sorozat

Az egész világ azt nézi, mi történik a hitelkárosultak koncentrációs táborában

Sokáig tartotta magát a filmiparban, hogy nem angol nyelvű sorozatokkal lehetetlen igazán nagy nemzetközi sikereket elérni, most mégis világszerte a Squid Game nevű dél-koreai sorozat döntögeti a nézettségi rekordokat Netflixen, amiben felnőtt embereknek kell gyerekjátékokat játszaniuk. Aki mind a hat körön továbbjut, elviheti a több milliárdos főnyereményt. Aki kiesik, meghal. 

De önmagában az Éhezők viadalára emlékeztető alaptörténet, a szétloccsanó agyvelők látványa vagy az elképesztő látványvilág még nem lett volna elég, hogy egy koreai film ekkora sikert érjen el. A Squid Game legnagyobb erőssége inkább az, hogy

egyszerre nagyon érzékenyen és nagyon groteszk módon mutat rá, milyen kiszolgáltatott helyzeteket tudnak eredményezni a kapitalizmusból fakadó egyenlőtlenségekAz Oscar-díjas Élősködőkhöz hasonlóan itt is azoknak a szemszögéből láthatjuk a neoliberális reformok bezzegországának tartott Dél-Koreát, akiknek a gyarapodásból semmi sem jutott. Csakhogy amíg az Élősködők főhősei a gazdagokat lehúzva próbálnak érvényesülni, a Squid Game-ben a rendszer eleve úgy van kitalálva, hogy a vesztesek ne tudjanak kooperálni, és elkeseredettségükben inkább egymást mészárolják le, amíg a társadalom csúcsán lévők kényelmes fotelekből szórakoznak a látványon. 

Fotó: YOUNGKYU PARK/AFP

A főszereplővel nem könnyű azonosulni: Seong Gi-hun egy nem kifejezetten okos, elvált, eladósodott játékfüggő, akit 46 évesen az anyja tart el. A nyugdíjas korában is güriző nőtől néha ellopja a pénzét, hogy fogadhasson a lóversenypályán. De ha itt véletlenül nyerni is tud, azt rögtön elveszíti, miközben a sarkában vannak az uzsorások, akik már a szerveit követelik. Ráadásul még arra is képtelen, hogy egy normális sülinapi vacsorára vigye el a 10 éves lányát. A cukorbeteg anyja kórházi számláira pedig a volt feleségétől próbál pénzt kikönyörögni, akinek valószínűleg sosem fizetett tartásdíjat. 

Egyszerre annyi szerencsétlenség egy rakáson, ami majdnem túl sok is a reménytelen balfasz karakterének megrajzolásához. De ahogy halad előre a történet, kiderül, hogy Gi-hun nem volt mindig ilyen, és nem csak rajta múlott, hogy ennyire lecsúszott: 10 évvel korábban még egy autógyárban dolgozott, de pont ekkoriban ütött be az ázsiai gazdasági válság, ami derékba törte a dél-koreai autóipart. A gazdasági nehézségekre hivatkozva több ezer munkással együtt őt is elbocsátották, és hiába szerveztek ellenállást, hiába foglalták el a gyárat, a karhatalom erőszakkal verte le őket. Az egyik barátja bele is halt a verésbe, ráadásul az események miatt nem tudott ott lenni a lánya születésénél sem, amit a felesége sosem bocsátott meg neki. Gi-hun hiába próbált ezután vállalkozni, az éttermei becsődöltek, mivel a gazdasági válság hosszú távú hatásai nem kedveztek az újrakezdőknek. Innen jut el abba az állapotba, amikor már esélye sincs kikeveredni az adósságcsapdából, és elég elkeseredett ahhoz, hogy némi készpénzt elhúzva az orra előtt be lehessen rántani a szupergazdagok szadista valóságshowjába.

És a gyilkos játékokat leszámítva a valóságban sem sokkal jobb a helyzet. Dél-Koreában a hétköznapokban is rengetegen szembesülnek azzal, milyen hitelekből további hitelekbe menekülni: az országban a 2000-es évek eleje óta megállíthatatlanul nő a háztartások eladósodottsága, közelít a GDP 100 százalékához. A COVID után olyan rekordsebességgel kezdtek hiteleket felvenni az emberek, hogy idén nyárra az már a gazdaságot veszélyeztette. A stabil jövedelem nélküli egyetemisták és a fiatal munkanélküliek közül sokan bittoo-znak, azaz kölcsönt vesznek fel, hogy be tudjanak fektetni a tőzsdén. A 30-as korosztály 270 százalékos eladósodottságban van a betételeihez képest. És amikor a kormány korlátozni akarta a hitelfelvételt, csak azt érte el, hogy az emberek még drágább kölcsönöket vettek fel. Nem mellékesen az öngyilkosságok száma is Dél-Koreában a legmagasabb. 

Fotó: YOUNGKYU PARK/AFP

Persze Gi-hun biztosan rendezhette volna jobban az életét, de sokat elárul az esélyeiről, hogy az a gyerekkori barátja is ugyanúgy a játékban köt ki, aki hiába végzett elit egyetemet és dolgozott bankárként, egy elhibázott pénzügyi művelet miatt ő is ott találja magát egyenmelegítőben a vesztesek között. De annak a lánynak sem maradt más lehetősége, aki épp a hasonló táborok elől menekült el Észak-Koreából.

A Squid Game legnagyobb kérdése, hogy egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben lehet-e még szabad akaratról vagy demokráciáról beszélni.Az egész történet legcinikusabb mondata az 5. részben hangzik el, amikor az őrök főnöke arra hivatkozva végzi ki az egyik csaló játékost, hogy megsértette az egyenlőség elvét, miszerint itt mindenki ugyanolyan feltételek mellett játszik: „Ezek az emberek az egyenlőtlenség és a diszkrimináció miatt szenvednek, és kapnak egy utolsó esélyt, hogy igazságos versenyben nyerjenek.

A játék szervezői pont azzal élnek vissza, hogy ezeknek az embereknek nem maradt más választásuk. Egy szóval sem mondják, hogy ez egy büntetőtábor lenne, ahol fogva tartják őket. Sőt, egyenesen egy szociális intézménynek állítják be, ami esélyt ad arra, hogy kikeveredjenek az adósságból. Szó sincs kényszerről, minden le van papírozva: mindenki aláírja a beleegyező nyilatkozatot. Minden transzparens: minden életet pénzben mérnek, az összeg pedig minden halott után egy átlátszó malacperselyben gyűlik a fejük fölött. És még demokráciai is van: ha a többség úgy dönt leállítják a játékot, és mindenki hazamehet. 

Fotó: YOUNGKYU PARK/AFP

Amikor az első körben több mint 250 embert végeznek ki, a játékosokban még felmerül, hogy a társadalmi igazságosságnak talán nem így kellene kinéznie, és a tartozásuk még nem elég ok arra, hogy megöljék őket. Szűk többséggel meg is szavazzák, hogy inkább elengedik a legyilkolt játékosok után kapott több milliárd vont, és kiszállnak. De amikor hazaengedik őket, semmiféle felszabadulást sem élhetnek át, mert a pénztelenség és az adósságaik még jobban fojtogatják őket. 93 százalékuk hamarosan azzal a felismeréssel tér vissza a játékba, hogy a hétköznapi valóságuk legalább annyira elviselhetetlen, mint a tábor.

Elvileg ezt a döntést később is meghozhatnák, de a szervezők manipulációinak köszönhetően játékról játékra hullik szét a közösség. Először a kevés kaja miatt fordulnak annyira egymás ellen, hogy lámpaoltás után kisebb klánokba szerveződve gyilkolni kezdenek, amitől természetesen ugyanúgy növekszik a nyeremény, mintha ez is a játék része lenne. Itt már fel sem merül, hogy egy közösségként demokratikus döntéseket tudjanak a hozni. Az egymástól való rettegés annyira lefoglalja őket, hogy észre sem veszik a falon a következő játékokra utaló jeleket, pedig ezek lennének a legfontosabb információk a túléléshez.

A szervezők arról is gondoskodnak, hogy még ezek a klánok is szétessenek, és lehetőleg egymással szolidáris párok se maradjanak. Míg az egyik játékban kooperálniuk kell, a másikban már épp választott társuk haláláról kell dönteniük. Aki életben akar maradni, annak akár a legjobb barátját vagy épp a házastársát kell elárulnia. Az elaljasulásból Gi-hun sem marad ki, és mire ezen felülemelkedne már késő, mindenki meghalt rajta kívül. De úgy nyert, hogy közben mindent elveszített.  Hiába engedik haza a halom pénzzel, már az anyját sem tudja megmenteni, a volt felesége pedig az Egyesült Államokba költözött a a lányával. Olyan megsemmisülés ez, hogy Gi-hun inkább hozzá sem nyúlt a vagyonához, és továbbra is kéregetésből élt. 

A Squid Game a netflixes rekordokon túl azt is elérte, hogy Dél-Koreában kampánytéma lett a társadalmi egyenlőtlenségekből. A sokszor metaforikus jelenetek új eszközöket adtak a közvéleménynek, hogy beszélhessenek ezekről a problémákról. A jövő márciusi elnökválasztás előtt a pártok a sorozatból vett képekkel támadják egymást.

Ugyanakkor a globális nagytőkét nem rázta meg a társadalomkritikus film sikere, és pont az történt, ami miatt a baloldali kultúrkritikusok a hajukat tépik: a kapitalizmus a kapitalizmuskritikából is jól eladható árucikket csinált. A Netflix koreai partnere szárnyalni kezdett a tőzsdén, a világ leggazdagabb embere, Jeff Bezos, akit rengeteg bírálat ér az Amazonnál tapasztalható munkakörülmények miatt, rajongva írt a Twitterre a sorozatról. A filmben látható rabruhák pedig annyira keresettek lettek, hogy a terjesztő külön márkát indított a gyártásukra