Az ifjabb Vidnyánszky színháza mint maradék mentális egészségünk megőrzésének varázslatos eszköze

Olyan még sose volt, hogy egy színházi előadásért ezer kilométert utazzak-autózzak oda-vissza két nap alatt. Futball- és jégkorongmeccs végett előfordult ilyen, koncertekkel kapcsolatosan nemkülönben, de a színház eddig nem tartozott ebbe a kulturális kategóriába.

Sőt: a színház egy darabig eleve nem tartózkodott érdeklődésem kifejezett homlokterében – elég hosszú időm telt el nélküle –, ám tíz-egynéhány évvel ezelőtt ismét fordulat következett be, ráadásul gyökeres.

Az ember, ha van érdeklődése és affinitása, nem csak kenyérrel él, mint mondani szokás, hanem kultúrával is. Távol-vidékiként azonban – itt a régmúltról beszélek, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiről, önnön alapjaimról – többnyire be kellett érnie a kézenfekvő eszközök által közvetített műfajokkal, vagyis filmekkel a moziban meg a tévében, zenékkel a lemezeken és a rádióban, irodalommal a könyvekben. Innen startolva egy nagyvárosi képtár a ritka utazások alkalmával ugyanúgy kivételes csodának bizonyult, mint élőben látni Udvaros Dorottyát vagy Kern Andrást, kb. ezer évente egyszer.

Amikor később a lokáció és a körülmények korrekciója mindent átalakított, és a rendkívüliből rendszeres lett, akkor a színházlátogatások száma előbb gyarapodni, ám később gyérülni kezdett. A kivételeshez és a csodához immár nem volt elegendő, hogy felmenjen a függöny, és a képernyőről vagy a vászonról ismert-kedvelt emberek pusztán elmondják és eljátsszák az elmondandókat és az eljátszandókat.

Béla! Béla! Béla!

Apályom a kilencvenes évek második felétől a kétezertízesek elejéig tartott nagyjából. Egyrészt viszonylag ritkán jártam színházban ekkoriban, másrészt nem sok előadást tudok felidézni, amelyek megigéztek volna. Elismerem, ebben benne volt saját figyelmetlenségem; abszolút lemaradtam például a függetlenek első fénykoráról, beleértve Pintér Béla indulását is. Mondjuk Vidnyánszky Attila életét és munkásságát követtem, személyes ismeretségünk és meghaladhatatlan lokálpatriotizmusom miatt is, így szerencsés helyzetben vagyok: úgy hirdethetnék ügyeiben ítéletet – ha szokásom lenne az ilyesmi –, hogy kultúrpolitikai szerepvállalása mellett rendezéseinek a zömét is ismerem, és nem kis részüket jónak tartom. De ennek a szövegnek nem ő a főszereplője.

Pintér Béla említése nem véletlen: konkrétan a róla elnevezett társulat egyik előadása volt az, amely visszaadta nekem a színházat. Erről írtam is posztot a néhai Cinkre, kár, hogy nem elérhető, szívesen újraolvasnám. Barátaink invitálása és jegybeszerzése jóvoltából néztük meg az Árva csillagot akkor, és bár a hozzáértőbbek állítják, ez messze nem a legerősebb Pintér-produkció, én pompásan szórakoztam. Úgyhogy utána jött a többi, ami elérhető volt, a Titkaink, a Parasztopera, a Sütemények királynője meg még sok más, és kiemelten a nagy kedvenc Kaisers Tv Ungarn, majd az Ascher Tamás Háromszéken a Katonában, nem is egyszer.

A Pintér-darabok és -előadások azt mondták – nekem, úgy is, mint kétkezi kultúrafogyasztónak –, hogy a jó színház szertelen és szabad. Nem markol sokat, ezért nem fog keveset, gondolkodni pedig ráérünk azután, hogy betegre kacagtuk vagy sírvaröhögtük magunkat. Pintér lényegét soha nem az aktuális áthallások felszínén találtam meg – noha darabjai eseményekre és fejleményekre épülnek –, hanem épphogy az elsöprően friss és üde humor rétegeiben.

Ellopták a Liliomfit!

A saját kis szűk perspektívám akkor tágult minimum a duplájára, amikor megismertem ifj. Vidnyánszky Attilát. Erről sem a hírek vagy a kritikusok tehettek, megint baráti invitálás és jegybeszerzés történt, így láttuk a Liliomfit a budaörsi színházban. 2017-ben történt, másfél évvel a bemutató után, és le lettem nyűgöződve. Írtam is újfent, és a cikk a cinkesekhez hasonlóan az eredeti helyén szintén nem lenne elérhető, de szerencsére elcsaklizták, ennek hála itt megtalálható.

Azt lelkendeztem többek közt akkor, hogy ezt biztosan meg kell néznem legalább még egyszer; nos, nem egy lett belőle, legalább öt vagy hat, nem emlékszem pontosan, az utolsó mindenesetre idén tavasszal. Mondtam azt is, hogy jegyet kell szereznem a többi elérhető ifjabb Vidnyánszkyra, ezt a tervemet megvalósítottam, pár kivételtől eltekintve; a néhány szezonnal ezelőtti Míg fekszem kiterítve c. Sztalker csoportos nyári előadás az egyetlen, amiről lemaradtam balszerencsésen, azóta búslakodok.

Nagyjából mindegy nekem, hogy játszik-e, vagy rendez a gyerek, amint adódik a lehetőség, veszem a jegyeket, és megyek, mint holmi rajongó tinédzser, hiába nem passzol ez hajlott koromhoz. Bár nem kizárt, hogy ellenkezőleg: ez is azt mutatja, hogy nem fásultam bele se az évtizedekbe, se a lokális, se a globális kontextusokba, jaj de jó nekem.

Alapvető élmény volt Vidnyánszky játéka a vígszínházas Hamletben, pláne a Diktátorban, de a Stúdió K Nérójában szintén. Világít a tehetség, amikor ez az ember színpadon van. Meg akkor is, amikor nincs – ellenben rendez.

Ó, Rómeó!

Ezen a ponton esedékes a visszakanyarodás az elejéhez: miszerint „olyan még nem volt sose, hogy egy színházi előadásért ezer kilométert utazzak-autózzak két nap alatt”. A szóban forgó előadás a Rómeó és Júlia a kolozsvári magyar színházban.

Erről is közölhetem, akár anno a Liliomfiról: nagyjából másfél éve mutatták be, és kultikus híre kelt az utóbbi időben. Az elhatározásnak végre meg kellett születnie, jegyvásárlást kellett eszközölni, útnak kellett indulni, oda kellett érni. Hogy megéri majd, eleve nem volt kérdéses, hogy mennyire, nem tudhattuk előre. Mármint: hogy egészen ennyire – azt nem.

A bágyatag kérdést csak nálam is laikusabbak tehetik fel: hogy mi újat lehet kezdeni manapság egy Shakespeare-klasszikussal. Néhol megeshet, hogy csupán azért mutatják be az ilyeneket rendszeresen, mert a kötelező olvasmányok olvastatása helyett úgyis beviszik az iskolásokat, és akkor megvan a nézőszám hálistennek, ám vannak merészebb próbálkozások is. Az a tanár, aki a kolozsvári Rómeó és Júlia alapján helyezné képbe a diákjait, bizonyára csalódni fog.

A jó színházban a legfontosabb kérdés soha nem a mit, hanem a hogyan – és ez a klasszikusokra is érvényes. Bármit meg lehet tenni bármivel, ha van fantázia, szabadság, tehetség. A Rómeó és Júlia is elemeire bontható, és újra összerakható, úgy is, hogy hiába vész el az eredeti – Mészöly Dezső fordította – szöveg jelentős része, ami marad, gyönyörűen szól, és amit mondani akar és bír, az is szép.

De mire eljutunk a végjátékig a nagyszínpadra épített kamaratérben – nyoma sincs az ún. negyedik falnak, ami elválasztaná a nézőket a színpad külön világától –, addig agyba-főbe hullámzunk az érzetek, érzések, érzelmek kaotikumában.

Ez a Rómeó és Júlia nem is biztos, hogy színház, és szinte biztos, hogy nem dráma: gyakran vígjáték, olykor bohózat, stand up produkció, máskor kész cirkusz, de van benne szépen szóló magyar népzene, sőt mókás utalás a Keménykalap és krumpliorra is. Vígan lehetnek női mellei Benvoliónak, játszhatja színésznő Mercutiót, hozhatja ugyanaz Capuletet és Montague-nét, illetve Montague-t és Capuletnét. A kulminációra meg miért ne kerülhetne sor egy fürdőmedence fölött, amelyben nem víz van, hanem bátrabb nézők ülnek, egyrészt jó nekik, mert van támlája a széküknek, másrészt nem jó, mert kitekeredik a nyakuk szegényeknek.

Egészség, csak az legyen!

Aktualizálni-modernizálni többféleképpen lehet. Van, hogy nagyon-nagyon meg akarják mondani valakiknek a színpadról a valamit, azt nem szeretem, bár régi kedvenceimmel is megesik. Ifj. Vidnyánszky nem csinál ilyet, ehelyett egyszerűen szabadon engedi magát és mindenkit, erre kéri munkatársait és színészeit. A leglátványosabb hozadéka ennek ebben az előadásban a nagyszerű Váta Lóránd vissza-visszatérő fergeteges „standupolása” a cirkuszról. De az sem kevésbé, hogy mindenki sziporkázik a szerepében, az „újonc” Román Eszter, Kiss Tamás és Gedő Zsolt éppúgy, mint a rutinosabb Albert Csilla, Szűcs Ervin, Kézdi Imola, Bogdán Zsolt, Farkas Roland, Bodolai Balázs és Imre Éva.

A trópusiasan tobzódó díszlet és a velencei karneválosan vibráló jelmezek tovább színezik a képet, a rengeteg improvizatívnak tűnő – nem csupán szöveges – geg még inkább, annyira lendületesen, hogy azok nagy többsége is képes magát elnyeletni a látszólagos káosz által, akik másra készülhettek. Kevesen mentek el a szünetben, ketten-hárman, és akiket kifelé jövet hallottam a végén gyorselemezni, azt mondták, talán magukra is büszkén: nyitottság kell hozzá, de ha megvan, hihetetlenül jó ez. Valóban így érezhette a többség: álló ováció ment utána percekig. És egyetlen gimnazista se volt közben – sosincs, a Pesti Színházban évek óta műsoron tartott Arany János-os Kinek az ég alatt már senkije sincsenen sincs –, akinek akár egy másodpercnyi ideje-kedve lett volna a telefonját piszkálni unalmában.

Vidnyánszky mindezeken túl nagymértékben hozzájárult egy fontos felismerésemhez is. Jobb későn, mint soha. Tévúton jártam évtizedekig, abban szocializálódtam, hogy a dolgok értelmét okvetlenül meg kell fejtenünk. Beleértve a részleteiket is. Mindig így néztünk filmet is annak idején, Tarkovszkijt, Antonionit, Fellinit, és búslakodtunk, ha nem volt meg minden. Néha ráadásul semmi se volt meg, akkor végképp balfékeknek éreztük magunkat intellektuálisan. Mekkora hülyeség volt ez. Egyáltalán nem muszáj mindent megérteni. Sodratni, érezni, hatás alá kerülni, lazán, görcstelenül, ennyi lenne a lényeg. Maradék mentális egészségünk megőrzése érdekében mintegy – és ez egyáltalán nem kevés.

A Rómeó és Júlia máris ott van az ifj. Vidnyányszky top hármamban, a Liliomfi és a Kinek az ég alatt társaságában. Ergo: bármibe lefogadom, hogy vissza fogok menni, hiszen meg kell néznem még egyszer. Minimum. Úgyhogy új rekord lesz: többször utazok-autózok oda-vissza ezer kilométert ugyanazért a színházi előadásért. Persze úgy kéne, hogy nem két nap alatt. Köztudott, hogy maga Kolozsvár eleve többet érdemel.