MŰVÉSZET

A tegnap tigriseiből lett ártatlan bárányok és további történetek

A mi hibánk persze, hogy az év talán legerősebb hazai képzőművészeti történéséről csak néhány héttel a zárás előtt számolunk be hosszabban, de jobb későn, mint soha: szeptember 25-éig látogatható Lakner László Alter ego című retrospektív kiállítása a debreceni MODEM-ben, és a felkeresését tényleg melegen ajánljuk.

Laknerre jellemzően a magyar és az európai neoavantgárd meghatározó alakjaként szokás hivatkozni, ami egyfelől igaz, másfelől viszont ez a kategorizálás kicsit mintha el is fedné, hogy mennyire sokoldalú a művészete: a hatalmas, több mint száz alkotást felvonultató kiállításon a figuratív festészettől a pop-arton át a konceptualista és posztkonceptualista alkotásokig váltják egymást a művek, köztük olyan kulcsfontosságú darabokkal, amelyeket eddig nem vagy csak elvétve lehetett itthon látni. 

A legutóbbi jelentős Lakner-kiállítás lassan húsz éve, 2004-ben volt a Ludwig Múzeumban Metamorfózis címmel, és az eltelt időn kívül az is indokolt egy új retrospektív kiállítást, hogy az elmúlt években jelentősen bővült a Szépművészeti Múzeum Lakner-gyűjteménye: a hetvenes évek óta Németországban élő művész 2020-ban 40 képet ajándékozott az intézménynek, így a debreceni kiállítás is a budapesti múzeummal együttműködve jött létre. 

Bal szélen az egyik diplomamunkához készült előtanulmány, mellette a két másik beadott diplomamunkaFotó: Bíró Dávid

A kiállítás Lakner két diplomamunkájával, illetve a harmadik diplomamunkájához készített előtanulmánnyal indul: az 1936-os születésű Lakner 1960-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványaként, és mint a felmaradt vizsgadokumentumokból kiderül, alkotásai komoly vitát váltottak ki a bizottságban. Fehér Dávid művészettörténész, a kiállítás kurátora a helyszínen beszélt arról, hogy bár abban nem volt vita a bizottság tagjai között, hogy Lakner az évfolyam legtehetségesebb alkotója, de témaválasztását és megoldásait többen kifogásolták. 

Az 1960-as, Hajógyári munkások című festményéhez készített előtanulmány, a Hajógyári hegesztők elég világosan megmutatja, mivel lehetett bajuk a bírálóknak: Lakner a korszak elvárásainak megfelelően munkásokat festett meg, de műve mentes minden pátosztól és kötelező hurráoptimizmustól, az elvárt figurális munkásábrázolást szürrealizmussal, nyomasztó-fenyegető tónusokkal keverte. 

Hajógyári hegesztőkFotó: Bíró Dávid

Bernáth mellett Csernus Tibor vagy Max Ernst hatása is jelentős volt a fiatal Lakner művészetére, mint Fehér meséli, már ekkor megjelentek olyan vonások az alkotásaiban, amelyek aztán az egész életművében meghatározóak maradtak. Ilyen a játék a címekkel, a párbeszéd a klasszikus művészettörténeti hagyományokkal, vagy a múltfeldolgozás kérdése. 

A kiállítás egy másik fiatalkori kulcsműve az Egy szoba múltja, amelyben a padláson felejtett tárgyak kelnek hirtelen ismét életre, ahogy a betörő szél felkapja azokat. Ennek a képnek egy részlete látható a cikk tetején, és ez talán az egész kiállítás  legsűrűbb festménye, hétköznapi tárgyak sokasága (Lakner a születése évében megjelent Larousse-enciklopédiából festett meg tárgyakat) keveredik művészettörténeti utalásokkal, a vászonról szinte lefolyó kavalkádot alkotva. 

Jobboldalt az Egy szoba múltjaFotó: Bíró Dávid

A korszak egy másik kitüntetett műve az 1960-as Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című festmény, amit megalkotásakor nem lehetett itthon kiállítani, és ami aztán hosszú évtizedekre eltűnt, és csak 2011-ben került vissza a Szépművészetibe Olaszországból. Ez volt Lakner első olyan festménye, amit egy fénykép alapján készített, de sokkal többről van szó, mint egy fotó lemásolásáról: a nyomasztó hangulatú festményen az elkövető oldal civil polgárainak ábrázolásával a közelmúlt traumái egészen új perspektívából jelennek meg, súlyos kérdéseket vetve fel a társadalmi felelősségről és hasonlókról. 

Fotó: Bíró Dávid

A hatvanas évek közepétől Lakner festészete egyre inkább a pop-art felé mozdult el, ugyanakkor a pop-art nyugati alkotóival szemben nem használt szitanyomást, minden képét festette. Ennek az időszaknak a különösen izgalmas alkotása az 1965-ös Saigon, amelyhez egyszerre importált egy mélyen amerikai formanyelvet, hogy aztán azt az amerikai imperializmus kritikájaként használja fel.

Fotó: Bíró Dávid

Ez a fajta kettős mozgás, a kétértelműségek kiélezésének gesztusa végigkíséri az életművet. Szintén ebben az időszakban készültek Rembrandt-továbbgondolásai, és a kiállítás egyik legerősebb festménye, a Francis Bacon művészetéből is inspirálódó Metamorfózis.

MetamorfózisFotó: Bíró Dávid

A tigrisfejű emberalak átváltozását ábrázoló festménnyel kapcsolatban a kiállítás kísérőszövege idézi Laknert, és ebből az idézetből világossá válik a mű politikai tartalma is. Eszerint a festmény „egy példázat a generációm alapélményéről ’45 és ’56 után: a tegnapi tigrisek báránnyá, ártatlan polgárokká asszimilálódásáról”. 

A hatvanas évek legvége, a hetvenes évek eleje újabb váltást hoz Lakner művészetében, innentől kezdődik a konceptuális korszaka. Egyre többet dolgozik történelmi dokumentumokkal, fényképekkel, és ő maga is fényképezni kezd. Ennek az időszaknak egyik legizgalmasabb alkotása a „Foot-art” (Futball a Szépművészeti Múzeumban, 1970–71), melynek lényege az volt, hogy Lakner futballcsapatot verbuvált a hazai neoavantgárd színtér művészeiből, és így pályáztak az 1972-es kasseli documentára. A terveik szerint a legbefolyásosabb művészeket összefogó világ- és német válogatott ellen léptek volna pályára a documenta központi helyszínén, a Fridericianumban, de a pályázatukat végül nem válogatták be, pedig a magyar művészcsapat még edzéseket is tartott a Tabánban.

Fotó: Bíró Dávid

Lakner 1974-ben DAAD-ösztöndíjjal jutott ki Nyugat-Németországba, majd annak lejárta után Berlinben maradt, és azóta is ott él. Az ország- és rendszerváltás újabb korszakot nyitott meg művészetében: a betűk, a feliratok, a könyvek váltak kiemelt témájává, a szöveg és a szerzőiség problematikája tölti meg innentől a vásznait. 1981-ben egy évet New Yorkban tölthetett ösztöndíjjal, és az őt ott érő hatások is komoly nyomokat hagytak művészetén: jól látni ezt a Debrecenben is kiállított hatalmas lepedőképein, amelyekre graffitiszerűen vitte fel a Halotti beszéd első szavait. 

Fotó: Bíró Dávid

„Lakner itthon még elsősorban figurális művészként volt ismert, akinek voltak absztrakt képei, míg a későbbi periódusban inkább absztrakt művész, akinek vannak figurális művei” – mondta a hangsúlyeltolódásokról Fehér Dávid. A kiállításon épp ezért látható Lakner egészen kései, fotórealista figurális munkája is, de az elmúlt évtizedekben készült alkotásokban tényleg a betűk, a líra (elsősorban Paul Celan, akinek költészetével és élettörténetével Lakner több munkában, több irányból közelítve is foglalkozik), a geometriai struktúrák a meghatározóak. 

Fotó: Bíró Dávid

A termeket végigjárva könnyű felfedezni a különféle töréseket, váltásokat az életművön belül: a figurális képalkotás visszaszorulása, a nyíltabban politikai felütésű művek helyett a csendesebb, sokszor játékosabb, líraibb alkotások megjelenése, a nyelv jelentőségének felértékelődése mind egy-egy korszakváltást ír le. De közben a kiállított rengeteg festmény és fotó mégis könnyedén olvasható egybe, a korábbi és a későbbi művek szépen rímelnek egymásra, és a kapcsolódások megtalálását a falszövegek is segítik.

Még közel két hétig Debrecenben egy tényleg kiemlekedő alkotói világba kaphatunk mélyre hatoló betekintést, érdemes élni ezzel a lehetőséggel.