Négy jó könyv a futásról
Sorozatunkban, melyben vendégeinket arra kérjük meg, hogy ajánljanak egy-egy témában négy olyan könyvet, ami fontos, meghatározó olvasmányélmény volt a számukra, ezúttal Simonyi Balázs filmrendező és 9x Spartathlon-finisher atléta, az Ultra című, ultramaratonistákról szóló film alkotója, a Nem azé, aki fut blog és podcast, valamint számos más podcast (Alakok, Pletyka!, Laza Tízes, Büntetőkör, IzzóSztár) szerzője válogatott. Nem túl meglepő módon futásról szóló könyvek ajánlására kértük. Innentől át is adjuk a szót:
A „magányosság” vagy az „értelmetlenség” toposza levakarhatatlan a futásról. Buzgón ismételgetik avatatlanok. Az animációk állandó poénforrása, hogy a figura előre fut, nem oldalra vagy cikkcakkban, és a fa persze, hogy rádől. Vagy a szakadékról kilépve a levegőben pörögnek a lábak. Abban a korban, ahol eldönthetetlen, hogy az-e a férfi, aki 100 kiló fölött „kezdődik”, vagy az, aki ironmant teljesített, amiben az ultra az új maraton, akkor mi is a hosszútávfutás? A futó amúgy nem magányos, de leginkább egyedül van, és ez nemcsak a sportág sajátossága, hanem kívánalom is.
A cím cikkek, dumák jellegzetes szófordulatává, egyfajta ikonikus megállapítássá érett közel 50 év alatt. Még az Iron Maiden is írt egy ilyen nótát. A címmel operáló emberek nagy része nem is látta a filmet, a kisregényt még kevesebben olvasták. A film/könyv értelmezését rendszeresen leegyszerűsítik, félreértik. Egyrészt: a szereplő mai értelemben nem fut igazán hosszútávokat, hisz mezei futónak osztják be (a kékszalagos kupáért 4-12 km-es távokat rendeztek a Cross Country Running All England bajnokságon). Mindez kapóra jön a fanyar Colin Smith-nek a rendszerbomlasztáshoz. Ez „az ellenállás melankóliája” és metaforája, ha nem lenne szerencsére foglalt ez a cím. Az angol újhullám alkotói gyakorta kisstílű csóringerek életéről kizoomolva mutatták meg a munkásosztály világának problémáit. (Ezt majd látjuk később A szellemfutónál is.)
A „szabadság = futás, lázadás = nem futás” képletét hirdető Sillitoe-könyv (ford. Göncz Árpád) vagy a belőle készült Richardson-film kevésbé értelmezhető a sport felől. A sport csak asszisztál az erkölcsi drámához.
Ha egy műben a főszereplő valamilyen sporttevékenységet végez hangsúlyosan, vagy aminek a fókuszában maga a sport és űzője van, és ez keletkezteti a drámát vagy a humorforrást, akkor az egyben sportkönyv/film? Mészöly Miklós csodálatos könyve, Az atléta halála nyilvánvalóan nem sportkönyv. A Maraton életre-halálra vagy a Régi idők focija sem sportfilm. A cápa sem horgászoknak, a Csillagok háborúja sem a hobbi-asztronómusoknak készült.
A Tűzszekerekben a futás fontos vagy a főhősök személyisége, döntése, az individum önkifejezése, amihez az olimpia, az atlétika csupán díszletként szolgák? Oly korban sportoltak ők e földön (a szó eredeti jelentése elragadva, szórakoztatva lenni), mikor még nem volt dopping(ellenőrzés). A különböző hátterű, de egyaránt nemes lelkületű hősök célhoz érnek, dicső futásuk a fair play és az állhatatosság diadala – ez a mű jellemző dekódolása. A film giccsé silányult zenéjét még az is unja, aki soha nem járt célvonalnál, ahol a hangulatfelelős DJ éjjel-nappal nyomatja versenyeken a We are the champions-szal együtt.
Egy játékvezetőkről szóló drámában (Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli) vagy filmben (Szász Péter: Szépek és bolondok) a focibíráskodás csak ürügy. Vagy ha már Egressy, akkor a 4x100 darabjában a női váltófutás. A sport mindig csak apropó, egy mozgatórugó egy értékes, érvényes műben – ettől még lehet a mű szíve-lelke.
Sportfilm és sportkönyv: beolajozott kígyóként siklik ki kezünkből és szemünk elől a két műfaj, ami mint egy borzasztó rákbetegség, csak áttétekkel tud működni: ami nem akar a sportról szólni, az rajzolja körbe leginkább az adott sportot a történetek, vallomások, karakterek révén. És ami látszólag a sportról szól, az sokkal inkább emberi drámákról mesél (pl. Millió dolláros bébi, A pankrátor), mint a számomra két legjobb “sportfilm”: Gazdag Gyula abszurd rövid doksija (Hosszú futásodra mindig számíthatunk), vagy a poetikus, puritán Küldetés Balczó Andrással, Andrásról.
Döbbenet mennyiségű mű és „mű” várja értő olvasóit. A boltokban gúlákba rakva találunk számtalan könyvet a közelmúltban tevékenykedett vagy épp kortárs sportolókról/-tól akik mind nagy teljesítményeket tettek le profiként vagy amatőrökként. A híres sportolók életébe belelátni legalább valami exkluzivitást ad, időlegesen kielégíti voyeurizmusunkat. Az eladók bajban is vannak, hogy hova tegyék őket: sport, tudomány, életmód, netán életrajz polc? Fogásra sem különböznek, már a méretük, anyaguk, színvilága is szinte ugyanolyan mindegyiknek, mert úgy jön ki olcsón az ív, és a grafikus behunyt szemmel is letervezi a borítót.
A sportos könyvek többnyire sablonos életrajzok, tettleírások, családtörténettel meghintett karrierlépcsők, összefűzött versenybeszámolók. Szép és tiszteletreméltó, de élménynek kevés. Lapos fordulatok és tanulságul szánt, hervasztó elbeszélések – a sportoló elbeszél maga mellett, nincs igazi szembenézés, önboncolás. Egyszóval: tét.
Leginkább egy kaptafára készített strandolvasmányok. A legtöbbje szakmányban írt-kiadott (recept-, edzésmódszer-, és élménybeszámolós) könyv megélhetési extrémektől, oltárképüket nyomdafestékből kiöntő sportcelebektől vagy szellemíróiktól. Gyakorta még egy alapossággal, sajátos hangvétellel megírt, szellemes blogposzthoz sem érnek fel.
Attól, hogy karakterekkel printelt lapok vannak összefűzve, és borítóval, címmel, szerzővel ellátva, az a valami még nem lesz könyv, csak valami arra hasonlító. Mert nincs mögötte mélység, tapasztalat, összefüggésrendszer, háttér és valami magic touch. Csak – többnyire sportsajtós – dramaturgiai és lexikális minták variálása. Öntetszelgő, öndokumentáló, visszafele magyarázó irományok, amik csak a dráma látszatát keltik. Kevés a fifikás, megemelt, a puszta közlésen túlmutató mű.
Éppen ezért voltam bajban ezzel a felkéréssel. Euripidész, is megmondta, hogy "Hellász sok bajt ismer, a legrosszabb közülük az atléták népe." Hát még valódi, jó futós („futós”) könyvet ajánlani milyen rossz és bajos! Hisz mint fent láttuk, a dolgot még definiálni is nehéz. Amíg az embereknek lesz pénzük tudatmódosításra, addig futóversenynevezésre is. És amíg vannak utak, amik befuthatók, amíg vannak tájak, amik bejárhatók, és távok, amik (illuzórikusan) legyőzhetők, addig menni is fognak. De olvasni meddig-minek, ha futni is lehet?
Csak említés szinten: szórakoztató és szemfelnyitó Wolfgang Behringer átfogó munkája, A sport kultúrtörténete. A triatlon kialakulását bemutató és annak fékezett habzású titanomachiáját amerikai dramaturgiával ábrázoló Iron War (Vasemberek) is izgalmas olvasmány, és így már közelítünk a futás felé ezzel, megyünk egyre lejjebb a szubkultúrák szubkultúrájába. Személyes kedvencek jönnek egy prológus és egy epilógus közé illesztve.
Prológus
Egy verssel nyitok, ami mint egy jó könyv, esszenciálisan sűríti magába a futás lényegét. Prozódiájának ritmusa és megnyújtott, lassú elparázslása megfeleltethető a hosszútávfutás stációinak: bemelegedés, zónába kerülés, flow, akadozás, fáradás, monotonitás és egyszer csak megállás. Takarékos soraiban benne van a kiégés, a test és a lélek egymással folytatott vitája (lásd Mrożek) és kölcsönös amortizációja. Nem utolsósorban tapasztalati líra ez, mély élményköltészet, amely egy sokadikra próbált egyéni UltraBalaton után született színházrendező sporttársamtól.
Bagossy László: (cím nélkül)
sok futás
sok futás, kevés séta
sok futás, sok séta
kevés futás, sok séta
nagyon kevés futás, sok séta
sok séta, kevés ácsorgás, átkozódás
sok séta, sok ácsorgás, sok átkozódás
kevés séta, sok ácsorgás, belenyugvás
sok ácsorgás,
vége
132,5 km
Henry Rono: Olympic dream
Kétségbeejtő önvallomás egy torzóban maradt, elvesztegetett futókarrierről. Itt valósággal ordít a sport – és egyben az élet - tétje, amit végül elbuk a szerző. A kenyai Rono 1978-ban 81 nap alatt 4 világrekordot tartott 4 távon: 3000 méter, 3000 akadály, 5000 és 10000. Ez az elképesztő széria először történt meg a távfutásban ilyen rövid idő alatt (még Iharosék sem tudtak ilyet), és utána is csak nagy ritkán, de nem 81 nap alatt, például a kétezres években az ultrások közt ilyet tett a görög Kúrosz vagy most épp a litván Szorokin. Rono rekordjai közül kettő egy évtizeden át fennállt.
Nemcsak csúcsaival, de számtalan comeback-jével, botrányaival, alkoholizmusából fakadó sajátos húzásaival "vétette észre" magát az atlétika világában. Másnaposan, visszavonultan, sörhasat eresztve (mint az És megint dühbe jövünkben Jamón Serranó) verte meg tízezren a Nike által rekordra felbujtott fitt és friss csillagot, Alberto Salazart.
Rono élete egyszerre kész krimi és melodrámába ágyazott „sportfilm”. Esettanulmány, amiben a jó sors és a rossz szándék egyszerre vezet sikerhez, de inkább kudarchoz: méltatlan kikopás a sportból, hajléktalanszálló, ráadásul sosem jutott ki olimpiára, pedig öt ciklus is volt a pályafutása alatt, ebből kettőt Kenya bojkottált, a többi Ronón és a sportvezetés tandemén múlt. Rono a legutolsó információk szerint reptéri hordárként és biztonsági őrként dolgozik. Ez mégiscsak szintlépés, hisz volt ő Mikulás-jelmezes adománygyűjtője az Üdvhadserenek is.
Nádas Péter-könyvek
Nincs konkrét könyve a futásról, de számos helyen foglalkozik vele (Világló részletek, Évkönyv, Párhuzamos történetek). A szabadság tréningjeiben oldalakon át idéz fel egy párizsi (Luxembourg-kert) és egy berlini (Fasanen utcából induló) futását.
Az emlegetett Euripidész nem szerette az agonalitást, ami pedig egyértelműen a görög kultúra motorja volt: versengés, nyilvános verseny, teljesítmény, becsvágy. A szó kezdetben (agón) a szabad férfiak gyűlését jelentette, ahol vitáztak, volt vásár, esetleg sportverseny is. Nádas Péter ötven éven át futott, és utálja a versengést. Szerinte a férfiak egy ártatlan kocogást is óhatatlanul megméretésnek fognak fel, és elkezdődik a méregetősdi. Senkivel nem futott közösen, ami annak fényében érdekes, hogy az infarktusa után (ezzel indul a Saját halál c. könyve) a lelkére kötötték, hogy ne fusson (egyedül), mert magára marad a zalai tájban, nem lesz, aki segítsen. A doktorok nem tudták, hogy éppen ez szólistaság a lényeg. A lépés, légzés és tájszemlélés, aminek együttese kiadja Nádasnak a repülés érzetét. Vagy a futás közbeni állattá válás megélése. „Mezei ösvényeken olykor fölriasztom az őzeket, s ők úttalan utakon futnak előlem, én pedig mások által kitaposott ösvényeken vágyom úttalan utakra.”
A futás számára szabadság, a Fluss (flow), és paradox módon ez a szabadság nem drog, de kötöttség. A futás neki jelenlét és készenlét, nincs múlt és jövő, karrier és emlékezés. A tevékenység fontos eleme az atharaxia, azaz a lélekben, eszmében, testben összekumulálódott dolgok sűrűjének eltávolítása futás által. Nádas nem méri az időt vagy a távot, nem érdekli a teljesítmény vagy a klubtagság, sosem volt edzésterve. Futását a „pancser, dilettáns, koca” névvel illeti. Neki a futásban nem a célállítás és finiselés fontos, nem is a testedzés, hanem az esemény-jelleg, ahol az én és a világ interakcióba kerül. Amikor időnként beszélgetünk, amellett hogy anatómiai érdeklődéssel megcsodálja a vékony Achillesemet, mindig rámpirít, hogy miért papolok az ultrafutás kapcsán a szenvedés értékéről, miért csinálom, ha kínokat állok ki. Későn találtam meg azt a sort tőle, amit idéznem kellene neki: „a fájdalom és öröm valami fantasztikumot tud létrehozni.”
Bill Jones: The ghost runner
Az intézményrendszer kiközösítette, a futóvilág befogadta. Rajtszám nélküli renegátként vert éket a múlt század tarthatatlan és képmutató amatőr-profi felosztásába. Az atléta, aki elfogadásra vágyott, mégis az elutasítás volt a motorja a sosem elismert sikerekhez. Mennyi ellentmondás egy mondaton belül!
John Tarrant is lehetne egy Sillitoe-hős. Az élete harmada klasszikusan nyomorult családtörténet a brit munkásosztályból: TBC-ben meghalt fiatal anya, világháborús apa, nevelőintézeti hányattatások fivérével. A második harmad egy makacs és fájdalmas Kolhaas Mihály-sztori: „lábon kihordott” nemes küzdelem a bürokráciával az érvényesülésért, szőnyeg alá söpört komoly futósikerek, a média és a közönség rajongása, végtelen ütésváltás a hivatalokkal. A harmadik pedig egy ballada: a futás által hajtott emigráció, időszakos családelhagyás, a történelem akaratlan befolyásolása, halálos betegség fiatalon.
Tarrant 1950-ben egy közép-angliai kisvárosban, Buxtonban lébecolva és pár bokszmeccsen összesen 17 fontot keresett az ütlegeléssel. Ez mai reálértéken 330 000 forint lenne; „fiatal voltam, kellett a pénz”. Felismerte, hogy jó az állóképessége, megtalálta a futást, mint hobbit, majd mindez hamar egy mindent leuraló életvezetési modell lett Tarrant számára. Mindent ennek rendelt alá.
Bár mozgása rettenetes volt, de mégis elnyűhetetlen és gyors futóvá érett. Amikor le akart igazolni a helyi klubhoz, a formanyomtatványon bevallotta, hogy már kapott sportért pénzt, azt a 17 fontot. Ha csak simán elhallgatja, fényes és boldog karrier várt volna rá. De ő naiv és őszinte volt. Van úgy, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Az AAA (Angol Atlétikai Szövetség) azonnal, örökre eltiltotta az érvényben levő amatőr-szabály miatt, amit csak 1981-ben kezdtek fellazítani. A 2008-as pekingi olimpián már aranyat nyert teniszben a profi Nadal. Ironikus módon akkor az egyetlen még tisztán (?) amatőr-profi felosztásban létező sport már csak a boksz volt.
Tarrant méltatlannak tartotta az egészet, és egy megveszekedett, engesztelhetetlen harcba kezdett. Minden héten levelekkel bombázta a hatóságokat, futóként pedig partizánakciókba kezdett. Mivel mezőnyben akarta megméretni magát, így szellemfutóvá kellett válnia. A rajt előttig ballonkabátban, kalapban álldigált, startjelre ledobta a kamuflázst, és futócuccban nekiiramodott az aszfalton – rajtszám nélkül.
Nem tudták, később nem is akarták kiszedni a versenyből, tőle lett izgalmas és ismert bármi, amin elindult. Igazi „gatecrasher”, „ghostrunner” és „partypooper” volt, ahogy a lapok nevezték. A szervezők meg nem voltak olyan gyorsak, hogy kilökjék a pályáról. Emlékezhetünk az 1967-es Boston Marathon emblematikus fotójára, ahol az egyik rendező megpróbálta kiszedni erőszakkal Kathrine Switzert, az első női maratonfutót az eladdig csak a férfiak privilégiumának tartott versenyből. (Az első női maratonista a feljegyzések szerint Stamatha Revithi volt, aki 1896. április 11-én 5 és félóra alatt lefutotta a maratoni távot, egy nappal a férfiverseny után. Tiltakozásból tette, mert nőket nem engedtek rajthoz állni az első újkori olimpián.)
Tarrant sosem lehetett válogatott, eredményeit – legyenek akár dobogós helyek - nem jegyezték fel, az újságok is csak akkor kezdtek róla írni, amikor invitálás nélkül jelent meg a versenyeken. Vonzotta is a közönséget, a szervezők, amennyire utálták, annyira hálásak voltak neki emiatt. Persze sosem lehetett tudni, hol bukkan fel, hol csap le a mezőnyre.
A fejesek kivételével az egész országot maga mellé állította: a közönség és a sportsajtó, sőt még a szakma is azt követelte éveken át, hogy engedjék Tarrant-t hivatalosan versenyezni, mert kora egyik legjobb hosszútávfutója volt. Még az amatőr atlétatanács egyik vezetője, a Tűzszekerekből is ismert olimpiai bajnok sprinter, a híresen konzervatív, az amatőr sport tisztaságáért küzdő Harold Abrahams is kampányolt mellette – hiába.
Sikerei ellenére lekezelő hangnemű leveleket, együttérzésbe oltott lepattintásokat kapott a sportéletet uraló intézményektől. Rajtszámot is csak 1958 után kapott. Akkor a brit futóvilág nyomására megengedték neki, hogy nemzeti bajnokságokon induljon, de nemzetközi mezőnyben nem. Így nem juthatott ki olimpiára, holott ezért kezdett futni 1950-ben, és bizony többször megfutotta a nemzeti kvalifikációs szintet vagy az elvárt helyezést, de a szabálykönyvre mutogatva a kalapos urak be se nevezték.
Mi sem bizonyítja jobban Tarrant képességét, tehetségét, minthogy számos versenyt nyert 10 és 42 km között, például a Liverpool maratont (2h 22m), majd az ultrafutásba is áthallgatott. Elsőként csinálta meg a nagy brit Grand Slamet, nem egyet pályarekorddal futott: a patinás London-Brighton, Isle of Man, Exeter-Plymouth, Liverpool-Blackpool. Megdöntötte a 100 (12 h 31m) és a 40 mérföldes (4h 03m) világcsúcsot. Inkognitóban, majd később nyilvánosan „szabályt szegve” - szeghet-e szabályt egy eleve renegáttá átkozott gerillafutó? - négyszer állt rajthoz a legendás 90 kilométeres Comrades-en Dél-Afrikában. Legjobb helyezése a 4. volt, de ha nyert is volna, eredménye akkor is elhallgatott lett volna.
Ahogy a Holdnak is van sötét oldala, úgy Tarrantnak is volt. Családját – sok lelkifurdalás és önszemrehányás ellenére - elhanyagolta: íme a hosszútávfutó feleségének és fiának magányossága! A munka bevallottan nem érdekelte, semmihez nem értett, épp csak a létminimum fenntartásáért melózott a lehető legrövidebb munkaidőben, hogy mehessen edzeni. Ismerünk itthon is ilyet. Akkor már évi 570 edzést csinált, havi 900 összkilométerrel. Dolgozott vízvezeték-szerelő asszisztensként, kőfejtőként, patkányírtóként, sőt gondnokként a hadsereg herefordi bázisán is. Ott két társával a laktanyából kigyalogolva egy 24 órás, futással egybekötött teljesítménytúrát is lenyomott.
Később el is hagyta a családot, hogy a dél-afrikai Durbanbe költözzön „permanens edzőtáborba”. Tarrant épp a külvárosi futásai során szembesült a gyarmattartó fehérember VS őslakosok dilemmával. Elvállalta, hogy rajthoz áll 1970-ben az első Stanger-Durban ultrán, ami a legelső multirace verseny volt: azaz nemcsak fehérek indulhattak rajta, mint addig. Megnyerte. Személyes bosszúvágya egy új dimenziót és lendületet adott az apartheid-ellenes mozgalmaknak.
Ugyanakkor hamarosan fény derült arra, hogy miért ment jó pár versenye kukába korábban is. Gyanakodott frissítésre, dehidratáltságra, alulkészültségre, ám az ok ennél prózaibb volt: gyomorrák. Legalább ghost writer nem kellett neki: pár nappal az emlékiratai befejezése után hunyt el 1975-ben; a fotók alapján úgy nézett ki 42 évesen, mint a saját öregapja. 2019-ben angliai lakóhelyén, Herefordban szobrot állítottak neki.
A magát a „dirty-pro”, azaz piszkos profi ironikus névvel illető Tarrant a megszállott, önző futó prototípusa. Egy kettős kötésű drámai (anti)hős: meg akart felelni magának, a futás miatt érzett bűntudata okán a családjának és az irreális, köldöknéző szabályoknak. Amennyire a futást komolyan vette, minden másra komolytalanul, felelőtlenül tekintett, miközben azt mantrázta, hogy ha a futásban legalizálja magát, a sikerei megoldják a magánéletei gondjait is.
Szánnivalóan tragikus történet, oknyomozói precizitással, fordulatosan megírva. Elégtétel? Sporttörténelem? Egy újabb Don Quijote-utánérzés? Sokféle olvasata lehet. Mindenesetre nehezen felejthetők azok a képek, amin az élbolyoknak klottgatyában, trikóban, rajtszám nélkül diktál tempót.
Philosztratosz: Gymnsasticus (A tréneri tudmányról)
Hérodotosztól (A görög-perzsa háború I-II.) is számos háttérinformációt nyerhetünk az antikvitás sportéletét illetően: ide tartozik a a gyalogos futárkodás (a sosemvolt maratoni futás vagy épp Pheidippides sztorija) vagy a városok közt rotált játékok története, amiből később az „olimpiák” lettek. Az ógörög szó (hisztoriai) alatt azt értettek: „kutatások”, akkor még nem létezett a "történelem" szó vagy történelmi szemlélet; Hérodotosz egyszerűen tényfeltárást, oknyomozást folytatott.
Utána hét évszázadot kellett várni az első valódi „sportkönyv”, „futókönyv” elkészült, pontosabban Philosztratosz 220-ban írt munkája az egyetlen fennmaradt atlétikai értekezés az ókorból. Miközben akkor már 1000 éve zajlottak az olimpiai játékok (az elsőnek vélt, i.e. 776-ostól számolva). Az olimpiákra csak jól edzett, szelektált sportolók érkezhettek. Ebben nagy szerepe volt a tetrasz-szisztémának (négynapos ciklusokat tartó edzésterv), illetve a szigorú, gyakran bornírt (húst hússal, bort borral) ókori sporttáplálkozásnak, az anankophágiának.
A tréneri hagyomány pontos leírásának vehetjük Philosztratosz kiskönyvét, ami leginkább a tetrasz körül forog. A szerző nemcsak leírja a tudnivalókat, de kritikát is megfogalmaz a túlhajszoló, fegyelemre, figyelemre és odaszánásra alapuló négynapos edzéssorozatról, aminél előfordult, hogy a sportoló belehalt az edzésekbe. Mindez egy évezredeken átívelő, akarva-akaratlanul alkalmazott edzésmódszer.
Sokan nem hallottak róla, mégis hasonló elvek alapján dolgoztak és dolgoznak, nyilván modernizálva, mások pedig tanulmányaik során párolták le az ókori trénerek évezredes tudományát, ami a korabeli edzési, kineziológiai, gyógyászati módszereket gyűjti össze, és ezt tanulmányozva hol hályogkovácsolásnak tűnik, hol jó megérzést, hol pedig teljes szakmaiatlanságot mutat.
Philosztratosz végigveszi a korabeli sportokat (mármint amik a játékok palettáján szerepeltek), különös tekintettel az atlétikai számokra. Teljes körű leírást ad a küzdősportok műhelytikairól is (pankráció, birkózás, ökölvívás), de bennfentes a futásban is. Hogy edzettek az olimpiákra készülő atléták? Hogy alakult ki az edző-isten tekintélyes és maga az edzői tudomány? Miként dolgozott egy korabeli tréner a kegyetlen tetrasz edzésterheléssel?
Előkészítő, fokozott intenzitású, csillapító, kondícionáló edzések pörögtek körbe végeláthatatlanul, pihenőnap nélkül. A legrégibb antik tárgyi emlékeken, ábrázolásokon minden futó azonos testalkatú, a későbbieken már különbségek vannak. Philosztratosz szerint a rövidtávfutó: karcsú és magas, izmos, de nem robosztus, könnyű súlyú, előnyös, ha hosszú a lába. A hosszútávfutó pedig erőteljesebb mellkas és váll, fejlett combizomzat. A sport elsajátításához techné kellett, azaz ügyesség, képesség. A tökéletes kivitelezéshez pedig areté, erény, hatékonyság. Tehát mind szellemi-mind fizikai értékek, ez a kalokagathia, a szép erény, ami a cselekvésben nyilvánul meg,
2000 éve le merte írni az edzősködésről, hogy itt egy tudományról van szó „amely az orvostanból és a paidotribikából” áll. Utóbbit fordíthatjuk testnevelőnek, vagy technikai szakoktatónak is, aki a versenyre való speciális előkészítés nélkül csak technikai és stílusbeli ismereteket közöl tanítványaival. Szerinte a tréner foglalkozzon a „nedvek tulajdonságainak vizsgálatával” is (epe, nyálka, vérmérséklet), de úgy szelektáljon előzetesen, mint egy állatidomár, aki kutyákat képez ki vadászatra, vagy mint egy lótenyésztő, aki tudja, hogy melyik állat alkalmas igavonónak és melyik harci ménnek.
Az edzőnek nemcsak szobrászhoz illően kell ismernie az atléta testalkatát, annak előnyeit és hátrányait, de magát az embert is: képben kellett lennie a sportdietetikával, szabályozni az atléta szexuális életét. Szegény atlétáknak a napozás is meg volt tiltva – nem lehetett könnyű mindezt a napsütötte Hellászban kivitelezni.
+1 Michael Crawley - Out of thin air
Nádas szerint az az etiópok olyan kecsesen, könnyeden futnak, „ahogyan egy levelet sodor a szél.” Crawley könyve autentikus munka, fizikailag és szellemileg is benne van a szerző rendesen. A 2:20-as maratonfutó egy PhD-kutatásra indul, amiből egy gyakorlati terepmunka lesz, konkrétan tréningezés, oral history és kultúrantropológia. Remek infotainment, ráadásul személyes, hiteles és valóban izzadságszagú tapasztalatokon alapul.
Az atléta-bölcsész alámerül az etióp futóvilágban, pontosabban felkocog a fennsíkokra, ahol ritkás levegő és kell dolgozni kifulladásig - ez lett volna a jobb magyar cím. Ugyanis ez a „támasznak hasznos légáram” nagy segítség a versenyeken. Aki állandóan „magaslati edzőtáborban” él, az nagy előnybe kerül a tengerszinten edzőkkel szemben, hisz onnan lejőve az oxigénszállító-képességért felelős vörösvértesteket sokkal jobban ki tudja használni a „vastag levegőn.
Crawley hosszúlépésnyi közelségre hozza az aktuális első- és másodvonalat, akik amúgy bármelyik World Marathon Majors-ön 1-10-ben lennének. És megmutatja az állócsillag Kenenisa Bekelét is. Szerencsések vagyunk, hogy olyan futókat láthat(t)unk a közelmúltban és jelenidőben, mint Gebrselassie, Tergat, Cheptegei, Kipchoge, Bekele, Mo Farah vagy Bolt.
Az edzés egyszerre munka és élvezet, ami az etiópoknál (az ógörög aithiopsz, azaz égett vagy napsütött arcú ember szóból ered) a versengést és furcsa mód a csapategységet is erősíti. Végső célja pedig a vagyonszerzés, egzisztencia. Afrika 2. legnépesebb államában elég erős a futókonkurencia, a jelszó: „meghalsz vagy fejlődsz”. Nem véletlenül a legnagyobb versengés odahaza van az éves mezei futó bajnokságon vagy a fővárosi aszfaltos futáson. Innen lehet katapultálni külföldre a pénzdíjas dobogók felé. Egy olimpiai válogatóra ötvenen is megfutják az A-szintet, de csak három mehet. Aki ott tucatfutó, egy európai országban dominálná a mezőnyt.
A komplex, mégis fordulatosan és olvasmányosan megírt könyvből kiderül, hogy nem feltétlen a gyors-lassú izomrostok aránya a döntő, hanem az „akarat izomrostoké”. Meg az elkötelezettségé: a napi két-három edzésből az első hajnali fél háromkor indul; csapatok lepik el Addisz-Abeba utcáit. Hogy miért a legcélravezetőbb edzésmódszer a hegyoldalon cikk-cakkban futás és az egymás lábnyomában lépkedés. Hogy mennyire hamis a reggelente iskolába tucat kilométereket futó afrikai kisgyerek mítosza. Hogy a GPS-es sportórákat nem a futásuk mérésére használják az etiópok, hanem kalóriaszámlálásra és vicces csapatvetélkedésre: ki mennyire tud lassan futni? Hogy az etióp versenyeken a junior és senior besorolás nem életkorhoz kötött – hisz nem mindenki tudja, hogy pontosan mikor született -, hanem a képesség és tapasztalat függvénye. És hogy mi is a transzcendens futás.
Crawley is, akárcsak Lévi-Strauss, buzgón jegyzetel, mohón figyel, miközben mindenben benne van, kipróbál, átél, találkozókat szervez, beles a színfalak mögé, elsajátítja a helyiek szokását, átveszi az attitűdjüket, leírja pontosan az attribútumaikat. De ez nem a csodálatos Szomorú trópusok, hanem az ambivalens Vidám Kelet-Afrika.
(Michael Crawley - Felhők felett futni, Az etióp versenyfutók bölcsessége és varázslata, 2022., Park Kiadó, ford.:Bujdosó István)