KULTÚRA

Mintha Attenborough a nagyvárosi életről forgatna, és a földre szórt pizzamaradékból vezetné le az emberek szokásait

A John Wilson tanácsai című sorozat harmadik részének befejezése volt talán a kedvenc tévés pillanatom idén. Személyes perspektívából nézhetjük meg, ahogy John Wilson, a sorozat rendező-főhőse (akit egyébként szinte soha nem látunk) különféle közértek polcain átragasztja textilfrissítők, reggeli müzlik és más termékek címkéit a saját matricáival. Nem változtatja át teljesen a logókat, csak az új matricákon egy kicsit más a márkák írásmódja, vagy eltérnek az emblémák egyes részletei.

Azért teszi ezt, mert abban az epizódban megismerkedett a Mandela-hatással foglalkozó emberek szövetségével. Ezeknek az embereknek határozott emlékeik vannak olyan dolgokról, amik a valóságban nem, vagy nem abban a formában történtek meg. Például arról, hogy Nelson Mandela a valóságnál évtizedekkel korábban meghalt a börtönben, vagy akár ennél sokkal hétköznapibb ügyekről: hogy egy textilfrissítő nevét hogyan kell írni, vagy hogy egy müzli logóján van-e a figurának napszemüvege.

Az epizód végén Wilson költői igazságot szolgáltat ezeknek a párhuzamos valóságoknak az átragasztott matricákkal, miközben szól Meat Loaf Objects in the Rear View Mirror May Appear Closer Than They Are című száma - mert olyan emberek is vannak, akik arra nem emlékeznek pontosan, hogy is van ez a felirat a visszapillantó tükrökön. Az epizód címe Hogyan fejlesszük a memóriánkat, mostanáig pedig igazából egy spoilert írtunk le, de ez teljesen lényegtelen, semmivel sem fogja csökkenteni az élményt.

Érthető ebből, hogy miért az utóbbi idők egyik legeredetibb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb tévéműsora az HBO-n futó John Wilson tanácsai című komédia-doku-videóesszé-sitcom-reality?

Nem? Szerintem sem.

A műsor körülírása is csak olyan nehézkesen lehetséges, hogy már arról is külön cikkek születnek, milyen nehéz leírni.

Hogyan kell

A John Wilson tanácsainak epizódjai tényleg abból indulnak ki, hogy Wilson egy-egy problémával szembesül, és tanácsot akar adni: hogyan kell smalltalkolni, hogyan kell elosztani közös számla esetén, ki mit fizessen, hogyan kell rizottót készíteni. Ebből persze már gyanús lehet, hogy ez a megközelítés nem teljesen komoly: általában olyan felvetések ezek, amik nem igényelnek félórás How to magyarázatot. Az első csavar így az internet elmagyarázás-mániájának paródiája.

Az epizódok aztán hamar meglepő irányokba kalandoznak. John Wilson kissé neurotikus természetfilmesként narrálja a nagyvárosi élet elképesztő részletgazdagságú képanyagát, és ritkán látható, elkapott pillanatait. 

A sorozat ötletét úgy adták el az HBO-nak, hogy ez a Bolygónk, a föld nagyvárosi változata, és ez akkor sem áll messze a valóságtól, ha elsőre a kézikamerával megörökített, földre ejtett pizzaszeletek kevésbé tűnnek egzotikusnak, mint a szuper HD-ben látható leguán-menekülés a kígyófalka elől. Wilson hangjára pedig nehéz lenne azt mondani, hogy az isten is narrációra teremtette - valószínűleg lesz, akit idegesíteni fog, de könnyen meg lehet szokni, onnantól pedig ez az orgánum is a teljes élmény része.

A készítők a defamiliarizáció nevű művészeti trükkhöz nyúlnak, vagyis a jól ismert dolgok újszerű élményként való bemutatásához, hogy kiderüljön: 

az emberek metropolisz-ökoszisztémája valójában semmivel sem kevésbé érdekes, mint amit a sarkvidéki dzsungelbúvár-expedíciókon lehet látni.

Ezek csak elkapott pillanatok, de két év volt elkapni őket

Hogy ezt a hatást sikerüljön elérni, a sorozat két eszközt vet be. Az egyik, hogy két éven át forgatták hozzá a nyersanyagot, hogy legyen annyi, tényleg erős elkapott pillanat, amire hatszor fél órához szükség van. Ez sem különbözik lényegesen a természetfilmes módszertől. Ahogy hosszú időre be kell kuckózni a vadonban elrejtett bunkerbe egy objektívvel ahhoz, hogy meglegyenek a nagy Attenborough-pillanatok, úgy a nagyvárosban is elég sokáig kellett nyomva tartani a rec gombot, hogy összejöjjön például a sorozat egyik legtöbbet idézett jelenete, amikor Kyle MacLachlan (Cooper ügynök a Twin Peaksből) tízszer is hiába próbálja érvényesíteni a metrókártyáját.

Ha csak ennyi lenne, akkor még inkább csak egy kiemelkedő minőségű videókollázst látnánk, egy megfilmesített Trash of Pestet, de a John Wilson tanácsaiban az aranybánya képanyagból és elkapott pillanatokból történetszál-szerűségeket és a „valóságban” is lezajló sitcom-jeleneteket is gyúrnak.

Wilson ellátogat a futballbírók éves vacsorájára, gondolván, hogy ha van hely a világon, ahol igazságosan osztják el a számlát, az itt lesz. A New Yorkot beborító állványzat-erdőt továbbgondolva elmélkedni kezd az átmenetinek szánt, de észrevétlenül véglegessé váló dolgok természetén. A bútoraikat vastag védőréteggel beborító emberek bemutatásától pedig tényleg odáig kalandozik, amit soha nem találnánk ki. Az utolsó részben aztán, amit idén tavasszal forgattak, éppen elkapja, ahogy a koronavírus beúszott az életünkbe.

Wilson saját elmondása szerint évekkel korábban egy magánnyomozó cégnél dolgozott, ahol rendszeresen kellett órákon át biztonsági kamerák felvételeit néznie, innen az érzékenysége a részletek iránt. Nem tudom, hogy ezt viccből mondja-e, vagy komolyan, az biztos, hogy a Vimeóra már töltött fel hasonló stílusú videókat korábban is. Ahhoz viszont, hogy ebből tévéműsor legyen, kellett még egy hasonló  elme: Nathan Fielder, a show producere.

Nathan tanácsai

Fielder a Nathan for You című komédia-valóságshow készítőjeként lett kultikus figura - annak a sorozatnak a lényegét sem sokkal könnyebb összefoglalni. Sorozatbéli karaktere szerint üzleti problémákkal küszködő, létező kisvállalkozásoknak ad valós, de általában elég szürreális üzleti tanácsokat.

Rábeszélt például egy kávézót, hogy nevezze el magát Hülye Starbucks-nak (Dumb Starbucks), amire egy jogi kiskapu, a paródiatörvény adott lehetőséget - a vásárlók pedig özönlöttek is. Meggyőzött egy költöztető céget, hogy szerezzen magának ingyen munkaerőt azzal, hogy terjesszék el: a költöztetés egy új fitness-őrület. Tanácsai alapján egy számítógép-szervíz azzal kezdte el hirdetni magát, hogy munkatársai garantáltan aszexuálisak, a gépüket leadó embereknek nem kell attól félniük, hogy belenéznek intim képeikbe. Egy jégkrémárus az útmutatása alapján pedig elkezdett konkrétan szarízű fagyit árulni - és erre is volt kereslet, legalábbis először, aztán jellemzően minden ötletnek ugyanaz a vége: tanácsai nyomán egyetlen vállalkozás sem képes befutni. 

Nathan Fielder a kapitalizmus kandikamerása, 

sorozatával pedig részben a 2008-as gazdasági válsághoz vezető irracionalitás-spirált akarta parodizálni.

A Nathan for you és a John Wilson tanácsai más úton járnak, de ugyanoda jutnak el. Addig csavarják a valóságot, hogy a végére tényleg meg tudnak mutatni valami valódit. Olyan helyzeteket állítanak elő, amiben az emberek, akiket felvesznek kamerával, nem is tudnak mást tenni, mint őszintén viselkedni. Ez pedig az emberek legritkább viselkedési formája, amikor épp forog a kamera.