Aznap este bármi

2022. június 10. Este 8 óra, 7 perc, Budapest Park. Még világos van, nem sokkal korábban vonult el a vihar, a fákról olykor a nyakunkba kapjuk a zápor emlékét. Tizenegyezer ember várja, hogy elkezdődjön a Carson Coma koncertje. Telt ház, egyre sűrűsödik a tömeg: ahogy hétéves fiammal a nyakamban egy fának dőlve állok, a körülöttünk özönlő emberárból kiemelkedő söröspoharak olykor pár centire húznak el a számtól. Néhány perce fejezte be előzenekari működését a csodálatos Barkóczi Noémi (aki szomorú, hallgasson Barkóczi Noémit, és aki vidám, az is hallgasson Barkóczi Noémit!), a színpadon a stábtagok az utolsó simításokat végzik.

Néhány tétlen perc után a kivetítőn váratlanul megjelenik egy riporter, hatalmas, piros mikrofont tart a kezében. István Kovács az, a Berlini Magyar TV nevezetű „csatorna” (blog? poén?) arca, hatalmas, vörös hajú férfi, erős német akcentussal töri a magyart, most nyilván azért van itt, mert az „Immunissá válunk” című Carson Coma klipben is riporterként szerepelt, ott a zenekar elmeotthonba került tagjairól tudósított. Mint kiderül, István Kovács ezúttal élőben jelentkezett be, a színpad mögött áll, várja a zenészek érkezését. Egyszerre befut a zenekari kisbusz, látjuk a kivetítő élő közvetítésén, ahogy a buszból sorra kiugranak a Carson Coma tagjai, természetesen kényszerzubbonyban, kivetkőznek belőle, egyre feszültebben figyel a tizenegyezer ember, egy pillanatra mintha a söröspoharak áramlása is megakadna, a zenekar tagjai hátulról a színpad felé futnak, majd megjelennek előttünk élőben, a színpadon. A tizenegyezer ember nem bír magával.

A zenészek a helyükre sietnek, a dobos Héra Barnabás elkezdi ütni a tamokat, őrületes tempóban indul a koncert (236 BPM), a frontember Fekete Giorgio karakteresen intenzív, feszített tenorján énekelni kezd a puszta dobkíséretre: „Ha repülne a tested, de a lelked karantén, / tudja meg a világ, hogy mit akarok én. / Táncolni és nevetni, sírni is talán, / s énekelni az élet kreolkék teraszán, / azt, hogy: Nánnánánnánánááá”. Ahogy kell, elindul a felelgetés, Giorgio nanázik, a közönség nanázik, Giorgio nanázik, a közönség nanázik és így tovább, mintha legalábbis a koncert végén, az utolsó ráadásszámnál tartanánk, pedig nincs még egy perce, hogy a Carson Coma megjelent a színpadon. Aztán egy sietős ereszkedő skálával belép a basszusgitár, és magával rántja a többi hangszert. Ha ki kellene jelölnöm a szám stílusát, azt mondanám, hogy a két világháború közötti tánczenék világában járunk, de rockzenei energiák repítettek a múltba. És érkezik a második versszak a karszonkómaság ars poeticájával: „Hölgyeim és uraim, hát végre itt vagyunk, / hallja meg a világ, hogy mit is akarunk: / adrenalin, izgalom, csupa móka, kacagás, / végtelen sok lélek mégis egy szívdobogás”.

Ezen a ponton érdemes elmondanom, hogy nem saját jogon voltam kint a koncerten, és nem is a középkorú, háromgyerekes apák a zenekar célközönsége, akármennyire is szerethető ez a zene negyvenen túl is. Mivel a szabály az, hogy a Budapest Parkba tizennyolc év alatt csak felnőtt kísérővel lehet belépni, és a két Carson Coma-rajongó kamaszlányunk miatt nemcsak mi, hanem a macskánk is fejből tudja az összes számukat (igaz, elaludni, főként Krúbira szeret), a hétéves fiunk pedig nagycsoportos korában úgy döntött, hogy ha nagy lesz, feltaláló lesz és rocksztár (ebben a sorrendben – előbb a Nobel-díj, utána a rock and roll), végül arra jutottunk, hogy ha már úgyis muszáj elmennie valamelyikünknek a lányokkal, hát menjen az egész család (mínusz a macska). Nem voltunk ezzel egyedül. A koncert előtt jó pár tizennyolc év alatti csapatot láttunk egy-két negyvenpluszos kísérővel kiegészülve, s utóbbiak a koncert alatt többnyire magukra maradtak, hiszen mégis csak ciki a szülőkkel együtt bulizni (a mi lányaink is tőlünk tisztes távolból énekelték-táncolták végig a koncertet).

Különös, hogy miként változott, vagy inkább: szelídült meg a zeneipar működése az elmúlt harminc évben. Amikor a lányaimhoz hasonló életkorban, a kilencvenes évek elején elkezdtem koncertekre járni, még nem létezett a tizennyolc év alattiakra vonatkozó szabály. Fel se merült, hogy a szüleink elkísérjenek bennünket egy Kispál és a Borz vagy Andersen koncertre, mondjuk a Fekete Lyukba, és nem emlékszem, hogy az életkorunk, illetve a szüleink hiánya bármiféle fennakadást jelentett volna a Népstadionba való beléptetéskor a Guns N’ Roses 1992-es koncertjén (előzenekarok: Soundgarden és Faith No More, uramatyám!). Mondanám, hogy az volt a hőskor, mennyire béna már ez a szülői jelenlét által gátolt, kontrollált bulizás, de szülőként mégsem ezt mondom, hanem örülök neki. Egyrészt jó érzés a gyerekeink közelében lenni, buliznak majd épp eleget nélkülünk, másrészt mert magunktól biztos nem mentünk volna ki a Carson Coma koncertjére, és óriási hiba lett volna kihagyni.

Az egész mögött talán valamiféle generációs paradigmaváltás is rejlik: az az érzésem, hogy öltözködésben és a zenei ízlést tekintve sokkal nagyobb volt a különbség a kilencvenes évek tinédzserei és szüleik (vagyis az X-generáció és a boomerek), mint a mai tinédzserek és szüleik (a Z- és az X-generáció) között. Ma már egy negyvenpluszos egyetemi docens is járhat pólóban-tornacipőben, és nem kell kínosan éreznie magát, ha tetszik neki a zene, amit a gyerekei hallgatnak. És ezen a gyerekei sem akadnak fenn (többnyire).

A Budapest Park, amelyben (szégyen, gyalázat!) életemben először jártam, ugyancsak ennek a generációkat átívelő, amúgy nyilvánvalóan a kései kapitalizmus kulturális logikája által diktált filozófiának a képviselője. Megdöbbentett, hogy bár teltház volt, minden tökéletesen működött: egy pillanat alatt be lehetett jutni, éhség, szomjúság vagy szükség esetén gyakorlatilag egyáltalán nem kellett sehol sorban állni, remek volt a hangosítás, profi a kivetítés. Mondanám, hogy hiányzott a Fekete Lyuk autentikus légköre, a szétszórt sörösüvegcserepek, a váratlanul felbukkanó hányásfoltok, a rossz hangosítás, a tapinthatóvá sűrűsödő cigifüst, de nem mondom, mert nem hiányzott. Talán kényelmesebb lettem. Talán megöregedtem. Talán az X-generáció is kényelmesebb és öregebb, mint a korábbiak. Vagy csak igényesebb.

Persze bármekkora is a különbség a Fekete Lyuk által kínált egykori, illetve a Budapest Park által kínált jelenlegi körülmények között, önmagukban a körülmények még egyetlen koncertet sem tettek jobbá vagy rosszabbá. A lényeg az adrenalin, az izgalom, a móka-kacagás, és főként, hogy két év világjárvány után újra meg lehetett tapasztalni (a jelenlévő tinédzserek közül pedig sokan talán először élték át), hogy mit jelent, ha tizenegyezer emberre jellemző az a bizonyos egy szívdobogás. Aminek végső soron egyetlen feltétele van csupán: a zene. Na jó, még egy: a zene előadása.

Volt bennem némi félsz, amikor a Carson Coma koncertjének kezdetén az élő közvetítéses-kivetítős bohóckodás elindult, hogy itt van ez a remek együttes, és mégsem a zene lesz a középpontban, hanem a látvánnyal fogják elvitetni a bulit. Hiszen technikailag ma már annyira egyszerű akár élő, akár konzerv videókkal bűvészkedni, a kísértés pedig különösen nagy lehet egy olyan zenekar esetében, amelynek nemcsak a törzsközönsége, hanem a tagjai is a Z-generációhoz tartoznak, vagyis digitális bennszülöttként videók készítésével, fogyasztásával és értelmetlen görgetésével töltik a mindennapjaikat. Szerencsére alaptalan volt a félelmem.

A Carson Coma valódi zenekar, a szó klasszikus, X-generációs, vagy akár boomer-értelmében, és pontosan azt csinálják a színpadon, amit egy zenekarnak csinálnia kell: zenélnek. Mégpedig hatalmas intenzitással, lélekkel és profizmussal. Tudom, hogy ebben első látásra semmi különös nincs, csakhogy a szólisták által dominált 2020-as években ez önmagában is figyelemreméltó. Kattintson bárki a Spotify naponta frissülő nemzetközi vagy magyar toplistájára („Top 50 Global”, illetve „Top 50 Hungary”), és nézze meg, hogy a legtöbbet hallgatott számok előadói között az első harmincban hány zenekart talál. Amikor ezt a cikket írom, a nemzetközi toplistán mindössze két zenekar van az első harmincban, a brit Glass Animals és a dél-koreai BTS, az összes többi, szakzsargonnal szólva, „solo act”. A magyar listán három zenekar szerepel az első harmincban: a Tankcsapda, Bye Alex és a Slepp, és… és… igen, a Carson Coma. Ha szigorú lennék, akár tovább is szűkíthetném a kört, hiszen a BTS szintetikus úton jött létre egy szöuli irodaház valamelyik felső emeleti igazgatótanácsi ülésén, Bye Alex szólistaként bukkant fel, és továbbra is az ő neve-arca tolja a Slepp szekerét, a Tankcsapda pedig valójában a BSW rapduó új számának közreműködőjeként került csak fel a listára, az ő szempontjukból pedig talán jobb is, ha nem beszélünk erről a számról.

A Carson Coma a lehető legklasszikusabb módon alakult meg: gimnáziumi zenekarként indult, a frontember Fekete Giorgio és a basszusgitáros Jónás Attila az alapító tagok, a többieket interneten, bulikban, közös zenélések során szedték össze, és maga a név is épp olyan értelmetlen és nagyszerű, mint a gimnáziumi rockegyüttesek nevei általában. Nekünk is volt jó pár zenekarunk a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban, az egyiket úgy hívtuk – szerintem a poptörténelem legjobb zenekarneve –, hogy Farkas Kati, mert a gimivel szemben lévő Nádas presszó rettenetesen vonzó, szőke pincérnőjét is így hívták. A Carson Coma egyébként nem teljesen értelmetlen kifejezés (csak zenekarnévként az). Az amerikai szlengszótár szerint arra az állapotra használják, amikor az ember mintha félálomban lenne, alig tudja egyenesen tartani a fejét, halkan beszél és félig lecsukódik a szeme, ami Ben Carson amerikai republikánus politikussal többször is előfordult a nyilvánosság előtt, egy alkalommal Donald Trump egyik beszéde alatt.

Van tehát egy hibátlan név, két régi jóbarát, körülöttük további négy remek zenész, az elmúlt négy évben kihoztak három nagylemezt, és amennyire a Covid engedte, körbekoncertezték az országot. „Courduroy Club” című 2019-es albumuk az egyetemes poptörténelem legtökéletesebb lemezborítója címért is simán versenyben lehetne, ezen még a számok túlnyomó többsége angol nyelvű és erőteljesebb a hatvanas-hetvenes évek hatása, mint a későbbi lemezeken. Kicsit sajnáltam, hogy erről csak egyetlen számot („Kreolkék pillanatok”) játszottak a koncerten, mert már ez az album is egészen kiváló dalokkal van tele. 2020-ban jött ki a „Lesz, ami lesz”, az a lemez, amely országos szinten népszerűvé tette őket (erről nyolc szám fért a koncert műsorába), végül néhány 2021-ben elpottyantott dal után idén márciusban jöttek ki az új albummal („Digitális/Analóg”), amelynek bemutatásáról a Budapest Parkban tartott koncert szólt, és dicséretükre legyen mondva: az új lemez összes számát eljátszották élőben.

A Carson Coma varázsa részben abban is áll, hogy három nagylemez és megannyi díj után még a Budapest Park méretes színpadán is képesek megőrizni a gimnáziumi zenekarokra jellemző ártatlan őslelkesedést. Olyanok, mint bármelyik gimnáziumi rockzenekar, azzal a különbséggel, hogy ők tényleg jók, nemcsak azt hiszik magukról. És nemcsak jók, hanem sikeresek is, amit viszont alig hisznek el. Jó volt nézni, ahogy a számok közötti szünetekben újra és újra rácsodálkoztak, hogy ez a tizenegyezer ember tényleg csak miattuk ment el a Budapest Parkba. Pedig tényleg.

Számomra úgy tűnik, hogy amikor a Carson Coma tagjai megjátsszák magukat, még azt is őszintén és önironikusan teszik, például amikor hülye ruhákba öltöznek, mint ezen a koncerten. Valószínűleg beszabadultak egy retro-turkálóba: a billentyűs Kun Bálint soft-punk szerkóban volt, a szólógitáros Bóna Zsombor valami egészen különös, piros-kék-csillagos teniszpóló-pörgősszoknya szettben, az ütőhangszeres Gaál Péter a hatvanas évek végéről választott magának egy összeállítást (mintha most jött volna egy Máté Péter hasonmásversenyről), az énekes-dobos Héra Barnabás egy hetvenes évek elejéről származó, nonfiguratív, fekete-fehér avantgárd festményt húzott fel blúz formájában az atlétatrikójára, Fekete Giorgio pedig flitteres halványrózsaszín egyberuhát viselt (és még az arcára is kapott szépen csillogó sminket). Az egyetlen zenekari tag, aki mintha nem jutott volna el a retro-turkálóba, a basszusgitáros Jónás Attila volt, aki valamiért úgy döntött, hogy ükapjának a múlt századfordulós pincérruháját húzza magára: fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, se nyakkendő, se zakó. (Innen üzenem, hogy tökéletes volt a kiszolgálás.)

A Carson Coma tagjainak öltözéke pontosan annyira volt eklektikus és önironikus, mint amennyire a zenéjük az. Említettem, hogy a koncert nyitószáma („A Kordbársony Dzsesszklub bemutatja”) a két világháború közötti tánczenék világát idézi, de nincs a 20. század második felének olyan évtizede, amelyre ne utalna valamelyik Carson Coma dal. Zenei világukban ott vannak az ötvenes évek 6/8-os balladái (pl. „Peti és én”), a hatvanas évek beat- és táncdalfesztivál-kultúrája (pl. „Mi lesz?”), a hetvenes évek Hammond-orgona-hangzással dúsított pszichedelikus rockzenéi (pl. „Kreolkék pillanatok”), még a nyolcvanas évek nejlondiszkója is kitapintható az allúziók között (pl. „Mit sem érdekel”), a kilencvenes évek elejének dallamos brit gitárpopja pedig legalább olyan fontos inspirációt jelent a zenekar számára, mint a hatvanas évek. Nyilván a kétezres évekből is lehetne hozni további példákat, de ennek az időszaknak a popzenéje kimaradt az életemből. (Történt valami érdekes a kétezres évek popzenéjében?)

A sokféle forrás, hivatkozás, allúzió és utánérzés végül érdekes módon mégsem valamiféle stilisztikai katyvasszá áll össze (vagy esik szét), sőt mintha az volna a lényege a Carson Coma zenei világának, hogy a legkülönfélébb hozott anyagokból dolgoznak. Ami nemcsak rájuk jellemző a 2020-as években. Bár nincs rálátásom a szórakoztatóipar teljes jelenére és múltjára, az az érzésem, hogy a tág értelemben vett popzene különböző műfajai és stílusai között sokkal nagyobb ma az átjárás, mint a múlt évezred végén volt. Ma egyáltalán nem ciki egyszerre szeretni hip-hopot, rockzenét, elektronikus tánczenét és világzenét, a kilencvenes évek elején a budaörsi lakótelepen azonban áthatolhatatlannak tűnő esztétikai falak és a kölcsönösen szított gyűlölet hullámai választották el egymástól a különböző popzenei szubkultúrák rajongóit. Spotify algoritmus legyen a talpán, aki képes követni a mai tinédzserek stíluspreferenciáit.

Hogy emögött mi áll, nem tudom. Feltehetőleg több dolog. Talán a megváltozott médiafogyasztási szokások, vagyis a zenei streaming szolgáltatók paradox működése, amely egyszerre zárja buborékba – sőt több különböző buborékba – a hallgatókat, és teszi számukra mégis lehetővé, hogy a világmindenség összes zenéjéhez könnyedén hozzáférjenek. Talán a csúcsra járatott fesztiválkultúra, amely a lehető legtöbb és legtöbbféle közönséget akarja bevonzani, ezért gondolkodás nélkül ömleszti össze a különböző műfajú együtteseket egyetlen programsorozatba. Talán a filmes streamingszolgáltatók által felpörgetett film- és sorozatnézési őrület, pontosabban az, hogy ennek hatásaként mérhetetlen népszerűségre képesek szert tenni betétdalok, mégpedig a közönség műfaji preferenciáitól függetlenül. Itt van például a Stranger Things című tinihorror sorozatban fontos szerepet játszó Kate Bush dal, a „Running Up That Hill”, amely a Netflixnek köszönhetően nagyobbat fut most, 2022-ben, mint a keletkezése idején, 1985-ben. És ne felejtsük el a miniatűr privátvideók addiktív görgetésére szakosodott Tik-Tok hatását sem, amely nulláról képes zenészkarriereket berobbantani, az algoritmusát azonban teljes mértékben hidegen hagyják a műfajelméleti kérdések.

Egyértelműen a fentiekkel függ össze (és a tyúk-tojás problémához hasonlóan nehéz eldönteni, hogy eredménye vagy kiváltója-e a folyamatnak), hogy alkotói oldalról is ugyanez a helyzet: az egyes előadók annyira sokféle stílust és műfajt építenek be a zenei világukba, hogy borzasztóan nehéz bevett kategóriákba suvasztani őket. A Carson Coma például – a kiadó honlapja szerint – rockzenekarként definiálja magát, pedig sok olyan számuk van, amely a klasszikus rockzene definíciójába nem biztos, hogy belefér. Amivel az ég világon semmi baj nincs egyébként, hiszen lehet, hogy a hagyományos definíciók váltak működésképtelenné a 21. századra. Én például klasszikus zenetörténészként definiálom magam, pedig sok olyasmit csinálok, ami a zenetörténetírás klasszikus fogalmán túllóg. Például egy magát rockzenekarként definiáló együttes koncertjéről írok éppen cikket egy magát internetes hírportálként definiáló oldalra.

A Carson Coma multiverzuma négy okból marad a stíluskavalkád ellenére egységes. Egyrészt, mert karakteres a számok zenei anyaga (a dallam- és harmóniavilága), másrészt, mert karakteres a számok szövege, harmadrészt, mert sikerült – különösen a harmadik albumra – találni egy karakteres hangzásképet a zenekar számára, végül pedig, mert ezt a sokszínű világot hat karakteres ember közös munkája teremti meg, és a hangsúly nem a hat karakteres emberen, hanem a közös munkán van. Hat ember, mégis egy szívdobogás.

Amennyire a zenekar tagjainak különböző nyilatkozataiból kihámozható, az alkotói folyamatot nagyjából a következőképpen lehet körvonalazni: Fekete Giorgio és a harmadik albumban már szinte második frontemberként éneklő Héra Barnabás szállítják a számokhoz a szövegeket és a zenei alapötleteket, amelyeket aztán együtt dolgoznak ki a próbák folyamán, afféle zenei „mastermind”-ként pedig a billentyűs hangszereken játszó, a koncerten olykor a dobokhoz ülő, egy számban pedig frontemberként éneklő Kun Bálint ad végleges hangzásképet a daloknak, számos apró finomsággal ruházva fel őket (erre hivatalosan is feljogosítja, hogy a Zeneakadémia elektronikus zeneszerzés szakos hallgatója). Mindhárom fázis rendkívül fontos. Hiszen a dalok lecsupaszítva is kiválóak: fülbemászóan dallamosak, és a harmóniaviláguk is meglepően gazdag, legalábbis az átlag popzene közegében. Bár teljes popzenei életművek felépítéséhez és életben tartásához elég kétfajta akkord (a dúr és a moll) használata, a Carson Coma-dalokban csak úgy röpködnek a szűkített szeptimek, moll szubdominánsok, nagyszeptimes dúrakkordok.

Ami a Carson Coma szövegeit, vagyis a dalok mondanivalóját illeti: szerencsére a szövegeikben is ugyanolyan őszinték és játékosak, mint a zenéjükben. Kevés kínosabb dolog van, mint amikor egyetemet végzett gyerekek játsszák a proli rockert, vagy kispolgárként élő rapművészek tettetik a gengsztert. Mivel a Carson Coma tagjai középosztálybeli, értelmiségi fiatalok, szövegeik olyan kifejezésekkel vannak tele, mint „szekunder szégyen”, „önértékelési problémák”, „járulékos veszteség”, „bürokrácia” vagy „toleranciaszint”, viszont tökéletes látletetét adják annak, hogy milyen középosztálybeli, értelmiségi fiatalnak lenni a 2020 körüli években Budapesten. Hogy milyen? Nehéz. Máskor könnyű. Ahogy a „Mi lesz?” című számban fogalmaznak: „Mi lesz, ha hazudnom kell otthon, / most például arról, hogy nincs semmiféle gondom?”

A fő témájuk nyilván a szerelem, de perspektívájukat nem a romantikus belefeledkezés, hanem az ironikus távolságtartás határozza meg: „Mert a szerelem egy drog és ha eljön az idő, immunissá válunk / minden rosszra és minden jóra, így járunk, élünk, vágyunk. / Ez egy szintetikus szer, amitől néhányaknak borzasztó az a másnap, / de vannak úgy, mint ő meg én, és immunissá válnak.” Az új album egyik legszellemesebb dala szerelmi vallomás a frissen szerzett jogosítványhoz: „Én már majdnem felnőtt voltam, / amikor előtört belőlem az a vágy, / ami minden fiút megfertőzött pubertás-korában. / Elmondom hogyan fájt / az a pár év, amit eltöltöttünk együtt nehezen, / hogy beteljesüljön a szerelem. / Legyen a rózsaszín köd mámorában öröm minden éj: / vezetői engedély.” Jó néhány daluk szól az önkeresés útjairól, a pszichés problémák kezelésének lehetőségeiről, a felnőtté válás nehézségeiről és az elmúlt gyerekkor iránti nosztalgiáról. A közélet kérdései nem igazán kerülnek elő a számaikban, de a „Pók” című daluk a legszebb magyar nyelvű kiállások egyike az LMBTQ-közösség elleni gyűlöletkeltéssel szemben. És egy olyan országban, ahol – Krúbi szavaival – „a zeneipar krémjétől / csak két tyúklépés a NER-circle”, már ez is óriási dolog.

A Carson Coma sokszínű, mégis kompakt világának végső záloga persze maga a zenekar, vagyis a zenekari tagok közös munkája, és a végtermékhez a két gitáros is rendkívül sokat tesz hozzá. A basszustémák olykor kifejezetten kreatívan és dallamosan kapcsolják össze a harmóniákat (érdemes meghallgatni ebből a szempontból a „Pók” című számot, amelynek „harrypotteres” nyitó témája nem más, mint a Jónás Attila által kitalált basszusszólam néhány oktávval magasabban), ami pedig a gitárt illeti: Bóna Zsombornak nemcsak a gitártémái invenciózusak, hanem a szólói is. A szólói. Itt álljunk meg egy pillanatra.

link Forrás

Valószínűleg nem mindenkinek tűnt fel, de az új évezredre nemcsak a zenekarok váltak kihalás közelébe került, védett fajjá a popzenében, de a gitárszólók, sőt általában a hangszeres szólók is. Sőt még a mainstream rockzenében is nagyítóval kell keresni őket (legalábbis azoknak az együtteseknek a zenéjében, amelyeket ma a mainstream rockzenébe sorol a szaksajtó – pl. Imagine Dragons, 1975, Twenty One Pilots –, igaz, a definíciós kísérleteknek sok értelme már nincs, lásd fent). Hol van már az az idő, mondhatnám nagypapásan, és mondom is, amikor még egy valódi gigaslágernek is szerves részét képezhette egy valódi gitárszóló, mint Michael Jackson 1982-es „Beat it”-jében! A Rolling Stone magazin egyik szakírója, David Browne arról ír egy három évvel ezelőtti cikkében, hogy a kilencvenes évek közepétől indul a gitárszóló történetének lefelé tartó spirálja: „Elkerülhetetlen volt, hogy a szóló túlélje saját használhatóságát. Annyi év és innováció után, ugyan mi tudott még kínálni? Ugyan mi az, ami nem történt meg Jimi Hendrixtől Stevie Ray Vaughan-ig? Csakhogy a hip-hop, a tánczene és a modern pop megszilárdította a gitárszóló jelentétkelenségét.”

A gitárszólónak meghatározott formai és dramaturgiai funkciója van (illetve volt) a pop-, illetve rockzenében. A popszámok szokásos, versszak-refrén-versszak-refrén felépítésű szerkezetében a gitárszóló a második refrén után szokott következni, egyrészt, hogy a refrén további ismétlései előtt kontrasztként szolgáljon, másrészt, hogy a szöveges zene földhözragadt biztonsága után rövid időre felrepítse a hallgatót a virtuóz hangszeres zene kockázatosabb, ritkább levegőjű magaslataira.

Én személy szerint borzasztóan hálás vagyok Bóna Zsombornak és a Carson Comának, hogy jórészt visszahelyezik a gitárszólót a régi jogaiba. Azért csak jórészt, mert a dalok többségében ők is követik a nemzetközi trendeket. Sok helyen, ahol a magamfajta, múlt évezredben szocializálódott gitárszóló-rajongó várná a szólót, valójában valami más történik. Mondok egy példát. Az új album első dala, a „Bőrönd” az első tizenöt másodpercben a legszebb, dobhártyahasogató gitárzenei hagyományokat idézi, és a második refrén után az ember számítana egy egészséges, kifejlett, erőtől duzzadó gitárszólóra (a refrén utáni, torzított gitárokkal teletömött fokozás is mintha ezt előlegezné 2:03-tól), csakhogy az áhított gitárszóló nincs sehol, helyette egy jól dúdolható dallam lép be teljes, szintetikus pompájában, én meg egy kicsit csalódott maradok. Amúgy pontosan ez történik a többi, „mainstream rock” kategóriába sorolt zenekar számaiban is a gitárszólóval – vagyis ebből a szempontból (is) trendi a Carson Coma –, ott a gitárszóló hűlt helye, de azt biztonsági nótázás tölti ki, sehol a virtuozitás, a kockázat, a magaslati levegő. A Carson Coma új lemezén szerencsére kárpótolnak ezért Bóna Zsombor remek szólói a „Kék Hullám Kemping”, a „Mi lesz?”, „Az anyák sírnak”, főként pedig a „Pók” című dalokban. És a „Bőrönd” sem lesz rossz szám attól, hogy az én avítt elvárásaimnak nem felel meg teljes mértékben.

link Forrás

A zenekaron belüli rendkívül erős kohézió nemcsak a dalokban ragadható meg, hanem az élő előadásban is. Lenyűgöző odaadással, komolysággal és precizitással dolgozták végig a Budapest Park koncertet: nem volt mellébeszélés, nem volt kamuzás, még csak számok között feleslegesen szövegelős időhúzás sem volt. Hihetetlenül figyeltek egymásra, a ráadásblokk első számaként elhangzott „Legjobb verzió” című dal egy pontján, ahol Fekete Giorgio mintha kifogyott volna a szuszból fütyülés közben, Kun Bálint vette át tőle a füttyszólamot (az is lehet, hogy eleve így tervezték, akkor is nagyon szép pillanat volt). És vérbeli zenészekként sok mindent másként játszottak, mint az a lemezeken hallható, ebben a dalban például, amely eredeti verziójában csak gitárt, éneket és füttyöt használ, a teljes zenekar belépett a végén, egészen katarktikus pillanatokat teremtve a koncert vége előtt néhány perccel. Az ember azt érezte, hogy ők hatan mindenekelőtt zenélni szeretnek. Két óra alatt eljátszani huszonkét számot. Hiszen ezért jöttek, ahogy mi is ezért jöttünk.

Az új lemez címe („Digitális/Analóg”) a „Polaroid” című szám refrénjéből származik, amely egészen pontos leírást nyújt az analóg múlt és a digitális jelen végletesen összefonódott új évezredbeli viszonyáról: „Csináljunk most inkább egy polaroid képet, / a digitális világban egy analóg emléket, / digitalizáljuk, nézzük meg hogy milyen lett, / aznap este bármi megtörténhetett.” Két és fél perc után a számban új rész kezdődik: az addigi 4/4-es lüktetést az aszimmetrikus 5/8 váltja fel, a zenekar elhallgat, csak a gitár játszik, a ritmikus kíséretet a taps adja meg, de trükkös módon: az 5/8 utolsó két nyolcadértékére jön csak a taps (egy-két-há-NÉGY-ÖT, egy-két-há-NÉGY-ÖT). Csodálatos volt látni a koncerten, ahogy a közönség fokozatosan megtanulta az 5/8-ot, mintha rögtönzött szolfézsórán vettünk volna részt: szépen kivárta a zenekar, amíg a furcsa metrumban bukdácsoló közösségi taps kisimul, és megtalálja időbeli helyét. A zenében ettől kezdve már csak egyetlen rövid akkordmenet ismétlődik, a szöveg pedig az „aznap este bármi” szavak egyre intenzívebb ismételgetéséből áll.

Miután vége lett a koncertnek, felkapcsolták a nézőtéri világítást, elindultunk a kijárat felé a sok mosolygós fiatal arc között, és a hangszórókból megszólalt Kate Bush „Running Up That Hill” című száma (mi más?), azon gondolkoztam, hogy milyen csodálatos közönsége van a Carson Comának, milyen elementáris szeretet áradt erre a hat fiatal fiúra két órán keresztül, ugyanakkor pedig milyen csodálatos közeget képes teremteni a Carson Coma a közönsége számára. Itt van ez az ispánozós-vármegyézős-gyurcsányozós-orbánozós magyar közélet, itt van a szomszédban ez a rettenetes háború, itt van a nyakunkban a világgazdasági válság, és tizenegyezer ember mégis azt érezhette, hogy egy védett szigeten járt, ahol fontos dolgokról lehetett együtt énekelni, ahol értelmetlen hülyeségekről lehetett együtt énekelni, ahol csinálni semmit sem kellett, de bármit lehetett, ahol aznap este bármi megtörténhetett.