Egyre többen nézik meg a 2019-es ukrán sci-fit, ami 2025-ben, egy évvel az ukrán–orosz háború után játszódik
A filmrendezők alighanem elég sok mindent megadnának azért, hogy aktuális filmjük befusson, és felkapja azt a nemzetközi sajtó, de egészen biztosan nem vállalná senki azt, amin most Valentyin Vaszjanovicsnak kell átmennie.
Vaszjanovics 2019-es filmje, az Atlantisz a bemutatása után megnyerte a Velencei Filmfesztivál Horizontok szekciójának fődíját és született róla néhány dicsérő kritika, Ukrajna pedig nevezte Oscar-díjra (sikertelenül), de utána gyorsan el is felejtődött. Idén tavasszal viszont újra felfedezték, sorra születnek róla a cikkek, Olaszországban hamarosan a mozik is bemutatják, és több streamingszolgáltató megvásárolta a jogait. (Magyarországon a HBO-n lehet megnézni.)
A film felkapottságának prózai és szomorú oka van: a legtöbbször a sci-fiként emlegetett Atlantisz 2025-ben, egy évvel a nagy orosz–ukrán háború után játszódik. És bár hamar kiderül, hogy a háborút megnyerte Ukrajna, de ezért borzasztó árat fizetett: egy szétbombázott, jelentős részben élhetetlenné vált ország adja a posztapokaliptikus történet hátterét.
Az Atlantisz felütése szerint háborús film, de nem szabad csatákra vagy egyéb pörgős jelenetekre számítani. Vaszjanovicsot szemmel láthatóan jobban érdekli, hogy mit tesz a háború az emberi lélekkel. A kevés szereplő (akiket amúgy nem hivatásos színészek, hanem veteránok, katonák, önkéntesek és ápolók alakítanak, nagyszerűen) összetört, meggyötört ember, aki igyekszik valahogy túljutni a pusztításon.
Kevés derül ki a háborúról magáról (az azért igen, hogy a Krímbe vezető, az oroszok által épített 19 kilométeres híd leomlott a harcokban), de a háborút követő teljes gazdasági és környezeti csőd minden jelenetben érezhető. Vaszjanovics filmje mégsem a teljes reménytelenségről szól: bár a háború miatt rengetegen elmenekültek az országból, de azok, akik maradtak, ilyen körülmények között is megpróbálnak továbblépni.
A főszereplőt a valóságban a Donbaszt katonaként megjárt Andrij Rimarik alakítja. Háborús veteránként előbb az acéliparba tér vissza, majd miután az amerikai tulajdonos inkább leépíti a gyárat, új munka után néz, és ráakad egy kutatócsapatra, melynek tagjai ukrán és orosz holttesteket kutatnak fel a harcmezőkön, és megkísérlik a csontvázak azonosítását. Ekkor ismerkedik meg az exrégész, a háború alatt mentősként dolgozó, majd most a holttestek előásásában segédkező Kátyával (Ljudmila Bileka), és kettejük kapcsolatának alakulása az a szál, ami a leginkább egyben tartja a filmet.
De a történet alakulása tényleg csak másodlagos: az Atlantiszt rendező, író és fényképező Vaszjanovics lassú folyású, lírai filmet készített, ami elsősorban nem mesélni akar, hanem leginkább elmerengni a háború pusztításán. És nem érdemes monitoron nézni: a film több mint két tucat ugyanolyan hosszú, egysnittes, kistotálban felvett jelenetből áll, amelyek megkomponáltságán nem véletlenül érzik többen Andrej Tarkovszkij filmjeinek hatását.
Az Atlantiszt övező körülmények drámaiságát fokozza, hogy a forgatás helyszíne 2018 tavaszán Mariupol volt. A város, ahol az elmúlt napokban a valóságban is brutális pusztítást hozott az orosz hadsereg támadása. Az Atlantisz közel sem hibátlan, de intelligens és érzékeny. És hatalmas tragédia, hogy egy tényleges háború kellett hozzá, hogy halljunk róla.