Csak vonulnak, talán a halálba, és nem tudod levenni róluk a szemed

Egy terem közepén állunk, melynek három falát vásznak borítják. A vásznakon szénnel megrajzolt, sivár-romos tájat látunk, melyben árnyalakok sora vonul el előttünk. Balról jobbra haladnak, végeláthatatlannak tűnő sorban. Vannak, akiket felismerni vélünk közülük, és vannak, akikről fogalmunk sincs, kik lehetnek. A vonulást hol pattogó zene, hol visszafogott zörejek kísérik. A jelenet negyed órán át tart, majd ugyanolyan hirtelen ér véget, mint ahogy kezdődött. És ekkor az első és egyetlen gondolatunk jó eséllyel az lesz, hogy akkor ezt most meg kell néznünk még egyszer.

Június közepe óta, egészen október elejéig lehet megnézni Budapesten William Kentridge nyolccsatornás videóinstallációját, a Lágyabban játszd a táncot (More Sweetly Play the Dance) című művet, amit különösebb túlzások nélkül is lehet az elmúlt évtizedek legjelentősebb kortárs művészeti alkotásai közé sorolni. Ennek ellenére, szemben a közelmúlt számos sztárkiállításával, itt még a hosszú soroktól és a tömött teremtől se kell tartanunk: talán azért, mert egy nemrég nyílt helyszínen mutatták be, de mi például kedd délután egyetlen látogatóval sem találkoztunk.

A művet a Szépművészeti Múzeum alá tartozó NEO-ban állították ki, ami a Városligetben, a felújított Millennium Házában (egykori Olof Palme-házban) nyílt meg, épp ezzel a kiállítással. Kentridge videómunkája amúgy nem csak átutazóban van Budapesten: a Szépművészeti még 2017-ben vásárolta meg a nyolccsatornás installációt, ezzel ez lett a múzeum történetének valaha volt egyik legjelentősebb kortárs akvizícióija, és mint a kiállítás kurátora, Fehér Dávid mesélte, azóta várták az alkalmat, hogy kiállíthassák.

A dél-afrikai William Kentridge számos műfajban alkot, de világhírűvé a falakat beborító animációs munkái tették. Korábban egyszer láttam élőben Kentridge munkáját, még 2012-ben a kasseli documentán, az azóta a New York-i Metropolitan Museum of Art tulajdonába került The Refusal of Time című darabot, és az erejéről sokat elmond, hogy tíz év elteltével ez az alkotás volt az egyik, amire a legélénkebben emlékeztem az amúgy hatalmas és lenyűgöző kiállításról.

A Budapesten bemutatott Lágyabban játszd a táncot a Refusal folytatásának is tekinthető, mondta el a helyszínen Fehér Dávid, csak míg a 2012-es darabban nagyobb hangsúly jutott a kiállítótérben elhelyezett különféle tárgyakra, a NEO-ban látható installáció szinte tényleg csak a vetítésből áll. Az viszont annyira intenzív és magával ragadó, hogy egy pillanatra sem lesz hiányérzetünk.

Pedig az alapkoncepció leírva banálisnak hathat: az egymás mellé elhelyezett nyolc vászon virtuális frízként terül el, egy összefüggő, elég sivár tájat alkotva, és ezen vonulnak el az alakok. A vetítés egy jobbról betáncoló kopasz férfival indul, majd mintegy erre válaszul (vagy nem, ki tudja!) indul meg a menet balról jobbra haladva. Itt pedig tényleg a legkülönfélébb karakterek feltűnnek, a társadalom minden rétege képviselteit magát, és miközben a katonazenekar tagjaitól kezdve betegeken át demagóg politikusokig menetelnek el előttünk figurák, maoista és klasszikus görög szimbólumok keverednek egymással, látványosan ugrálunk az időben és hemzsegnek az irodalom- és filozófiatörténeti hivatkozások. Annyira sűrű a mű, hogy lehetetlen feladat lenne szétszálazni az összes felbukkanó utalást.

A zeneileg is erőteljes alkotás egyik központi szervezőeleme a tánc: vannak a felbukkanó árnyalakok között, akik egyértelműen táncolnak, de Kentridge mű mellé írt szövegéből (ami a hamarosan megjelenő katalógusban is szerepelni fog) lehet tudni, hogy a Lágyabban játszd a táncot egyik fontos előképét a haláltáncok jelentik, ebben az értelemben pedig a vonuló tömeg tagjai is résztvevői a táncnak. A táncjelenetek megalkotásában fontos szerep jutott a híres balett táncosnak és koreográfusnak, a dél-afrikai Dada Masilónak, aki nemcsak szereplőként bukkan fel a vásznon, hanem ő komponálta meg a többiek mozdulatait is.

De a haláltánc-tematika csak egyike a rengeteg inspirációs forrásnak, melyekből Kentridge merített. Lehet tudni feljegyzéseiből, hogy a 2015-ös mű alkotása idején megérintette az akkortájt pusztító nyugat-afrikai ebolajárvány, és a vonuló embertömegekből könnyedén juthatunk el a vándorlás, a száműzetés és a migráció kérdéséig is, valamint azt is lehet tudni, hogy Kentridge művészetére milyen mélyen hatott az apartheid. Látszik ez abban is, hogy ennél a művénél az általa legtöbbet hivatkozott filozófiai előkép Platón híres barlanghasonlata, de Fehér elmondása szerint ez Kentridge számára elsősorban nem a leggyakoribb olvasat felől érdekes, amely a reprezentáció és az illúzió mibenlétére szokott koncentrálni, hanem inkább az vált számára fontossá, hogy a barlanghasonlat szereplői elzárt, megkötözött emberek.

Kentridge alkotásainak megértéséhez nem lehet figyelmen kívül hagyni a kelet-európai aspektust sem, mert Dél-Afrikában született ugyan, de egy litván zsidó családba, és ez az örökség is alakítja művészetét. Ahogy a mű címe is mély kapcsolatot mutat az európai történelemmel és kultúrtörténettel: a lágyabban játszd a táncot Paul Celan Halálfúgájának egy sorát (lágyabban játszd a halált) idézi meg.

Kentridge műveiben úgy tud hozzányúlni a társadalmi traumák tapasztalataihoz, hogy egyrészt egy teljesen saját és egyedi nyelvet hoz létre, másrészt ehhez a nyelvhez mindannyian tudunk kapcsolódni. És fontos kiemelni, hogy a Budapesten kiállított munkája nem, vagy legalábbis nem egyértelműen pesszimista, borús mű: mint Fehér is hangsúlyozza, a Lágyabban játszd a táncot vonulásában folyamatosan ott van az életigenlés és a játékosság is. Példa erre, hogy a haláltáncában, miközben Hans Holbeintől Goyáig tömve van művészettörténeti utalásokkal, szerepet kapnak Walt Disney legendás táncoló csontvázai is.

Hasonlóan mondjuk a sokszorosított grafikákhoz, a videóinstallációkból is csak pár, limitált számú darab létezik. Ezek közül vett meg egyet a Szépművészeti, de a többi példány az elmúlt években végigturnézta a világot, a legnagyobb kortárs múzeumok mutatták be. És a Lágyabban játszd a táncot egyik legnagyobb erénye éppen abban lehet, hogy miközben szinte változatlan formátumban látható a világ minden táján (persze az egyes kiállítóterek fizikai adottságai miatt azért kisebb eltérések lehetnek), mégis minden közönségnek és azon belül is minden egyes nézőnek valami más lesz igazán érdekes vagy emlékezetes a műből. Kentridge abszurd, folyamatosan változó világában vonuló árnyékalakok az asszociációk végtelen rohamát indítják el, és taglózzák le a nézőt mindössze negyedóra alatt.

A Lágyabban játszd a táncot egyelőre október elejéig látható biztosan, de Fehér Dávid bízik benne, hogy idővel majd egy állandó kiállításon is helyet kaphat. De aki biztosra akar menni, nézze meg addig, tényleg nehezen felejthető élmény.