„Hogy hát emberek vagyunk, ugyanazt a szart éljük. Vagy ugyanazt a jót”
Az élményből kutatás lett, a kutatásból művészet - röviden így foglalható össze a Dollár Papa Gyermekei új előadásának tanulságos keletkezéstörténete.
Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás műhelye, az egyéni hangú, hosszú évek óta következetesen építkező társulat Finnországban vendégszerepelt a Csehovval, amikor a tamperei egyetem professzora, Millei Zsuzsanna meglátta a lehetőséget az együttműködésre. A politika és a gyereknevelés kapcsolatának kutatója ugyanis egy olyan pályázatra készült, amelyben kikötés volt, hogy a tudományos eredményekből művészi alkotást is létre kell hozni. A pályázatot megnyerték, és így Ördög Tamás rövid úton olyan emlékgyűjtő workshopokon találta magát a világ különböző pontjain, ahol emberek a hidegháború alatti gyerekkorukat elemezték. Ahogy ezt kérésünkre elmesélte, ez amolyan
közös önéletrajzírás volt,
amelynek során az volt a cél, hogy az emlék megmaradjon összetettnek és árnyaltnak, ugyanakkor eltávolodjon a mesélőtől és ezzel általános érvényűvé váljon. Ezt eleve segítette, hogy egyes szám harmadik személyben és angolul mondták el ezeket, aztán pedig három napon át közösen, kissé terápiás jelleggel feldolgozták.
Az így összegyűlt mintegy 500 szöveg - különböző országokból, generációkból és társadalmi csoportokból - elolvasható a projekt honlapján, itt például a magyar emlékek beszédes címekkel: Kiscsibék a szövetkezetben; Nyár egy bútorgyárban; Hazalátogatás; Szőlőszüret; Meggyszüret. Az előadásnak otthont adó Trafóban
a nézők is adományozhatnak emléket,
illetve egy kis kiállítás is látható a megújult belső terekben.
A Dollár Papa számára azonban ezután jött a neheze. Mert akármilyen izgalmasan hangzik is a kutatás, az egészben - ahogy Ördög fogalmaz - „semmi nem tart a színház felé”, ellenkezőleg: a munka tudományos része pont arra irányult, hogy aprólékosan elidegenítsék, személytelenné tegyék az élményt, amiből igen nehéz újra drámát építeni. Szerencsére a kutatásvezető Millei Zsuzsanna is pont azt az egyet kérte, hogy ne dokumentumszínházat csináljanak, hanem csak inspirálódjanak az egész folyamatból.
Ez történt: elvonultak egy hétre a színészekkel együtt, akik előhozták a saját emlékeiket („ne csak másokéval zsonglőrködjünk”), és például
Rába Roland sztorija, hogy gyerekként megnyerte a Ki mit tudod?-ot, az előadás központi eleme lett, még ha jelentősen át is írták.
A nemzetközi kutatásban előkerültek közös motívumok a szocialista tábor mindennapjaiból, az iskolai egyenruháktól kezdve a Szabad Európát hallgató szülőkön át a tévéműsorok sajátos hangulatáig - utóbbi az előadás fontos része lett, Kudlik Júlia, tévétorna, híradók stb. Ördög Tamást rendezőként olyasmik foglalkoztatták, hogy hol van a határ Kelet és Nyugat között, mi az a keleti identitás, mit jelentett Csernobil 1986-ban, a születése évében és mit jelent most, vagy éppen az, hogy mennyire más sebességgel telik az idő most, mint 30 éve.
„Elkezdtem élvezni a közhelyeket, ez rajzolta ki a közös pontokat Mexikótól Helsinkiig” - mondja Ördög, aki a hidegháborús és posztszocialista gyerekkorok emlékeit hallgatva azt vette észre, hogy a legfontosabb dolgok nem időhöz és térhez kötöttek. A történetek legfontosabb motívumai a testvérek, a tanárok (főleg a rossz tanár, a tőle való félelem), a nagyszülők, a szomszédok, a kert. A szülők sokszor passzívan jelentek meg, főleg az apák tűntek megközelíthetetlennek. „Amikor ezeket a nagyon sokféle helyről érkező emlékeket végigolvastam mint egy könyvet, az az újabb közhely járt a fejemben, hogy... hogy hát emberek vagyunk, ugyanazt a szart éljük. Vagy ugyanazt a jót. Ugyanabban vagyunk benne.”
A Kelet bemutatója ma, kedd este lesz a Trafóban, és szerdán is látható. Ördög mellett Bíró Bence és Kiss-Végh Emőke írta.