film

Robotzsaru: a film, ami túl jól öregedett

Sok-sok évvel ezelőtt, nagyjából még gyerekként láttam utoljára a Robotzsarut, és a filmről nagyjából az a kép élt bennem, hogy egyik ismert, de nem kiemelkedő példánya a nyolcvanas évek nagy amerikai akciófilmes korszakának. De szerencsére a napokban újranéztem, és kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna: a Robotzsaru egy remekmű, és időszerűbb mint valaha. 

Fotó: Orion Pictures/Collection Christophel via AFP

Az időszerűségének felismerése persze nem az én érdemem: épp azért néztem meg újra a filmet, mert mostanában egyre több helyről jöttek szembe dicsérő szavak. Legutóbb a New York Times politikai újságírója, Jamelle Bouie méltatta a filmet, de ez tényleg a sokadik lökés volt rövid időn belül. 

A Robotzsaru-reneszánszt nem meglepő módon az amerikai városokban George Floyd meggyilkolása után a rendőri erőszak ellen indított tüntetések táplálták. Mert a film ugyan etnikai kérdésekkel nem foglalkozik, de egy rakás olyan témával igen, melyek nagyon szorosan kapcsolódnak a kialakult helyzethez. 

Ilyen az amerikai városokat szétfeszítő társadalmi egyenlőtlenség, a rendőrség militarizálódása, a nagyvállalatok megjelenése a közszolgáltatások piacán, és úgy általában az, hogy a nyakló nélkül elszabadult kapitalizmus hogyan számolja fel a jóléti állam maradványait is. 

A rendező Paul Verhoeven a forgatáson (jobboldalt)Fotó: Orion Pictures/Collection Christophel via AFP

A film 1987-ben sci-fiként készült, azaz egy elképzelt, nem túl távoli világban játszódik, ami közben szinte egy az egyben hozza mindenben a nyolcvanas évek Amerikájának külsőségeit. A történet színhelye az ipari válság sújtotta Detroit, ami lassan elkezdett már újra növekedni: a város egyik felében új felhőkarcolók épülnek, melyekben high-tech vállalatok tervezik a jövőt. A város másik fele, az úgynevezett Old Detroit viszont inkább tűnik egy posztapokaliptikus vadnyugatnak, ahova még a rendőrök is félve mennek be, és ahol a bűnözőké az irányítás. Ezt a városrészt készül „megtisztítani” az élet minden szféráját behálózó óriásvállalat, a Omni Consumer Products, amely már a rendőrség felett is befolyást szerzett, és azt tervezik, hogy emberek helyett robotrendőrökkel látnak neki a feladatnak, hogy utána új épületeket emelhessenek oda.

Mint azt számos, a filmről írt elemzés kiemeli, ez az elképzelés, hogy a vállalat privatizál egy közszolgáltatást, hogy aztán segítségével egy közterületet magántulajdonná fejlesszenek, gyakorlatilag a nyolcvanas évek neoliberalizmusának tankönyvi példája.

Végül a vállalaton belüli rivalizálás vezet el a Robotzsaru megszületéséig: miután a prototípusként bemutatott gyilkológép egy "műszaki hiba" következtében véletlenül lemészárolja a vállalat egyik vezetőjét, a halálát amolyan vállalaton belüli átszervezésként kezelve a cég igazgatója úgy dönt, hogy a félig emberi cyborg-modellnek adnak egy esélyt, amit a bűnözőbanda által meggyilkolt rendőr testére építenek rá.

Ebből az alaphelyzetből indul el a Peter Weller által alakított Robotzsaru útkeresése és öneszmélése, ami már önmagában elég jó filmalapanyag lenne, de sokat dob rajta a rendkívül szórakoztató, de közben teljesen tudatosan felépített társadalom- és technológiakritika, ami a film szinte minden jelenetét áthatja. Jó példa erre a filmben rendszeresen felbukkanó híradó- és reklámblokk, azaz amikor váratlanul egy tévéadás szakítja meg a filmet, hogy ott aztán a nyolcvanas évek (és a mai) nyugati társadalmainak tökéletes paródiáját adják: 

Ehhez persze kellett, hogy a film remek kezekben legyen: a Robotzsaru a holland Paul Verhoeven második hollywoodi filmje volt, és sok interjúban előjött azóta, hogy mennyit segített a szatirikus elemek megalkotásában, hogy ő külföldről érkezett az országba, új, külső szemmel csodálkozhatott rá a Reagan-korszak tombolására. 

Hogy ez mennyire tudatos eleme a filmnek, azt jelzi, hogy a bemutató 30. évfordulóján a forgatókönyvet jegyző Ed Neumeier is arról beszélt az interjúban, hogy az volt a céljuk, hogy úgy beszéljenek az autoritarizmusról, a privatizációról vagy a korrupcióról, hogy közben ne valami példabeszédszerű legyen belőle. De mint Neumeier elmondta, a forgatókönyv megírása előtt már sokat gondolkodott azon, hogy hogyan törnek előre a nagyvállalatok. A nyolcvanas évek épp erről szóltak: a Wall Street szereplői az élet egyre több szektorába törtek be, hirtelen minden üzleti problémává változott, ami onnantól üzleti megoldást kívánt, legyen szó akár az egészségügyről vagy az oktatásról. 

Fotó: Photo12 via AFP

Ez a gondolat a filmben elég látványosan megjelenik: a várost ténylegesen irányító Omni óriásvállalat vezetője el is büszkélkedik egy ponton, hogy többek között a kórházak és a börtönök megszerzése révén gazdagodtak meg, és a film végefelé, amikor a vállalat egyik vezetője bűnözőkkel működik együtt a Robotzsaru elleni küzdelemben, a bűnöző azon kérdésére, hogy tud-e számukra katonai fegyvereket szerezni, úgy válaszol: „Gyakorlatilag mi vagyunk a hadsereg.”

Közben a filmben a rendőrségnek az a hagyományos része, melynek szerepét még nem vette át a techvállalat, állandó létszámhiánnyal küzd, nincsenek meg a szükséges erőforrásaik, és még a sztrájkot tervező rendőröket is sokat gáncsolják felülről. Ezzel az alulfinanszírozott, szétesőben lévő testülettel szemben tüntetheti fel magát hatékonyabbnak a jóval militánsabb robotalapú magánrendőrség. 

Hasonló militarizáció a valóságban is zajlik az amerikai rendőrségeknél: már a 2014-es, Fergusonban kitört tüntetések idején lehetett látni, hogy a rendőrség sokszor inkább egy hadseregre emlékeztet a páncélos járműveikkel, a nyakig high-tech ruhákba öltöztetett rendőrökkel. A váltás mögött egy gazdasági magyarázat lapul: mint 2014-ben írtunk róla, az iraki és az afganisztáni háborúk lecsengésével hatalmas túlkínálat alakult ki az amerikai hadiiparban, és erre válaszul lettek az amerikai rendőrségek a Pengaton egyre jelentősebb felvevőpiacai. 

Ehhez szorosan kapcsolódik az is, hogy mennyire megváltozott a rendőrök szerepfelfogása. A Floyd halála után kitört tüntetésekről az egyik legérdekesebb cikk a Vox-on jelent meg: Zack Beauchamp arról írt benne, hogy milyen világkép a meghatározó az amerikai rendőrök körében. És az bizony az, hogy állandó veszélyben vannak, minden sarkon valami életveszélyes veszedelem leselkedik rájuk.

Ennek híres példája a Kyle Dinkheller meggyilkolásáról készült felvétel: Dinkheller egy seriff volt Georgiában, és 1998-ban gyorshajtásért megállított egy fehér, középkorú férfit, Andrew Brannant. Brannan háborús veterán, aki PTSD-vel küzdött akkor, és nem akart együttműködni a rendőrrel. A helyzet gyorsan eszkalálódott, a zavartan viselkedő férfi némi szóváltás után egy puskát húzott elő az autójából. Tűzpárbaj alakult ki, melyben mindketten megsérültek, de a rendőr súlyosabban. Brannan ekkor odasétált a földön fekvő Dinkheller fölé, és egy “Die, fucker!” felkiáltással közelről meghúzta a ravaszt.

A gyilkosságról készült felvételt szinte minden amerikai rendőr ismeri, mivel ez számos akadémián része a tananyagnak. Azzal a céllal vetítik, hogy a leendő rendőrök megértsék, minden egyes pillanat életveszélyes lehet. És ez a szemlélet alapvetően hat a leendő rendőrökre, annak ellenére, hogy mint a Vox cikkéből kiderül, évtizedek óta meredeken zuhan a rendőrök elleni támadások száma. És míg a hivatalos statisztikák szerint 2017-ben százezer rendőrből 13 veszítette életét munka közben, addig gazdálkodók közül 24, kamionsofőrökből 26,9 és szemétszállítókból 34,9; a rendőrképzés még mindig arra a narratívára épül, hogy ez egy rendkívül erőszakos és veszélyes munka. 

Ami időnként igaz is, ezt nem is vitatja senki, de az nem magától értetődő, hogy az állandó ostromhangulatnak kellene lennie az alapállapotnak. És hogy visszakanyarodjunk a filmhez: ez pontosan az a szemlélet, amit a film legelején a nagyvállalati vezető is megüzen a tévében a rendőröknek. 

Fotó: Photo12 via AFP

Az erőszak amúgy is központi szervezőeleme a filmnek, ami közben viccet is csinál a nyolcvanas évek akciófilmes-bosszúdrámás hagyományából. Azokból a filmekből, melyekben Clint Eastwood vagy Charles Bronson bármilyen szituációban előbb veszi elő a pisztolyát, és csak utána kérdeznek. Ed Naumeier forgatókönyvíró nem titkolt célja volt, hogy ezeket a vonásokat a szatíra határáig túltolják, ezzel mutatva meg, hogy mennyire nevetségessé vált már a műfaj, épp ezért került bele egy csomó westernes utalás a filmbe. És az erőszak egyben állandó emlékeztetőként szolgál a filmben arra is, hogy a high-tech fejlesztések mögött rendre emberi szenvedések rejlenek.

De a sok társadalomkritikus utalás ellenére sem tűnik a film egy pillanatra sem szájbarágósnak. Elsősorban talán azért, mert a film meg se próbál felmutatni egy szebb világot: az újonnan épülő Delta City-t ugyan átjárja a korrupció, kapzsi nagyvállalati vezetők veszik át az irányítást minden felett, az ő érdekeiket szem előtt tartó rendőrség uralja az utcákat és szorítják ki a számukra nem tetsző elemeket, de közben az Old Detroitban meg a szegénység és a bűnözés határoz meg mindent. A film alapján olyan, mintha az amerikai városoknak e két rossz véglet között maradna csak mozgástere, és a film főhőse is e kettős világ ellen küzd. 

Igaz, ő legalább még küzd ellene: a Robotzsaru épp azért is szokott mostanában gyakran emlegetett példa lenni, mert még egyike volt azoknak az akciófilmes hősöknek, akik felléptek a rendszer ellen, míg a mai akciófilmek hősei legtöbbször már inkább a status quo, azaz a kapitalizmus megmentésében érdekeltek. 

A Robotzsaru a megjelenésekor szép sikereket hozott, a mindössze 16 millió dollárból forgatott film bezsebelt több díjat is, és igazi közönségsiker lett. Nem véletlen, hogy több folytatás, illetve azóta már remake is készült hozzá, de azokra kár lenne szót vesztegetni. A Robotzsaru egy rendkívül vicces és okosan kritikus akciófilm pár már groteszk módon véres jelenettel, és bőven megéri leülni elé 2020-ban is, simán van annyira jó film, mint Paul Verhoeven és Ed Neumeier másik nagyszerű együttműködése, a 1997-es Csillagközi invázió.