A válaszok a ruháinkban rejlenek
Rögtön lelövöm a poént: soha semmi nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint a Women in Clothes című könyv, pedig több mint 20 éve mániám a divat és ebből tizenhármat meglehetős közelségben töltöttem el hozzá újságíró-szerkesztőként.
Ezalatt rengeteg cikket, tanulmányt, életrajzot és interjút elolvastam a témában, de a Women in Clothes magasan kiemelkedik mind közül. Fölösleges okoskodás nélkül, elképesztően személyes hangvételben és még elképesztőbb alapossággal járja körül ugyanis az öltözködés kulturális, társadalmi és pszichológiai jelentőségét.
Adatokon túli valóság
Bár 639 nő kérdőíve képezi a könyv gerincét, egy gramm hagyományos értelemben vett statisztika vagy elemzés sincs benne. A Women in Clothes erejét pont az adja, hogy a válaszok, a történetek nagyon személyesek, és sokkal, de sokkal többről szól, mint ruhákról.
Sosem látott részletességben dolgozza fel a megjelenésünk minden létező aspektusát. Bőven esik benne szó alkatokról, testképről, sminkről, hajról, bütykökről, tapasztalatokról, ostoba tippekről, vonzerőről, példaképekről, álmokról, biztonságról, megszállottságról, médiáról, szexiségről, karakterekről, vásárlási szokásokról, birtoklási vágyról, az anyagokhoz fűződő viszonyunkról, sznobságról, na meg persze arról, hogy kinek is öltözünk valójában – tényleg nem jut eszembe olyasmi, ami kicsit is hiányzott volna.
Az alanyok bámulatos sokszínűsége miatt ugyanúgy lehetőség van olvasás közben azonosulni másokkal, mint rácsodálkozni a miénktől fényévekre lévő szokásokra. Nekem furcsa volt például, hogy egyesek számára mennyire exkluzívan egy személyhez kötődik az öltözködés élvezete: a Young Kimmel készült interjúra gondolok. Ő Malcolm McLaren élettársa volt annak utolsó 12 évében, és a divat a közös életük minden szeletét átitatta.
Ugyanakkor Kim mondott valami mást is, ami azóta gyakran eszembe jut: „Utálom azt a kifejezést, hogy befektetni a divatba. Ez egy modern találmány, ami megfosztja a divatot a románctól és a művészettől, és hideggé, vállalativá teszi.
A ruhákat azért kellene megvennünk, mert imádjuk őket és jól nézünk ki bennünk, nem pedig azért, mert ez »befektetés«. Sosem gondoltam így sem a divatra, sem másra. Cinikusnak és nyomasztónak találom.”
Ha nem írtam le minimum százszor az utóbbi években, hogy fektessünk be egy jó minőségű ilyen-olyan darabba, akkor egyszer sem… És ez csak egy bekezdés a számtalan közül, ami ha nem is feltétlenül Heuréka!-szerű élményt okoz, de arra kényszerített, hogy felülvizsgáljak olyan elképzeléseket is, amiket korábban magától értetődőnek vettem.
Persze a nyersanyag fontos, de briliáns szerkesztői munka is kellett ahhoz, hogy a Women in Clothes ennyire élvezetessé váljon. A kötet három szerzője-szerkesztője Sheila Heti, Heidi Julavits és Leanne Shapton volt.
Közülük Heti lehet ismerős hazánkban: 2019-ben magyarul is megjelent a Változások könyve (eredetileg Motherhood) című regénye. Julavits író-szerkesztő, és a Columbia egyetem tanára. Shapton szintén író, illetve illusztrátor.
Ahhoz képest, hogy Heti eredetileg csak egy női divatról szóló cikkhez küldött néhány kérdést Julavitsnek 2012-ben, annyira beindította a fantáziájukat az, hogy milyen messzire vezetnek a kérdések, hogy nem sokkal később Shaptont bevonva egy teljes könyv ötlete és koncepciója is kialakult, nagyjából azon a vonalon, hogy milyen kérdések foglalkoztatják a nőket nap mint nap, miközben felöltöznek. (Aki egyébként a saját szórakoztatására szeretné kitölteni az eredeti kérdéssort, a könyv honlapján megtalálja.)
A megjelenésekor, 2014-ben elég népszerűvé vált, megjárta a New York Times bestsellerlistáját is. Ennek ellenére sokáig parkolt a polcomon, mert arról, hogy „nők ruhában” sokáig mégis csak a Mátyás király és az eszes lány című népmesére és az abban elhangzó mondásra, a „hoztam is meg nem is”-re asszociáltam: egyszerre ígér sokat és lényegében semmit. Ha csak annyit tud róla az ember, hogy több száz nő kitöltötte hozzá ugyanazt a kérdőívet, akkor nem feltétlenül akar nekiugrani a vaskos kötetnek.
Aztán már az első pár oldal után nyilvánvalóvá vált, hogy mekkorát tévedtem, és nem volt indokolatlan a hype, ez tényleg egy zseniális könyv. Eleve az, hogy atomjaira szabdalták a kérdőíveket és tematikusan csoportosították a válaszokat, sokat dob rajta, de attól lesz nagyon olvasmányos, hogy mindezt beszélgetésekkel, rövid esszékkel, bókokkal, naplórészletekkel, visszaemlékezésekkel és vizuális „projektekkel” váltogatják (utóbbiról később még lesz szó), sokszor egy oldalon is kétféle szöveg fut egyszerre.
Másolás, egyediség és más kihívások
Ennyi év távlatából már az is látszik, hogy egyáltalán nem avult el, egyrészt mivel annyira makro a szemszög, másrészt mert egyáltalán nem foglalkozott aktualitásokhoz kötődő kérdésekkel. Ha a Women in Clothes 2019-2020 táján jelent volna meg, valószínűleg hangsúlyosabb lett volna benne a fenntarthatóság témája, de ahhoz képest, hogy mindez a mainstream divat diskurzusba csak az utóbbi 2-3 évben tört be igazán, így is több helyütt felbukkan a fenntarthatóság és az etikus divat problematikája (többek közt egy, a bangladesi Rana Plaza ruhagyár összeomlását túlélő nő történetével).
De ha már szóba került a fenntarthatóság, akkor a fogyasztási szokásainkat befolyásoló tényezőket, köztük a magazinokat kitárgyaló részeket is muszáj kiemelnem. Már csak azért is, mert a korábbi munkáim túlnyomó része magazinokhoz kötődött, így az ezekről szóló részek különösen mellbevágóak voltak.
Sheila Heti már a bevezetésben felhozza a következőt: „Az egyik problémám mindig is az volt a divatmagazinokkal, hogy arra buzdítja a nőket, hogy másoljanak más nőket. Bár gyanítom, hogy sok férfi élvezettel másol más férfiakat (gondoljunk csak az alfa és béta hímekre), míg részben az tesz egy férfit „felsőbbrendűvé”, hogy mennyire tud közel kerülni ahhoz, hogy „megtestesítse a férfiasságot”, úgy érzem, a nőkre ennek az ellentéte igaz. A legmegkapóbb nők jellegzetesek, akik leginkább önmaguk és legkevésbé hasonlítanak más nőkre. (...) Olyan, mintha a divatmagazinok nem értenék, mit akar egy nő. Úgy gondolom, egyedi szeretne lenni a nők között, egy olyan lény, aki senkihez sem hasonlít.”
Kénytelen voltam egyetérteni a másolással, és csendben kellemetlenül érezni magam, hogy aktívan hozzájárultam ehhez, anélkül, hogy valaha belegondoltam volna, mit csinálok tulajdonképpen azzal, hogy panelekből építek fel egy rovatot. De hasonló következtetésekre jut Miranda Purves ex-magazinszerkesztő interjúja is, aki részletesen ecseteli a fogyasztásra buzdító oldalak és az intellektuális tartalom közti folyamatos, lehetetlen viaskodást.
Lehetett volna ez egy nagyon belterjes szöveggyűjtemény, és ha az ember elég sok The Cutot, Jezebelt, Slate-et, Broadly-t, és hasonlókat olvas(-ott), akkor jó pár név ismerősen csenghet, de szerencsére a szerkesztők jóval nagyobbat merítettek a saját észak-amerikai művész-, média- és íróközegüknél. A megkérdezett nők közt korban, nemzetiségben, foglalkozásban és vallási meggyőződésben is óriási a szórás (pár magyar expat is akad, ha valakit ez felcsigáz). A leghíresebb közreműködők a könyvben Kim Gordon, Cindy Sherman, Lena Dunham, Tavi Gevinson és Miranda July, és ezzel nagyjából véget is ér az A-lista - ráadásul közel sem az ő szövegeik a legérdekesebbek. Az külön tetszett, hogy nagyon kevesekről van fotó, a nevek alapján pedig semmiféle prekoncepcióm nem lehetett ezekről a nőkről, a végén viszont egy listában a többségükről írtak pár szót.
A sokféleség egyébként a vizuális anyagokra is jellemző. Az illusztrációk és fotóanyagok közül az egyik legszórakoztatóbb, amiben Zosia Mamet színésznő fekete kezeslábasban egy sima háttér előtt pózol különböző, 1950-2013 közötti divatmagazinokból vett beállításban. Ezek a kitekert pózok sokszor a divatfotókon is röhejesek, de természetes közegükből kiragadva, dizájnerruhák, smink és frizura nélkül végképp. Nyilván nem itt látunk ilyesmit először, de így egyben nagyon hatásos. Ha valaki nagy rajongója a nosztalgiázásnak és némi szentimentalizmustól sem zárkózik el, akkor azokat a részeket is szeretni fogja, amiken az édesanyjuk régi fényképeiről beszélnek a résztvevők. És lefotóztak a könyvbe „kollekciókat” is, például egy-egy nő 16 kasmírpulcsiját, 15 melltartóját, 9 katolikus rózsafüzérét vagy épp 9 pilótaszemüvegét. Szerintem mi magunk is meglepődnénk, ha a ránk jellemző darabokat ugyanígy felsorakoztatnánk a padlón.
De, a ruhák fontosak
Nem lehetek elég hálás azért, hogy a Women in Clothes indirekt módon több olyan állításra is alaposan rácáfol, amiket egyébként nagyon nem szeretek: az egyik a „nem foglalkozom az öltözködéssel”, a másik, hogy „a ruhák nem fontosak”, egy harmadik meg, hogy „az öltözködés felszínes”. Persze, rengeteg értelemben felszínes, de nem árt a logóknál, a státuszszimbólumoknál és trendkövetésnél mélyebbre nézni. Hiába állít valaki olyasmit, hogy nem érdeklik a ruhák, felöltözni muszáj, ráadásul egy sor különböző helyzethez - ha pedig valaki tényleg le tudná élni az életét egy zsákban, akkor is ott van a taktilis érzékelés, hogy az a zsák éppenséggel mennyire szúr. Azoknak is vannak emlékei és asszociációi a megjelenésükkel kapcsolatban, akik azt bizonygatják, hogy nem tartják fontosnak a ruhákat.
Vagy akár traumáik, mint ahogy ez számtalan válaszból kiderül - szigorú szülőkről, akik kiborultak az összekoszolt ruháktól, diétázó anyákról, akik a saját mániájukkal megőrjítették a gyerekeiket, fodros ruhákba kényszerített fiús kislányokról, szerelmekről, akik szabályozni akarták a partnerük kivillanó testfelületeinek arányát, és így tovább. A ruhák túl sok érzelemre és érzékszervre hatnak ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket.
Amiről sok ostoba bonmot-t meg szoktak osztani, de legalább ennyit vitatkoztak rajta esztéták is, az a stílus és az ízlés kérdése, illetve hogy a kettő között van-e kapcsolat és az egyik felsőbbrendű-e a másiknál. Erre a Women in Clothes-ban is eléggé ellentmondásosak a válaszok, néha az volt az érzésem, hogy ugyanazon a dolgon egyik az egyiket, másik a másikat érti, de legalább Coco Chanelt nem idézte senki - vagy jó érzékkel kiirtották a szövegből. (Ebben a kérdésben én továbbra is Simon Doonannel értek egyet, aki szerint rossz ízlés nem létezik - ez egy, az uralkodó rétegek által kitalált, megkülönböztetésre szolgáló kategória.)
A vásárlási szokásoknak olyan széles skálája vonul fel a könyvben, amilyeneket se egy dokumentumfilm nem tudna bemutatni, se egy író nem tudna magától kitalálni: Semi Chellas például „emberi kollázsként” gondol magára, és gyakorlatilag szinte csak egy barátnőjétől kapott ruhákat hord, és azért élvezi, mert így a ruhák sokkal izgalmasabbak annál, mint amiket ő venne - azokat mindig elhagyja valahol. Aztán egészen hihetetlen volt - számomra valahol felfoghatatlan is - Francesca Marciano példája, aki évtizedek óta ugyanazt az egy szabású ruhát viseli, a tervezővel megvarratta magának különböző színekben és anyagokból, és állítja, nincs hiányérzete, hogy mást hordjon.
Ha nagyon muszáj belekötnöm, akkor az „On Glamour” című rész keltett minimálisan csalódást, itt ugyanolyan válaszok jöttek elő, amik a „ki testesíti meg számodra az igazi glamúrt” és hasonló kérdésekre mindig: a nagyanyám, aki mindig tip-top volt és magas sarkúban, lakkozott frizurával sütötte a süteményt, az excentrikus, világlátott nagynénikém stb. De 500 oldalba ennyi archaikus gondolat talán belefér, főleg úgy, hogy más részekben több nő is reflektál a saját vívódására azt illetően, hogy feminista létére vajon miért egy ‘50-es évekbeli nő képe számára a titkos ideál.
A Women in Clothesban nincsenek százalékosított válaszok, de nem is ezt vállalta magára, hanem azt, hogy bemutassa, milyen sokféle valóság bújik meg a nők és a ruháik viszonyában. Biztos vagyok benne, hogy még azoknak is tud újat mondani, akik azt gondolják, mindent tudnak a témáról. Az benne a legjobb, hogy egyszerre nagyon intim és univerzális, szentimentális és szigorú, csapongó és lényegre törő. Pont, mint az öltözködés.