Nem haltam meg, mégsem maradt bennem semmi élő
Julien Fournier több mint 10 éven keresztül járta nomádként Franciaországot egy vándorcirkusz tagjaként, más artistaszámok mellett a mérleghinta és a trambulin volt a specialitása. Ezután egészen más világban, egy belga újcirkuszban próbálta ki magát, hogy végül megalapítsa saját társulatát, a L’habeas Corpus Compagnie-t.
Két évvel ezelőtt jutott el odáig, hogy abba kell hagynia, aztán mégis nekilátott egy utolsó előadásnak, méghozzá pont a kiégésről.
Az előadás létrejöttének megkapó történetéről telefonon beszélgettünk a művésszel. Miután szembenézett vele, hogy artistaként kiöregedett, Fournier olyan formát keresett, amely látványos, újszerű, de még képes rá. Megdöntött talajon kezdett gyakorolni, és közben mint a közeljövőben új állást kereső ember, folyamatosan arról beszélgetett a barátaival, ki hogyan érzi magát a munkájában. Ahogy hallgatta őket, köztük a politikai életben dolgozó nővérét, aki sírva hívta fel, hogy nem bírja tovább, rájött, hogy a színpadon a lába alól kicsúszó talaj épp azt az állapotot írja le, amit a barátai elmondtak neki: az érzést, amikor a környezeted ellened dolgozik.
Így indult a Burning munkafolyamata, amelyben Laurence Vielle lett a partnere. A színésznő interjúk sorát készítette a legkülönbözőbb foglalkozású hétköznapi emberekkel, jórészt olyanokkal, akiket személyesen ismertek, és akik a belga társadalom azon 40 százalékához tartoznak, akiket a kiégés fenyeget. Ők meséltek a vállalati ranglétráról, amin muszáj felfelé lépdelni, a hajnali emailekről, amelyekre sürgősen válaszolni kell, az újabb és újabb készségekről, amelyeket el kell sajátítani, az abszurd feladatokról, amiket akkor is el kell végezni, ha nem látod értelmét. De megszólaltatnak szakembereket, például egy HR-est és egy szociológust is, ami Fournier szerint olyan rálátást biztosított a témára, hogy az a saját gondolkodását is átformálta.
Az előadás alatt olykor három dolog történik egyszerre: Fournier a színpadon mozog, közben halljuk, ahogy a színésznő az általa készített interjúkból olvas fel, ezeket pedig néha videóbejátszások egészítik ki.
Érdekes kísérlet ez két felfutóban lévő, itthon is népszerű műfaj, a dokumentarista színház és a hagyományos artistaszámoknál összetettebb újcirkusz ötvözésére. Fournier hangsúlyozza, hogy ez nem neki jutott először eszébe, látott hasonló előadást Belgiumban a menekültválságról, amiben még operabetétek is voltak, de attól ez még bátran nevezhető újdonságnak.
De sokakat nem a műfaji keveredés fog meg a Burningben, hanem a téma, amihez szinte mindenki tud kapcsolódni, és szívesen is beszél róla - ezt Fournier az előadások utáni beszélgetéseken és a nekik írt rengeteg levélen is érzi. Először persze nevetve elhárítja a kérdést, hogy van-e valami tuti ellenszere az életünket felzabáló munkára, de utána hozzáteszi, hogy ez, vagyis ha tudunk róla beszélni, talán segíthet.
Fournier az érdeklődést látva elképzelhetőnek tartja, hogy mégsem hagy fel az újcirkusszal. De egyelőre nem gondolkozott még a következő előadáson, azt mondja, tele a naptárja turnékkal, ki sem lát a munkából.
A Burninget február 20-án és 21-én játsszák a Trafóban. A cikk címe az előadás alcímének (Je ne mourus pas et pourtant nulle vie ne demeura) finom félrefordítása.