Minden egyre rosszabb lesz, és senki sincs, aki segítsen
Saját életművén belül is letaglózó filmmel tért vissza a mozikba az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb brit rendezője, Ken Loach.
Az idén 83 éves Loach valamikor a kétezertízes évek elején már bejelentette a visszavonulását, hogy aztán pár évvel később visszatérjen az Én, Daniel Blake című filmmel, mellyel második Arany Pálmáját is elnyerte. Új filmje, a Sajnáljuk, nem találtuk otthon (Sorry We Missed You) ugyanabba a világba visz vissza, ahol Daniel Blake története is játszódott, csak ha ez lehetséges egyáltalán, még kevesebb reménykeltő vagy lelkesítő pillanatot tud felmutatni.
Loach ezer szállal kötődik a brit baloldalhoz, és évtizedek óta követi nyomon, hogy a politika hogyan hagyja magára a megszűnőfélben lévő munkásosztály tagjait. Legutóbbi filmjeinek főszereplői az úgynevezett dolgozó szegények, akik valahol az alsó-középosztály alján egyensúlyoznak, egyik napról a másik próbálják egybetartani az életüket.
Loach legújabb, huszonhetedik (!) filmjében nincs semmiféle műromantika vagy pátosz: ezek az emberek csak csúsznak egyre mélyebbre, és semmi esélyük megkapaszkodni. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon főszereplője egy negyvenes éveiben járó, kétgyerekes newcastle-i házaspár, Ricky és Abbie. Ricky korábban építkezéseken dolgozott, büszke a munkájára és teljesen magáénak vallja az elmúlt évtizedek uralkodó etikai alapvetését: már a film legelső pillanataiban arról beszél, hogy soha nem lenne képes segélyért sorba állni. De közben építkezésekből nem esik be elég megbízás, így váltani kénytelen: egy csomagszállító cég sofőrje lesz. Abbie pedig gondozói munkát végez, idősek és mozgáskorlátozottak otthonait látogatja, hogy ott segítsen nekik.
Mindkettejük munkájának alapvető vonása a kiszolgáltatottság: csomagszállítóként Ricky nem munkavállalója a cégnek, hanem szerződött alvállalkozója. Nincs munkaszerződése, nincsenek munkavállalói jogosultságai, csak magára számíthat. Amit a vállalat részéről rugalmasságként és egyéni lehetőségként hirdetnek, az valójában csak minden felelősség áthárítása a dolgozóra. Abban a végletekig fokozott versenyhelyzetben, amely a munkát szervezi a fuvarcégben, a konfliktusok, a kudarc és a kiégés nem anomália, hanem a működés alapvető módja.
Abbie pedig az önkormányzat által megbízott egészségügyi cég ápolója, látogatásonként kap pénzt, az egyes helyszínek közötti utazással töltött időt senki nem fizeti meg, a buszjegyet is magának kell állnia. Gondozóként pedig jellemzően magára hagyott, a privatizált ellátórendszerből kiesett emberek életének lesz főszereplője, így a fizikai munka mellett akaratlanul is óriási érzelmi terhek is rakódnak rá.
Arról, hogy a fejlett országokban hogyan kezdték a kiszámítható életpályát kínáló, határozatlan idejű szerződésre épülő munkatípusokat felváltani ezek az új típusú munkák, mi is sokat írtunk. Ebben az új világban a munkavállaló teljesen magára marad, a körülötte dolgozók pedig nem munkatársai/kollégái, hanem közvetlen riválisai.
Loach maga is arról beszélt egy interjúban, hogy őt elsősorban az foglalkoztatja, milyen hatása van ezeknek a munkakörülményeknek a családok életére. Mert napközben mindannyian látjuk ezeket az embereket, akik próbálnak rugalmasak, összeszedettek lenni. De amikor egyszer hazaérnek, teljesen összeomlanak, semmiféle rugalmasság nem marad a családjuk számára.
A brit rendező eggyel korábbi filmje, a szétprivatizált és diszfunkcionálisra sorvasztott brit ellátórendszer útvesztőiben bolyongó férfiról szóló Én, Daniel Blake sem volt egy túlságosan optimista alkotás, de ott azért időnként felbukkantak a társas kapcsolatok, a közösségek csírái, melyek legalább felvillantották a segítség reményét. Loach új filmjében ilyesminek már nincs tere: a két szülőnek a napi 10-12 órás munkanapok mellett saját gyerekeikre sincs ideje, nemhogy még kívülről keressen támaszt.
Loach filmjeinek realizmusa két forrásra épül: egyrészt sok munkát fektet abba, hogy minél alaposabban megismerje azt a világot, amelyről forgat, másrészt pedig előszeretettel bízza a szerepeket amatőrökre, félamatőrökre. A történet hátterét most is Loach állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty tárta fel , aki hónapokon át interjúzott csomagkiszállítókkal és ápolókkal, és a filmben Ricky összes kollégáját egykori vagy jelenlegi sofőrök alakították.
És a főszereplőt alakító Kris Hitchennek pedig ez volt az első játékfilmje, előtte csak sorozatokban és rövidfilmekben vitt kisebb szerepeket, de élete nagy részében vízvezeték-szerelésből élt, míg a feleségét játszó Debbie Honeywood a való életben tanársegédként dolgozik. Ahogy a filmben a család graffitiző tinédzser fiát is egy korábban egyáltalán nem színészkedő, viszont graffitiző helyi tinédzser, Rhys Stone alakítja.
A Sajnáljuk, nem találtuk otthonról lehet mondani, hogy családi dráma, de a drámaisága nem értelmezhető a tágabb társadalmi kontextus nélkül. Ez pedig az a társadalmi kontextus, amely felől érthetővé válhat Nagy-Britanniában a Brexit története.
Ken Loach legújabb filmjét február 6-ától vetítik Magyarországon.