történelem

Budapest dicsőséges hadjárata a szar ellen

„Ez itt Martha étkezője, mert az étkezőben kakál.”

„Apolliranis, Titus császár orvosa jót kakált itt.”

„Nem tagadom, fogadós, hiba volt, hogy az ágyba pisáltunk. Azt kérdezed, hogy esett? Mert bili egy sem akadt.”

„Vacerra reggeltől napestig egyre ül,
Trónolja végig mind, ahány csak van klozet.
Nem, hogy nyomizzon; – hogy nyomozzon ismerőst.”
(Marcus Valerius Martialis epigrammáinak XI. könyve, 77)

Ezekkel a római kori feliratokkal kezdődik a Kiscelli Múzeum a Budapest csatornázásának kultúrtörténetéről szóló kiállítása, a Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások.

Figyelem: a cikket csak erős gyomrúaknak javaslom, mert nem fogom végig ürüléknek hívni azt, amit senki sem hív így.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi szükség van egy, a körös-körül úszó szarról szóló múzeumi kiállításra az internet korában, amikor minden megerőltetés nélkül milliónyi adatot, képet, videót találhatunk a szarás, a szennyvíz és a vécék történetéről.

Való igaz, hogy a neten rengeteg (salak)anyag áll rendelkezésre, de el is lehet veszni a szartengerben, itt viszont szépen – félig időrendben, félig tematikusan – követik egymást a járványokat, budikat, bidéket, keféket, csöveket, vécétartályokat bemutató termek. Az egy óra alatt bőven kimaxolható kiállítás hosszas keresgélést megspórolva nyújt átfogó képet arról, milyen volt a szarhelyzet, azaz milyen szar volt a helyzet régebben.

Simplex márkájú vízöblítéses vécékagyló egy Damjanich utcai bérházból az 1900-as évek elejéről. (A háttérben balra az A szabadság fantomja című Luis Buñuel-filmet nézi Imre.)

A letelepedéstől a trágyagrófokig

Az emberek letelepedése után az ókori civilizációk mind feltalálták a vécét és a szennyvízrendszert. A mai Skócia területén már i. e. 3100 és 2500 közötti időből (a Stonehenge előtti korból!) találtak vécékre és kezdetleges csatornákra utaló nyomokat, i. e. 2800-ban a mai Pakisztán területén a házfalakba építették a budit, ahonnan csúszda vitte le a bélsárt az utcai csatornákba, Hérodotosz pedig arról írt, hogy szemben a görögökkel, akik kimentek a szabadba egy fa alá szarni, az egyiptomi előkelőknek saját árnyékszékük volt.

A középkorban a városlakók a telek végében tojtak egy gödörbe, illetve a római korból megmaradt csatornákat is használták, ahol lehetett. A legmodernebbnek a királyok és a kolostorok szennyvízelvezetése számított, de még az sem volt sehol egy mai munkásszálló fürdőszobájától. Az utcán lévő ganét a németül Mistgrafnak, azaz trágyagrófnak nevezett takarítók szedték fel és vitték a városkapukon kívüli trágyadombokra. (Ilyen volt régen a mai Bem térnél, de a 16. században a Széna tér helyén is.)

Ahogy gyűlt a szar, úgy „romlott a levegő minősége”

Az újkori urbanizáció az egyre zsúfoltabbá váló, iparosodó nagyvárosokban komoly közegészségügyi kihívást jelentett. Az elavult csatornarendszerek – már ha voltak – életveszélyesekké váltak, ahogy a szennyvízmennyiség és azzal együtt a járványveszély nőtt. A szart az alapvetően a Dunába és az abba torkolló vizekbe ürítő Pest és Buda lakossága a török hódoltság vége után ugrásszerűen megnőtt, a sok szar pedig a talajt és az ivóvizet is megterhelte. Mária Terézia 1770-ben kénytelen volt köztisztasági törvényekkel javítani a közállapotokon.

Mivel a nyílt árkokból alacsony vízállás esetén nem folyt le a poshadt bűzt árasztó szar, magas vízálláskor pedig a szennyvíz is feljött az utcákra, 1800-ban II. József elrendelte a csatornázást. József nádor Szépítő Bizottmánya intézkedett a „földalatti csatornák építése, más akadályok eltávolítása” tárgyban.

A 17. századtól egészen a 19. századig nyilvános eseményeken a nők a mozgásukat korlátozó ruhák miatt a szoknyájuk alatt hugyoztak a hordozható, szószostálszerű, porcelán bourdaloue-ba, amit a népszerű Louis Bourdaloue prédikátorról neveztek el, vélhetően azért, mert az asszonyok nem akartak lemaradni a beszédről.

Ahova a legnagyobb magyar is gyalog jár

Nem felejtik el méltatni trágyagróf Széchenyi Istvánt sem, aki nem azért lett a legnagyobb magyar, mert szenvedélye volt a vécé, pedig a címet már csak azért is megérdemelné, hogy 1837 körül a cenki palotájában – állítólag a Habsburg Birodalomban elsőként – vízöblítéses angolvécéket és folyóvizes fürdőszobákat alakíttatott ki.

Az 1860-as évektől megoldható volt a vízöblítés, de még mindig bevett dolog volt a hálószobában hugyozni-szarni, porcelán edénnyel és lavórral tisztálkodtak, és csak reggelente ürítették ki a szennyvizet, ki tudja, hova.

Vízöblítéses mobilbudi az 1800-as évek második feléből, beépített tartállyal

1873-ra 96 km-nyi csatorna volt Budapesten, de a hálózat fejletlen és rendezetlen volt, a lakosságnövekedéssel pedig nem bírt el. Budán főleg a Tabán környékén volt szar a helyzet, az utcára engedték ki a szart, ami az Ördög árokba és onnan a Dunába folyt, illetve pöcék voltak a patakok medrénél. A sok szart sokáig nem kapcsolták össze a járványokkal, a 19. századig élt az antikvitásból származó miasma-elmélet, ami a járványokat a levegő romlásának tulajdonította.

A csatornahálózattal összekötött, vízöblítéses vécé itthon az 1860-as évektől foglalkoztatta a mérnököket és az orvosokat. A kiállítás Kajlinger Mihály gépészmérnöknek, Budapest vízellátási rendszerének főtervezőjének is megadja a tiszteletet, az ő munkássága ugyanis nagyban hozzájárult a járványügyi helyzet javulásához.

Zománcozott öntöttvas vécécsésze. A 19. században nagyszabású kiállításokon népszerűsítették az új találmányokat.

A rohadó föld és a szarcurling

A csatornázást erőltető Fodor József az 1870-1880 közötti állapotokról írva hatásosan érvelt a fejlesztések szükségességért: „A pöcegödröknek köszönhetően a talajban több rothadó anyag található, mint amennyi ugyanolyan súlyú emberi ürülékben van, és négy méter mélységig olyan szennyet tartalmaz, amennyit 100 000 ember 37 év alatt ürít ki.”

A csapvíz és a vízöblítéses vécé évtizedek óta nélkülözhetetlen tartozéka egy lakásnak. A köztisztasági ugráshoz földalatti csövek hatalmas rendszere volt szükséges, ennek az 1891-ben elindult kiépítésével Budapest a 20. század elejére világvárossá vált. A Vasárnapi Újság 1900-ban arról írt, hogy az Erzsébet körút alatt kis vascsónakban ülve tolják a szart, miközben előttük sétálva egy curlingezőre emlékeztető maszk (és gumi!) nélküli alak lazítja fel a fekáliát.

Forrás: arcanum.com

Óda az árnyékszékhez

Nem elég, hogy ezt a sok szart olvasva tátva marad a szánk, rengeteg mellékes, de érdekes információval is gazdagodhatunk. Egy flamand szólással például úgy hivatkoznak az elválaszthatatlan cimborákra, hogy ugyanazon a lyukon székelnek, és ezt idősebb Pieter Bruegel meg is festette. (Ráadásul az egyik kakáló pisztolyt formázó kézzel nyúl ki egy lukon!)

Idősebb Pieter Bruegel: Flamand közmondások (1559)

A kiállításon elmesélik még többek között a múlt század szennyvíztelep-fejlesztéseit és a fürdőszobák gyarapodását és fejlődését is.

A szarás filozófiáját is körüljárják a kulázáshoz való jogon elmélkedő ókori bölcsektől a polgárosodással egyre inkább teret nyerő szégyenérzeten át a Zappa Krappáig. De érintik a fos magasművészetre gyakorolt hatását is, például idéznek Hamvas Béla Karneváljából és elolvasható Csokonai-Vitéz Mihály vécéódája is.

Végül érzékeltetik azt is, milyen megtermékenyítő hatással volt a megdöbbentően sok szaros karikatúrával operáló újságírásra és a popkulturára (például South Park) is a bélsár.

A Kiscelli Múzeum kiállítását január 9-ig meghosszabbították, a jeggyel a többi kiállítás is látogatható.

Kapcsolódó irodalom: hogyan kellene helyesen szarni?