy egy gyerek képtelen feldolgozni a sok bántalmazást, erőszakot, amit Árvácska elszenvedett” - magyarázta Ördög Tamás. Nem tudom, mit képes feldolgozni egy gyerek, csak azt, hogy kamaszkorom óta nem volt a kezemben a könyv, és most újraolvasva kicsit máshogy látom. Azt érzem, hogy miközben az egyes jelenetek nagyon erősek és az egész gyönyörűen van megírva, hogy a karakterek és a szimbólumok önmagukban nagyon jól működnek; de az árva kislány szenvedéstörténete összességében annyira sok, annyi horror történik vele és annyiszor, hogy az - bocsánat, de - már-már parodisztikus.

Az előadást ez a veszély nem fenyegeti. A színészek fizikai jelenléte, a meztelenség, a szexuális erőszak és a gyerekverés testközeli eljátszása végig annyira nyomasztó, hogy muszáj komolyan venni és nehéz nem a hatása alá kerülni. Az már más kérdés, hogy az erőszak színpadi ábrázolásának piszok nehéz feladatát hogyan sikerül megoldani az egyes esetekben - a premieren inkább az apró, finom gesztusok működtek, a legdurvább mozdulatok, a hosszas ráncigálások kevésbé.

A nevelőapa parázzsal kínozza ÁrvácskátFotó: Véner Orsolya
Georgita Máté Dezső, Török-Illyés Orsolya, Ördög TamásFotó: Véner Orsolya

A regényt Bíró Bence dramaturg a többi alkotóval közösen dolgozta át, és ügyes húzásokkal zsúfolták bele 110 percbe az egészet. A második és a harmadik család összevonásával kevésbé erős az a benyomás, hogy itt végtelenszer ismétlődnek a szörnyűségek, míg egyes karakterek (például az erőszakoló szomszéd és a „kedvesapa”, vagy az öregember és Zsofka) összevonása izgalmasan értelmezi újra a viszonyokat.

Szép gesztus, és talán az egyetlen látványos kilépés a hagyományos színházi keretekből, amikor a felnőtt Árvácskát játszó Simkó Katalin megállítja a gyerekszínészeket, mielőtt az erőszakoskodó nevelőszülők nekiállnának a terrornak, és leküldi őket a színpadról, mert „ez nem nekik való”. 

Simkó ezután a legnagyobb odaadással áll bele a szerepbe: 

a meztelenségbe, az erőszakba, a mocsokba, a nézni is rossz helyzetekbe. Ennek az előadásnak kétségkívül ő a hőse, 

aki egyszerre játssza el a kislányban az ártatlanságot, az elállatiasodást, a ragaszkodást a kínzójához, a megölhetetlen reménykedést; és a felnőtt nőben a megtörtséget, a nevetést, a bölcsességet és a hisztériát.

Simkó KatalinFotó: Véner Orsolya

Simkó egyedül is elvinné a hátán az előadást, de a gyerekszínészek is derekasan helytállnak, és van még rendkívüli alakítás, például Terhes Sándor mint alkoholista és zaklató apa, vagy a két anya, Messaudi Emina és Török-Illyés Orsolya.

De legyünk őszinték: nem Móricz Zsigmond és nem a remek színészgárda miatt került az előadás a Trafó nagytermébe, nem miattuk fogytak el a jegyek már a márciusi előadásra is, nem miattuk riportozott az előtérben az RTL Klub. Hanem azért, mert a sztrókja után először lépett színpadra Kulka János. 

A néma Móricz

Az ország egyik legnagyobb színésze majdnem meghal, aztán felépül, de bejelenti a visszavonulását és otthagyja az egyik legfontosabb társulatot, a Katonát, majd a beszédképessége hiányában is bevállal egy alternatív előadást. 

Nem lenne túlzás, ha ez a sztori évtizedek múlva is a magyar színháztörténet része lenne.

Fotó: Szigetváry Zsolt/MTI/MTVA

Pont a nagy tét és a nagy felhajtás miatt állt fenn a veszélye, hogy az előadás csak Kulkáról, az ő ünnepléséről szól majd, a küzdelméről a szavakkal vagy éppen a drámai némaságáról. Szerencsére nem ez történt, mert egy nagyszerű ötlettel 

Kulka a végig hallgató Móricz Zsigmondot játssza el.

A regény története ugyanis az előadásban kapott egy keretet, méghozzá az író életéből vagy legendáriumából. Az első jelenetben Kulka felkarolja a havazásban az utcán fekvő lányt, és egy lekoszlott garniszállóba viszi (húzza). Ez félreismerhetetlenül utal arra az életrajzi sztorira, amely szerint az 57 éves Móricz a mai Szabadság-hídon rátalált a leugrani készülő Littkey Erzsébetre, vagyis Csibére. 

Az irodalomkönyvek szerint a 20 éves lányból az író fogadott gyermeke lesz, de Móricz naplójából kiderül, hogy a korábban valószínűleg prostituáltként is dolgozó Csibe a szeretője volt. Egyes feltételezések szerint közös gyermekük is született. Mindez persze kevéssé passzol a hivatalos Móricz-képbe, a nemzeti írófejedelem imázsába. Amelyet monográfusa, Szilágyi Zsófia így foglalt össze: „Bajszos, őszinte magyar ember, aki nem visel álarcot, nem alakoskodik. Megírja, megmondja.” Az elmúlt tíz évben publikált naplók azonban félretolták egy kicsit az álarctalanság álarcát.

Móricz Zsigmond és modellje, Csibe a Sztambul kávéház teraszánFotó: Kálmán Kata/PIM

A naplókban Móricz a maga káoszos magánéletében helyét nem találó, íráskényszertől és kangörcstől szenvedő halandóként lép elénk. „Magának van egy farka és egy ceruzája… A farka mindig áll, a ceruzája mindig kész jegyezni” - mondta róla második felesége, aki miatt első felesége öngyilkos lett, és aki azért hagyta el, mert összejött Csibével. A 20 éves egykori lelenccel, aki elmesélte neki az életét, amelyből az író az Árvácska mellett még kéttucat novellát írt.

Kulka János csak hallgatja, ahogy a lány mesél, és elég gyorsan rájövünk, hogy fölösleges is lenne bármit mondania.

Háttérben

Ezért volt jó választás ez a szerep, mert a némasága itt természetes és hatásos. Az ő Móricza nem írófejedelem, de nem is szenvedő dúvad, hanem egy harmadik, új figura: szelíd, mosolygó, elesett ember, aki hálóköntösben, boxeralsóban, atlétában és papucsban üldögéli és álldogálja végig az előadást, folyamatos jelenlétével támogatva a jeleneteket.

Fotó: Véner Orsolya

Ilyenkor szokás olyasmiket írni, hogy a nagy színész szavak nélkül is mindent elmondott és hogy körülötte forgott minden. Nem így láttam. Kulka jelenléte tényleg nagyon erős volt, de ettől még az övé egy háttérszerep volt, amelyet tisztességgel, alázattal játszott el.

A Dollár Papa előadásai közül most először merült fel bennem, ami más társulatoknál gyakran szokott: hogy miért vállalkoztak erre az előadásra. Nincs egyértelmű válaszom, de az biztos, hogy tucatnyi olyan pillanat volt benne, amiért érdemes lesz küzdeni a jegyekért.