zene

Egy koncertfilm, ami gyógyítja a koronavírus okozta depressziót

A koronavírus 2020 tavaszán a fejlett világ legtöbb lakójától elvette az élőzene élvezetét és a koncertélményeket, és ugyan a nyár hozott néhány tétova járványügyi lazítást, mostanra megint csak álmodhatunk arról, hogy valamikor fogunk még koncertekre járni. Valószínűleg ez a hiányérzet is fokozta David Byrne ősszel bemutatott új koncertfilmje, az American Utopia hatását.

Spike Lee rendező képes volt filmre vinni a koncertélményt, eljuttatva ezzel a koronavírus miatt tavasszal lefújt műsort világszerte sok millió emberhez, igaz, a siker elsősorban nem neki, hanem Byrne egyedülállóan színpadra vitt műsorának köszönhető: a Talking Heads frontembere 2018-ban kiadott American Utopia című szólólemezének turnéjáról eleve csak szuperlatívuszokban beszélt az amerikai kritikai sajtó már a film előtt is.

Az előadás azért volt önmagában is formabontó, mert Byrne pontosan megtervezett koreográfiával, egyenruhákkal, valamint azzal, hogy a zenészeken és hangszereiken kívül minden mást száműzött a színpadról, eleve olyan egyedi hatást kreált, amiben a néző úgy érzi, inkább modern színdarabot néz, mint koncertet. A műsort ültetett közönség előtt mutatták be a legtöbb koncerthelyszínen, majd New Yorkban a Broadway-n is játszották több alkalommal. Itt forgatták a koncertfilmet is.

Byrne karrierjének mindig is központi kérdése volt, hogy mennyire lehet másként csinálni a dolgokat, mint ahogyan azokat a többségi meggyőződés szerint csinálni kellene. Aki látta már az MTV-n, tipikusan MTV-s, csillogó, tökéletesen kimért videók között felbukkanni a Talking Heads Once in a Lifetime című számához készült klipet, az ezzel pontosan tisztában is van.

Ez Byrne művészi zsenijének alapja: a furcsaság mögött a konvenciók értelmére való okos és elegáns rákérdezés rejlik. A Talking Heads zenéjében ebből a rákérdezésből következett a törekvés a világ logikus alapokon újrarendezésére, ez ragadta magával a hallgatóságot is, hiszen a folyamat részesének érezhették magukat. Igaz, ez a logikus újrarendezési vágy nagyban fakadt Byrne Asperger-szindrómájához közeli állapotából is, ami nemcsak rányomja bélyegét a frontember egész munkásságára, de a szociális helyzetekben való rossz tájékozódással és nehezen kibírható mániáival több zenésztársát is elidegenítette magától. Ez az állapot az oka annak is, hogy Byrne mindig is kerülte a társasági életet, nehezen kötött barátságokat, és nagyon kevés művésszel tudott megfelelően együtt dolgozni, ráadásul akikkel tudott, azok sem tudták mindig elviselni.

A 2018-ban - a legutóbbi szólólemez után 14 évvel - kiadott American Utopia még tovább csavart ezen a karrieren: az akkor 66 éves David Byrne ezúttal végre saját magára kérdezett rá. Miért kell nekem ilyennek lennem? - hangzott a lemez alapgondolata.

Az American Utopia több oldalról mutatta be azt a változást, amin David Byrne az utóbbi évtizedekben keresztül ment, és lett a Talking Heads furcsa, visszahúzódó, sokszor érthetetlen és akarattal elszigetelődő frontemberéből optimista, joviális előadóművész, aki már nagyobb gond nélkül beszél közönség előtt, ugyan szemkontaktust még mindig nagyon nehezen tart fenn. Erről az átalakulásról sok interjújában beszélt is, elmondta, hogyan látta be, hogy az ember nem lehet bezárva a saját fejébe, és hogy tennie kell valamit a problémái feloldása érdekében.

„Megváltoztam az évek alatt. Nem vagyok tökéletes, de már jobban kommunikálok. Már nem csak eltemetem magamban a dolgokat, hogy egyszer csak kirobbanjanak belőlem. Már képes vagyok beszélni is egy társasági összejövetelen, nem csak behúzódom a sarokba, ahogyan eddig”

- mondta a Guardiannek 2 éve, hangsúlyozva az optimizmusát, amit szintén nem készen kapott. A lemez megjelenése idején Byrne tartott egy elég béna TED-talknak tűnő, de amúgy kifejezetten élvezetes PowerPoint-előadást is Reasons To Be Cheerful, azaz Okok az örömre címmel, amiben az optimizmusra okot adó tényeket prezentált.

A Trump-érára és az amerikai politika egyre dühösebbé és megosztottabbá válására válaszul elindított egy másik projektet is We Are Not Divided (Nem vagyunk megosztottak) címmel, amiben szerzőtársaival pozitív híreket gyűjtött az Egyesült Államokból és a világból arról, hogy bármit is mondjanak a tévében meg az interneten, az emberiség korántsem annyira megosztott, mint amilyennek tűnik.

Az American Utopiával Byrne példát akart mutatni, azt üzente a lemez: nézzétek, én meg tudtam változni, és ha nekem ment, mindenkinek menni fog, és ha mindenki képes megváltozni, akkor a világ is megváltozik, pont úgy, ahogy akarjuk. Bár a lemez 2018-ban főleg pozitív kritikákat kapott, sokan éppen ezt a hozzáállást kifogásolták, sőt, tartották bugyutának. 2018 elején, Donald Trump elnökségének közepén, Kim Dzsongun atomháborús fenyegetőzésének csúcsán, az USA történelmének leghalálosabb iskolai lövöldözése után, és amikor minden magára valamit is adó ember kezdte belátni, hogy a klímakatasztrófa miatti civilizációs összeomlás elkerülhetetlen, értelemszerűen nem mindenkinél talált be Byrne üzenete.

Byrne az American Utopia koncertjein tovább hangsúlyozta a lemez üzenetét: az előadás elején Byrne egyedül ül a színpadon, és egy műanyagból készült agy részeit mutogatja, demonstrálva, mennyire komplex egyetlen ember belső világa is, majd a hangulat úgy válik egyre oldottabbá, ahogy fokozatosan egyre több zenész érkezik, és egyre nyitottabbá válik a show. Az American Utopiáról, valamint Byrne szólókarrierjéből és a Talking Heads lemezeiről való számok között az előadó a tőle megszokott esetlenséggel, de határozottan viccesen mesél a változásáról, és az ember helyéről a társadalomban, hogy végül kifusson az emberek közti őszinte kötődés hangsúlyozására. Mindezt úgy, hogy közben nem hagyja figyelmen kívül azt sem, hogy tényleg nagy szarban vagyunk, ebben nagy segítségére volt, hogy Janelle Monáe Hell You Talmbout című, elképesztően erős, a feketék elleni rendőri erőszak miatt tiltakozó dalát is műsorra vette.

A számokkal és a színpadképpel együtt már tényleg elsöprő művészi kifejezőerőt sikerült felvonultatni az American Utopia lemez elsőre talán nem mindenkinek betaláló üzenete mögé, és a hatás nem is maradt el: a kritikák mellett Spike Lee is lenyűgözőnek nevezte a műsort, miután először látta.

Ezt pedig csak fokozta a koronavírus. 2020 tényleg annyira megtépázott bennünket, a járvány miatti lezárások és a szociális érintkezés elképesztő leépülése az egész világ ki van éhezve éppen arra az optimista üzenetre, amit az American Utopiával David Byrne és Spike Lee nyújt. 2020 őszén már az is szívderítő, hogy élő zenét egy légtérben, egymás mellett hallgató embereket látunk, amikor pedig látjuk a filmen egy pillanatra az I Zimbra alatt már állva táncoló nézőket, rájövünk, hogy igazából a képernyő előtt ülve is katartikus élményben van részünk.

Ha a koronavírusra nem is, de a koronavírus okozta depresszióra mindenképp gyógyír ez a koncertfilm.

Spike Lee rendezését nézve nosztalgiával gondolunk vissza a járvány előtti időkre, amikor még együtt lehettünk, és ápolhattuk a kötelékeinket, Byrne műsora pedig meggyőz, hogy erre ezután is lesz lehetőség. Hiszen az, hogy az emberek képesek gondolkodni, és képesek változni, a legnagyobb remény, amivel megajándékozhatjuk magunkat.

Mindezt David Byrne-nak úgy sikerült megoldania, hogy 1984-ben a Talking Heads vezetőjeként Jonathan Demme rendezővel megcsinálta a Stop Making Sense című koncertfilmet, amit már a megjelenése után több kritikus a világ egyik legjobb, sőt A legjobb koncertfilmjének nevezett. A Stop Making Sense 1984-ben az amerikai filmkritikusok legjobb nem fikciós filmjének járó díját is megnyerte. A Stop Making Sense fenn van a Youtube-on is, itt érhető el. Az American Utopia sajnos egyelőre legálisan nem tekinthető meg Magyarországon, az Egyesült Államokban az HBO terjeszti.