A rovat támogatója
négynegyed

„A bezárkózás nem vezet sehová”

Három világhírű karmester van a családjában, az apja, a bátyja, és ő, ez azonban cseppet sem zavarja Kristjan Järvit, a klasszikus zenei élet egyik legizgalmasabb és leginspiratívabb alakját. Észtországban született, de hétéves korában Amerikába költözött a családjával, New Yorkban nőtt fel. A Manhattan School of Music diákjaként zongoristának készült, a sorsát azonban végül nem tudta elkerülni, belőle is karmester lett. Két évig a Los Angelesi Filharmonikusok zeneigazgatója, Esa-Pekka Salonen mellett volt asszisztens, 2004-től öt évig a bécsi Tonkünstler Orchestert vezette, majd 2012 és 2018 között a Lipcsei Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestereként működött, de a valódi világát a saját együttesei jelentik. Egyrészt a Gene Pritsker zeneszerzővel együtt alapított, kortárs zenét játszó Absolute Ensemble, amelyben a kortárs zenétől a jazzen át a hip-hopig műfaji határok nélkül csatangolnak, másrészt a 2008-ban alapított Baltic Sea Philharmonic zenekara, amellyel november 19-én adott koncertet a Müpában. A zenekar kotta nélkül játszott, Grieg Peer Gynt-szvitjének tételeit keverték az a-moll zongoraversennyel (a szólista Balog József volt), majd eljátszották (fejből!) Stravinsky Tűzmadár-szvitjét. Ahogy ez lenni szokott, a közönség megőrült a lelkesedéstől, a kritikusok meg szívták egy kissé a fogukat (és a maga módján mindenkinek igaza volt). A koncert előtt két nappal egy próba szünetében beszélgethettünk Kristjan Järvival. Szóba került a klasszikus hagyomány, hogy miért játszik a zenekara kotta nélkül, hogy kik a zenetörténet valódi forradalmárai, és hogy milyen viszony fűzi a popzenéhez (spoiler: szoros). 

Nem a klasszikus repertoárról vagy ismert, mennyire érzed magad otthon egy Grieg-Stravinsky műsorban? 

Nemrég turnéztam Japánban a Lipcsei Rádió Szimfonikus Zenekarával, és a koncerteken kizárólag klasszikus darabokat játszottunk, Beethoven 5. és Brahms 1. szimfóniáját, Bach D-dúr zenekari szvitjét Mendelssohn átiratában, Mozart C-dúr zongoraversenyét, Mendelssohn hegedűversenyét. Remekül érzem magam ebben a repertoárban, ezen nőttem fel, valójában számomra ezt a legkönnyebb vezényelni. Azzal persze semmi bajom, ha nem erről vagyok ismert. A klasszikus zenei élet rendkívül töredezetté vált: vannak specialistái a régizenének, a klasszikának, a romantikának, a kortárs zenének, ami egyáltalán nem baj, de számomra minden zene érdekes. A zenélésre úgy tekintek, mint egyfajta felfedezőútra, és ugyanezt jelenti nekem a Baltic Sea Philharmonic is. Eredetileg nem is elsősorban zenei, sokkal inkább társadalmi céllal alapítottuk az együttest ifjúsági zenekarként, hogy Norvégiától Oroszországig a Balti-tengert övező tíz országból hozzunk össze együtt zenélő fiatalokat, hogy megmutassuk: a zene nem ismer határokat. 

Most is fiatalnak tűnnek a zenészek. 

Én is annak tűnök, pedig már negyvenhét éves vagyok. A fiatalság szerintem nem korfüggő, hanem azon múlik, hogy fejben megöregszünk-e. A zenekarban olyan közeget próbálok teremteni, ahol a zenészeknek soha nem kell felnőniük, ahol megőrizhetik a gyermeki kíváncsiságukat, a világ felfedezésének vágyát, nem kell tartaniuk a másiktól, bátran vethetnek fel saját ötleteket, semmi nem korlátozza a kreativitásukat. Ahol nem a hagyományos hierarchia mentén kommunikálunk egymással, hanem olyan viszonyban vagyunk, mintha láthatatlan húrok kötnének össze bennünket. Olyan ez a zenekar, mint egy hatalmas polip, amelynek nem nyolc, hanem nyolcvan karja van. És valamennyi kar saját agyműködéssel rendelkezik, miként a polip karjai a valóságban. A központi agy irányítja a nagy egészet, de a nyolcvan „kar” önállóan is gondolkozik. 

Kristjan Järvi és a Baltic Sea Philharmonic a MüpábanFotó: Posztós János

Ezzel függ össze az is, hogy néhány projektben kotta nélkül játszik a zenekar? 

Az emberi kommunikációhoz hozzá tartozik, hogy nézzük egymást. Most, amikor kérdezel, nem bújsz a papírod mögé, hanem a szemembe nézel, és látjuk a másik testbeszédét, ami sok mindent elárul arról, hogy mit akarunk egymástól, hogy a mondanivalónk valójában mit jelent. A zenében is hasonló jellegű kommunikációnak kellene működnie a karmester és a zenészek között, csakhogy többnyire nem ez a helyzet. A zenészek nem kommunikálnak, hanem olvasnak, a karmestertől csak kiegészítő információkat tudnak befogadni, hogy ezt most forte kell játszani, azt mezzoforte, esetleg a frazeálásban kell valamit csinálni. Amikor egy zenekar képes arra, hogy túllépjen a megszokásain, és azon, hogy a zenéhez fűződő viszonya az olvasáson alapul, akkor kezdődhet szerintem a valódi zenélés. Azért tartom szerencsésnek, ha a karmester kotta nélkül dirigál, mert így teljes mértékben a zenészekre tud figyelni, és ugyanezért jó, ha a zenészek is fejből játszanának, mert akkor elindulhat egy természetes dialógus a karmester és a zenekar között. Természetesen minden szervezetben – cégekben, kormányzatokban – működik valamiféle hierarchia, és nyilván a zenekar sem kivétel, én azonban karmesterként nem tartom magam hagyományos értelemben vett főnöknek. Olyasféle hajóskapitány vagyok, aki hagyja, hogy a nyílt vízen a hajó magától menjen előre. Az irányítást a megfelelő pontokon átadhatom másnak, a koncertmesternek, a teljes első hegedűszólamnak, a piccolónak, a tubának, ahogy a zene megkívánja. A Baltic Sea Philharmonic zenekarával egészen másként kommunikálok, mint bármely más zenekarral.

Balti-tenger menti államokból származó zenészekkel a norvég Edvard Grieg zenéjét vezényelted a Müpában. Hitelesebben szólaltatjátok meg az északi zenét azért, mert északiak vagytok? 

Ebben az értelemben Stravinsky is északinak számít, hiszen Oslo, Stockholm, Tallin és Szentpétervár gyakorlatilag ugyanazon a szélességi körön fekszik. De nem hinném, hogy ez a legfontosabb. Észtország, ahonnan származom, egy olyan, soknemzetiségű ország, amelyet a történelem során szinte minden szomszédos állam megszállás alatt tartott hosszabb-rövidebb ideig: a dánok, a svédek, az oroszok. A szomszédos Litvánia egy időben Európa egyik legnagyobb fejedelemségének számított, ma pedig egy egészen picike ország. Számos népcsoport, amely része volt a térségnek, mára eltűnt. Ahol felnőttem, ott az eredeti lakosságot a szó szoros értelmében kiirtották. Bár Észtország, illetve az észt nyelv és kultúra, hál’ istennek még mindig létezik, nagyon nehéz pontosan megragadni, hogy mi is benne vegytisztán észt, lehetetlen a megszálló nemzetek hatását leválasztani róla. És ez fordítva is igaz: az Észtországban élő oroszok egy része, akik talán nem is tudják, hogy a felmenőik miként kerültek a szülőhelyükre, elsősorban talán orosznak tartják magukat, mégis, valószínűleg jobban beszélnek észtül, mint én, aki már régen eljöttem otthonról. És az, hogy az észt nyelv ilyen mértkében a sajátjuk, biztosan hatással van a gondolkodásukra. Akár akarják, akár nem, bizonyos értelemben észtebbek lesznek, mint én. A haladás záloga a folyamatos cserélődés. Azért vegyülünk másokkal, hogy erősebbek legyünk. A gondolatok cseréje megerősít bennünket. Visszatérve a kérdésedre: azt gondolom, hogy a legfontosabb nem az, hogy északiak vagy déliek vagyunk, hanem az, hogy emberek vagyunk. Az egyén és a társadalom szintjén is igaz, hogy az idegen hatásoktól való félelem, a bezárkózás nem vezet sehová. Ha bezárkózom a szobámba, mert félek a külső hatásoktól, akkor végül teljesen magamra maradok, senki nem fog ápolni, egyedül fogok meghalni. Ugyanez történik azokkal a népekkel, amelyek bezárkóznak. A zene számomra a nyitottságról szól. Az egymással való kommunikációról. 

Gyakran vezényelsz kortárs zenét. Mit gondolsz a hagyományhoz való ragaszkodásról és a forradalmárokról? 

A túlzásba vitt lázadás csak anarchiát okoz. A művészet valódi forradalmárai birtokolják mindazt, ami megelőzőleg történt és elvezetett a forradalmi változásig. Beethoven a tökéletes példa. Ha az 5. szimfóniát odateszem Brahms 1. szimfóniája mellé, Beethoven zenéje sok szempontból modernebbnek tűnik. Annyira erős, annyira ritmikus, annyira az ember arcába mászik, hogy úgy érezzük, minden falat átüt. De Beethoven nem mondta Mozartra, vagy Bachra, hogy dobjuk ki az ablakon. Pontosan tudta, hogy mi volt előtte, és azt is tudta, hogy mit akar megújítani. Az sugárzik a zenéjéből, hogy nem lehet megállítani, akármit csinálunk, azt fogja mondani, amit akar, akinek tetszik, hallgassa, akinek nem, ne hallgassa. És azt gondolom, hogy ez mindenkire vonatkozik: senkinek sem lehet megszabni, hogy mit mondjon. Többnyire félünk attól, amit nem ismerünk, az ismeretlen elbizonytalanít minket. A „mi lesz akkor, ha…?” kérdése sokakat akadályoz meg abban, hogy kibontakoztassák a bennük lévő tehetséget. Én azt gondolom, hogy mindenkiben van tehetség valamire. Csak az esetek többségében nem olyasmit kell csinálnunk, amiben jól teljesítünk, hanem olyasmit, amiben gyengén. Nem lehet mindenkiből Einstein a tudomány területén, de miért ne válhatna valaki a kenyérsütés Einsteinjévé? 

A klasszikus karmesterekre kevéssé jellemző nyitottsággal viszonyulsz a popzenéhez. Számodra nem léteznek falak a műfajok között? 

Számomra az a legfontosabb, hogy a zene hatással legyen rám, mindegy, hogy pop vagy klasszikus, vagy bármi egyéb. Tudom, hogy a klasszikus zene világában sokan vannak, akik azt mondják, mégpedig morálisan alapon, hogy bizonyos zenék nem jók. Bach és Boulez például jó, a filmzene és a pop rossz. Ezt hülyeségnek tartom. Ki mondja meg, hogy mi jó, és mi rossz? A zenében nem létezik a mindenható egyház, amely iránymutatást adhatna a helyes és helytelen cselekedetekről. Attól, hogy valami egyszerű eszközökkel operál, még lehet értékes, és megfordítva: semmi sem lesz jó pusztán attól, mert bonyolult. Ha több Grieget hallgatsz, mint Radiohead-et, akkor számodra Grieg lesz a Michael Jackson. Azt gondolom, hogy a zenetörténetet nem lehet jókra és rosszakra felosztani. A zenetörténet végső soron csak a fejünkben létezik. A „jók” és „rosszak”, vagy a „könnyű” és „komoly” műfajok közötti szembenállás is csak szellemi konstrukció, amivel nem azt mondom, hogy minden zene jó. Mi van, ha egyszerűen csak kezet nyújtunk egymásnak, ha elfogadjuk, hogy valaki másfajta zenéket szeret: te erre rezonálsz, én arra, és ennek nem kell hatással lennie a kapcsolatunkra. Tudom, nyálas lesz, amit mondok, de senkivel sem találkoztam még, aki rácáfolt volna arra az alapvető, közhelyszámba menő igazságra, hogy valójában egyetlen dologra van szükségünk, a szeretetre. Hogy valaki odafigyeljen ránk, hogy valaki megöleljen bennünket. A végső tanulság rettentő egyszerű: „all you need is love”. 

Köszönet a Müpának az interjúért. 
A Négynegyed támogatója a 220 volt.