irodalom

Két új könyv, ami árnyalja Budapest ostromának és Magyarország hidegháború alatti szerepének történetét

  • Megjelent két történelmi munka, ami ugyan fenekestül nem forgatja fel, de nagyban árnyalja a XX. századi magyar történelem néhány fontos részletét.
  • Ungváry Krisztián az új könyvében a II. világháború utolsó hónapjaiban lezajlott budapesti csata német katonai elitjének tagjait veszi sorra.
  • Békés Csaba pedig több ponton átértékelte a szovjet blokk és benne Magyarország szerepét a kelet-nyugati viszony és a nemzetközi politika alakulásában.

123 ember személyes sorsa a budapesti harcok legvégén

Ungváry Krisztián, a XX. századi had- és politikatörténettel foglalkozó történész, az MTA doktora több mint 20 éve jelentette meg első nagy, azóta is fő művének tartott könyvét, a Budapest ostromát. Annak ellenére, hogy nem akart egykönyves szerzővé válni (és nem is lett az: a Horthy-korszakról és a kommunista időszak állambiztonságáról is sokat írt), az 1944-1945-ös időszakhoz azóta is többször visszatért, most éppen a Hősök? – A budapesti csata német katonai elitje című könyve jelent meg.

Ungváry KrisztiánFotó: Botos Tamás/444

A Hősök? a budapesti csatában szereplő német katonák közül 123 ember rövid életrajzát tartalmazza. Ahhoz képest, hogy mindegyikre csak pár oldal jut, és a többségről alig lelhető fel információ, Ungváry kifejezetten részletesen írta meg a történetüket, nyilván rengeteg kutatómunka eredménye a mű. (Ugyan a szereplők fejezetenként ábécésorrendben követik egymást, talán jobb lett volna, ha a tartalomjegyzékben is ott vannak egyesével, hogy lexikonként is lehessen lapozgatni a könyvet.)

Ungváry a bevezetőben azt írja: „Munkám célja, hogy az eddig ebben a témakörben megjelent egyoldalúságokra reflektálva, személyes sorsokon, egyéni felelősségeken és tragédiákon keresztül mutassa be azokat a kísértéseket, bűnöket, tragédiákat és hőstetteket, amelyek a második világháború jellemzői voltak.”

A könyv tekinthető a Budapest ostroma kiegészítésének, ahhoz kapcsolt zárójeles megjegyzéseknek, lábjegyzeteknek. Anélkül a harci cselekmények leírása talán kevésbé érthető, de aki szereti a hadtörténetet, az biztosan értékelni fogja.

A bemutatott figurák között volt olyan, aki SS-tiszt létére segített zsidók megmentésében, más pedig még az akkori körülmények között is kirívó kegyetlenséggel működött közre a népirtásban: a 22 éves Erhard Mösslacher például már az 1944-es német bevonulás másnapján azzal foglalkozott, hogy a paksi zsidóságot terrorizálja, kivégzésekkel fenyegetőzött, és olyan zsidóellenes rendelkezéseket hozott, amikhez semmi joga sem volt.

De olyan érdekes figurákat is megismerhetünk, mint a wehrmachtos Sven von Mitzlaff, aki 185 centije ellenére a háború előtt és után is a „német galopplovaglás cégéreként” lett ismert. Vagy ott van a háborús bűnökkel okkal gyanúsítható Hans-Ulrich Geschke, aki 1945-ben még biztosan az élők között volt, de eltűnt, és 1959-ben a frankfurti bíróság holttá nyilvánította, viszont Ungváry szerint a budapesti halálánál valószínűbb, hogy identitást váltott, és egy számára biztonságos országba menekült.

Miközben a Rainer M. János történész által vizsgált magyar hivatásos tiszteknek csak a 20 százaléka halt meg vagy tűnt el a háború alatt, Ungváry összesítése szerint a német elit 123 tagjának csak a 30,1 százaléka élte túl a budapesti csatát, a 69,9 százalékos veszteség elképesztően magas arányszám. A halálesetek/eltűnések túlnyomó többsége a kitörés során történt. (Akik a csatát túlélték, és szovjet fogságba kerültek, szintén nagyon kis százalékban maradtak életben. A szovjetek csak a Szovjetunió területén elhunytakat regisztrálták, a legtöbben valószínűleg a romániai gyűjtőtáborokig vezető úton haltak meg, és azonosítatlan tömegsírokba kerültek.)

Bár amennyire lehet, Ungváry Krisztián utánajárt a tisztek vélt vagy valós kitüntetéseinek is, a könyvbemutatón azt mondta: „Nem a plecsni érdekelt.” Itt felidézte azt is, hogy a Waffen-SS 1945. január 18. után az Országos Levéltár épületében működtetett hadikórházat, és itt tárolt iratanyagokra fektettek sebesült katonákat, így a nagyon értékes anyagok a vértől és gennytől tönkrementek.

Német Királytigris és legénysége a megszállt Budapesten 1944 októberén.Fotó: Faupel/Bundesarchiv/Wikipedia

Talán az egykori bátor gépesítettlövész parancsnok (Panzergrenadier Regiment 66), Hellmut Bunge nyilatkozata foglalja legjobban össze a fiatal német tisztek tragédiáját. A kitörést túlélő, a szovjet hadifogságból 1949-ben hazatérő, postai dolgozóként új életet kezdő, 2006-ban elhunyt férfi a háborúról 1945 után egyáltalán nem akart beszélni, 1990-ben is csak azt mondta egy német történésznek, hogy a háború utáni gazdasági csoda sokkal fontosabb volt, és remélhetőleg az utódoknak is megmarad. Azt mondta:

„El akarjuk felejteni a régi háborús időket, annál is inkább, mert ennek a történetét úgyis a győztesek írják. Kérem ezért, hogy régi képeimről se készítsen másolatot. Kívánom, hogy szebb fiatalsága legyen Önnek, mint nekem volt.”

Ungváry Krisztián: Hősök? – A budapesti csata német katonai elitje. Jaffa Kiadó, 2019. 351 oldal.

Csatlósból partnerek: Moszkva és a kelet-európai országok viszonya a háború után

Békés Csaba történészprofesszor, az MTA doktora, akinek a szakterülete a hidegháború, 30 év munkáját foglalta össze az Enyhülés és emancipáció című monográfiájában. A könyv vezérfonala, hogy a kelet-közép-európai államok Sztálin 1953-as halálától a Szovjetunió 1991-es összeomlásáig folyamatosan emancipálódtak Moszkvával, a Nyugattal és a harmadik világgal szemben, és az eddig véltnél fontosabb szerepet játszottak a szovjet blokk belső lobbiküzdelmeiben és a nemzetközi politika alakításában is.

A második világháború és aztán 1956 után a magyar külpolitika mozgástere teljesen beszűkült, a nyolcvanas évekre mégis sikerült visszakapszkodnia, csatlósból partner lett a végére. Békés szerint tévhit, hogy 1945 után volt egy rövid demokratikus időszak; valójában az sem volt demokratikus. Például már akkor volt cenzúrabizottság, de még fontosabb, hogy a kommunista párt domináns szerepe már akkor létrejött. Ezt Lengyelország vagy Bulgária esetében sosem tagadták, Magyarországon és Csehszlovákiában viszont mégis úgy tűnt, van valamiféle demokrácia.

Csakhogy azt is lehet tudni, hogy a kommunisták által vezetett titkosszolgálat már 1945-ben lehallgatta a kisgazda miniszterelnököt, így pedig könnyű volt az eseményeket alakítani. Békés ezt lopakodó forradalomnak nevezte. Amikor Moszkvából a Kominform megalakulása után szóltak a helyi kommunistáknak, hogy szerezzék meg a hatalmat, már minden elő volt készítve, minden kézben volt tartva. Békés a Corvinuson tartott könyvbemutatón azt mondta, Csehszlovákia hasonlóan járt el, semmi meglepő nem volt az 1948-as prágai puccsban sem, már 1946 elején készültek rá.

Békés szerint nem azt kell nézni, hogy mit írtak az újságok, azok sok mindent írtak, attól még nem volt demokrácia. „Most is sok mindent írnak az újságok, aztán demokrácia van?” – kérdezte a könyvbemutatón. Voltak a pártokba beépülő kriptokommunisták, „most ugye nem ezt mondják, mert a kriptofideszes nem hangzik olyan jól” – mondta.

Békés Csaba az orosz agresszióról beszél a 444-nek 2014. decemberben.Fotó: Botos Tamás/444

Az általános felfogás szerint az enyhülés a kubai rakétaválság után kezdődött meg, miután a szuperhatalmak felismerték a nukleáris korszak veszélyeit, de a könyv szerint a második világháború után a kooperáció és a konfliktus állandóan egyszerre állt fent. A hidegháborúban voltak valódi válságok és álválságok: utóbbiak közé lehet sorolni minden olyan válságot, ami a szovjet blokkon belül történt, például 1956-ban vagy 1968-ban. Ezek az események nem fenyegettek ugyanis a két világrendszer öszeütközésével, a blokkon kívül senkinek sem állt érdekében az eszkaláció. A nyugati hatalmak egészen a rendszerváltások pillanatáig (talán még abban a pillanatban is) az ún. regionális finlandizációban voltak érdekeltek, tehát abban, hogy a térség országai több-kevesebb szovjet befolyás alatt maradjanak stabilak.

A szocializmus alatt a magyar külpolitika a szovjetekkel szemben konfliktuskerülő volt, de a határokat folyamatosan tesztelte, a szuverenitást a keleti tömbön belül igyekezett növelni, nem csak Moszkvával, hanem a többi szövetséges állammal szemben is. Miután a Szovjetunió a fő stratégiai célja értelmében különböző intézményeket állított fel azért, hogy ellenőrizni tudja a csatlós kisállamokat, ezek az intézmények több esetben – nem szándékosan, de mégis – jelentősekké nőttek, ami miatt a Szovjetunió kénytelenné vált partnerekként is kezelni ezeket az országokat.

A kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok már az 1960-as évek elejétől a stabilitás forrásává váltak, sőt a kapcsolatok folytonosságának kedvéért folyamatosak voltak az államok vezetői között legfelsőbb szintű találkozók, maga a nukleáris háború fenyegetése pedig az ideológiai ellentétet politikai ellentétté szelídítette. Békés szerint Kelet-Európa már az 1960-as években látta, hogy a technológiai fejlődés hatalmasat ugrott, és bár igyekeztek, az 1970-es évekre látták, hogy a komputertechnikában reménytelenül lemaradtak.

Kádár politikája, a társadalom depolitizálása és alkalmi engedményekkel való pacifikálása az 1970-es évek végére kifulladt, elindult a társadalom átpolitizálódása. Békés Csaba említette, hogy Péter János külügyminiszter az 1973-as leváltásáig lobbizott egyfajta Duna-völgyi együttműködésért (ami gyakorlatilag a régi Monarchia romjait, Csehszlovákiát, Ausztriát, Magyarországot és Jugoszláviát jelentette), és ez a korát megelőző javaslat volt, de a szovjet vezetés semmilyen blokkon belüli szervezkedést nem támogatott. Bár a terv hivatalosan elbukott, a régió államainak együttműködését később is szorgalmazták, valamilyen módon kisebb-nagyobb mértékben meg is valósult.

A könyvben arról is szó esik, hogy Magyarországnak 1956 és 1961 között a szovjet megszállás miatt alig kellett áldoznia hadi kiadásokra, így a pénzt helyette életszínvonal-növelésre tudta fordítani. Viszont Kádár ekkor nagy lehetőséget szalasztott el: Hruscsov ugyanis felajánlott a szovjet csapatok kivonását az országból. Ezt akkor lehetett volna megtenni, ha megfelelően erős – és persze a szovjet politikához lojális – magyar haderő áll rendelkezésre. Kádár viszont úgy érezhette, hogy nem sürgős a szovjet kivonulás, ezt később is megtehetik, addig pedig tovább konszolidálhatja a társadalmat jóléti intézkedésekkel. Csakhogy Hruscsovot megbuktatta Brezsnyev, és nála már szóba sem jöhetett a kivonulás.

A szerző bevezette a Mikoján-doktrína kifejezést is: Anasztasz Mikoján, a szovjet Politikai Bizottság egyik fontos tagja 1956. október 23-án, a forradalom hírére azt javasolta, ne szovjet, hanem helyi erőkkel oldják meg a válságot. Bár Mikojánt leszavazta a Politbüro, és jöttek az orosz tankok, a fellépésből ösztönösen megtanulták a leckét, és onnantól a vérontást elkerülendő ezt a doktrínát próbálták alkalmazni: 1968-ban Prágában, 1979-ben Afganisztánban és 1981-ben Lengyelországban – utóbbiban sikerrel, a többinél jött helyette a Brezsnyev-doktrína, vagyis a szovjet bevonulás.

Kádár János és Leonyid Iljics Brezsnyev Budapesten 1967-ben.Fotó: V. Malyshev/Sputnik

A könyv közérthetően, mégis alaposan, és csak 350 oldalban, az eddigieknél tágabb perspektívából összefoglalja a magyarországi szocializmus állandó változásának, sőt ezen keresztül a Nyugat és a kommunista blokk harcának és kiegyezésének történetét.

Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Osiris Kiadó–MTA TK., 2019. 397 oldal.