játék

A legszebb gyerekkorom: kigyúrt békaként dobáltam a dagadt disznókat a lávába teljesen feleslegesen

Amikor az ember kb. 5 éves az 1990-es évek közepén, a legtöbb, amire vágyhat, az nagyjából az, hogy a kinti napsütéstől gondosan elzárva, egy sötét, dohos szobában ütős rockzenére kigyúrt békaként bokszkesztyűs csontvázakat püfölhessen és dagadt disznókat dobálhasson a lávába.

Nekem megadatott ez a szerencse, amikor a szüleimtől (🙏) megkaptam Super Nintendóra az 1993-as Battletoads in Battlemaniacs-et, amiben két harci varangynak (Pimple és Rash) ki kell szabadítania egy harmadik társukat (Zitz) egy gonosz boszorkány fogságából.

Fotó: NintendoComplete/Youtube

A játékot a maga korában dicsérték a „változatos cselekvéstípusok”, a korrekt grafika és a humoros pillanatok miatt, de felhozták ellene, hogy túl sokat kell nyomkodni a gombokat, és nagyon nehéz. (Akkoriban fogalmam sem volt róla, hogy a játék az 1991-es, még NES-re megjelent Battletoads folytatása, amit máig a legjobb Tini Nindzsa Harci Teknőc-utánzatnak tartanak, viszont a legnehezebb konzoljátékok listáin is mindig előkelő helyet kapott.)

Épp ez volt benne a legjobb és a legrosszabb: imádtam vele játszani, de soha a büdös életben nem sikerült végigvinnem, pedig 20 évvel később is megpróbáltam.

A negyedik pályán, ha esetleg a semmiből felbukkanó betonfalakat kerülgetve sikerült végigmennem azon a káposztamező-szerű agycsatornán, mindig csodaként éltem meg, hogy az ujjam sem kopott el, és a műanyag-távirányító sem tört darabokra.

Fotó: NintendoComplete/Youtube

Már az is ritkaság volt, ha ezen túljutottam, de a következő labirintusból, amin tüskék fölött ugrálva, óriáskígyókba kapaszkodva kellett volna kivergődni, sosem tudtam kitalálni, mert mire kitapasztaltam volna, hol vannak a csapdák, már elfogyott az életem, és kezdhettem volna elölről az egész szart.

Az ilyen, idegőrlő játékokra aztán olyan, legendás Youtube-csatornák építettek, mint az Angry Video Game Nerd, vagy itthon a Rossz PC Játékok.Fotó: NintendoComplete/Youtube

Emlékszem, hogy óvodásként (na jó, iskolásként, de még gimnazistaként is) óriási összeomlásokat tudtam produkálni a kudarc láttán: „Ez csalás, nincs igazság!”, „De hát ott nyomtam, nem vette be!”, „#&$§ß¥€@‰*!”, stb. Mégis újra és újra nekimentem, és talán először tanultam meg a legfontosabb leckét, ami a későbbi tanulmányaim során is sok nehézségen átsegített: soha ne add f ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Utána már csak haverokkal zúztuk le egymást a pályán kétjátékos módban, vagy csak egyedül bokszolgattam a robotdarazsakat a második pályát jelentő fakéregben semmire sem jó pluszéletekért.

Fotó: NintendoComplete/Youtube

A Youtube-nak hála most már persze simán megnézhetem, hogyan lehet fél óra alatt végigvinni a játékot, de akkoriban nem voltak ilyen kapaszkodók arról, hogy hol a túróban kellene kapaszkodnom a kígyókon. Így tudtam meg, hogy az utolsó három pálya az, amivel sosem játszhattam, de most már mindegy is.

Aztán, ahogy az lenni szokott, a Super Nintendót az én szobámban is kiszorította a fejlettebb technológia, előbb a PlayStation, aztán egy-két PC-játék, de egy idő után csak pihenésképpen ámokfutottam a GTA: San Andreas-ban (a küldetéseket messze elkerülve).

Aztán már csak évente egyszer wiiztem vagy X-Box-oztam vendégségben, és – bár a legtöbb haveromhoz képest eleve alig volt – már sok éve semmi közöm a számítógépes játékokhoz.

Nostalgia Entertainment System

Hogy miért meséltem el ezt a teljesen lényegtelen személyes emléket egy ismeretlenül minimum abszurdnak ható játékról? Azért, hogy hosszabb legyen a cikk kiadjam magamból ezt a negyedévszázados frusztrációt, és megpróbáljam érzékeltetni, mit idézett fel bennem a Netflix nyári, 6 részes dokumentumfilm-sorozata, a High Score.

Az összesen 4 órás sorozat az időben ugrálva, több szálon mutatja be a számítógépes játékok fejlődését az 1980-as évek játéktermeinek hangulatától a mostani e-sportlázig. Közérthetően mesélik el az Atari és a Nintendo, majd a Nintendo és a Sega, végül a konzolok és a számítógép versengését technológiai és marketingszinten is.

A témának több terabájtnyi szakirodalma van, így aztán mindenkinek lehet hiányérzete, hogy a High Score csak a legfontosabb mérföldköveket dolgozza fel: Space Invaders, Pac-Man, Donkey Kong, Super Mario, Sonic, Street Fighter, Mortal Kombat, Star Fox, Final Fantasy, Doom. (A borzalmas E. T.-ért, ami valahogyan Spielbergen is átment, maga az alkotó kért bocsánatot.)

De a készítők láthatóan nem is az aktív, megszállott gamerekre mentek rá, hanem azokra, akiknek a gyerekkorukból mondanak valamit ezek a játékok, illetve talán azokra a fiataloknak is szánták a High Score-t, akik már ebben az évezredben, a kifejlett játékipar korában születtek meg, és nem sok fogalmuk van az előzményekről.

Minden részben az eredeti alkotók mesélik el, hogyan jutottak eszükbe később ikonikussá váló grafikák, milyen technikai trükkökkel sikerült kihozni többet a konzolokból, és milyen jogi és üzleti nehézségeket kellett legyőzniük. (Közben a filmkészítők sajnos valamiért állandóan jelmezes bohóckodásra kényszerítik őket, ami nélkül bőven meglettem volna.) Mai fejjel nézve elképesztő, hogyan tudott futni a Doom 1993-ban betárcsázós interneten.

Fotó: Netflix/Youtube

Sokan, akik a nagy klasszikusokat fejlesztették 30-40 évvel ezelőtt, még mindig csak az ötvenes-hatvanas éveikben járnak, ami logikus, hiszen (értelemszerűen) még alig voltak huszonévesek, amikor minden idejüket a játékba és a játékfejlesztésbe ölték, közben viszont szinte felfoghatatlan, hogy fiatal nerdök az USA és Japán között ingázva vettek részt 100 millió dolláros üzletekben.

Akit érdekelnek az olyan részletek, mint hogy hogyan tudták visszaverni a King Kong jogtulajdonosának plágiumvádját a Donkey Kong alkotói, vagy hogyan sikerült egy fiatal amerikainak a Gameboyt úgy meghackelni, hogy a Nintendo fejlesztőit is megdöbbentette, hogy a játék már 3 dimenziós grafikát is képes futtatni, az talál a sorozatban olyan részleteket, amik miatt megéri rászánni 4 órát.

Bár a sorozat a legvégén bemutatja, mi lehetett az első videojáték, amire minden későbbi épült (és amivel az Atari alapítója is játszott az egyetemen), ez vitatott. Többnyire – néhány kezdeteleges, külön a játékhoz fejlesztett képernyőt igénylő amőbajáték után – az 1958-ban megjelent Tennis for Two-t tartják a legelső videojátéknak.