FILM

Város a lehetetlenség határán

Csütörtökön indul az építészetért és a filmekért rajongók megszokott éves ünnepe, a Budapesti Építészeti Filmnapok, és a korábbi évekhez hasonlóan idén is ajánlunk pár (még nem teltházas) filmet a programból.

A nyitófilmről, a világszerte terjedő lakhatási válságot az ENSZ lakhatásügyi különleges jelentéstevője, Leilani Farha portréja felől bemutató Push (Kiszorítva) című alkotásról korábban részletesen is írtunk. Ennek a filmnek témájához kapcsolódik a Mi lesz velünk? című portugál dokumentumfilm is, ami a lisszaboni lakhatási mozgalmak küzdelmeit mutatja be. 

Mi ezen kívül még két másik filmet ajánlanánk a programból: mindkettő egy különleges város portréján keresztül mutatja be, hogy mennyire sokféleképpen tudnak együtt élni az emberek, és hogy mennyire rendkívüli helyeken is ki tudnak alakulni azok a funkciók, melyek egy várost várossá tesznek.

AZ első film a Szinte semmi, amit szombat délután vetítenek majd, és melynek témája egy olyan világ, amire a legritkább esetben szoktunk városként gondolni: az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, azaz a CERN központjáról van szó, amely a francia-svájci határon fekszik, és ahol a nagy hadronütköztető is működik. Ez jelenleg a világ egyik legfontosabb részecskefizikai kutatóintézete, de a dokumentumfilmes Anna de Manincor egy egész más szemszögből, egy évtizedek óta működő városként járta be az intézetet. 

És erre persze minden oka megvolt: mert ugyan valóban a CERN a világ tudományos életének egyik központi helyszíne, de közben naponta tízezer embert kiszolgáló fizikai tér is, saját belső szabályokkal és szokásokkal. 

A Szinte semmi egyszerre egy könnyen fogyasztható bevezető a részecskefizika világába (egész jól kiderül a filmből, hogy mivel is foglalkoznak ott), de mellette bemutatja azt is, hogy hogyan szerveződik meg az élet egy ennyire 'mesterséges' helyszínen. Az meg pár csak plusz adalék, hogy a rengeteg elhangzó anekdotának köszönhetően megtudhatunk egy csomó mindent például az internet születéséről, vagy arról, hogy milyen dilemmák meg nehézségek bukkannak fel az államilag finanszírozott tudományos kutatás és a profitvezérelt magánszektorbeli kutatás-fejlesztés között. 

A CERN-hez hasonlóan egyensúlyoz valahol a városról alkotott fogalmaink határán a szibériai Norilszk városáról szóló Olvadó lelkek című film is. Norilszk az a város, ahol szinte egész évben tél van, és ahol akár - 60 fokot is mérhetnek. A sarkkörön túl fekvő településen az elképesztő feltételek ellenére is élnek emberek, amit a helyi nikkelbányászat magyaráz, mely kezdetben a Gulag-rendszer részeként működött, majd az ötvenes évektől önálló bányászvárossá vált. 

A film idézi azt a helyi mondást, mely szerint, Isten, miután szétszórta az nyersanyagokat a bolygón, a maradékot erre a környékre öntötte, ebből lett ez a világtól szinte teljesen elzárt város. Az Olvadó lelkek pedig egyrészt szól Norilszk történetéről, másrészt bemutatja azt is, hogyan lehet itt élni: a városban élők egyik alapvető mondása, hogy ide mindenki csak átmenetileg, egy jobban fizető munka reményében jött. Mégis él ott több mint 150 ezer ember, és közülük sokan már nem mennek többé sehova, hanem berendezkednek ebben a földöntúli világban. (A városról nemrég mi is hosszabban írtunk, amikor bevezették oda az internetet, alaposan felforgatva a helyi viszonyokat.)

Az Olvadó lelkek egyszerre egy világvége hangulatú film a tényleg a világ végén található iparvárosról, másrészt viszont intim portré egy rakás emberről, aki egy ennyire lehetetlen helyen keresi a boldogságát. Vasárnap délután, a legészakibb norvég tájegységről, Finnmarkról szóló, Észak felé című rövidfilmmel együtt vetítik a fesztiválon. 

Az Építészeti Filmnapok teljes programját itt lehet átböngészni