A dauer tovább tart, mint a kétségbeesés
Az egyik nő arról mesél, hogyan akarták beszervezni a pártba, a másikuk azon nosztalgiázik, milyen volt darukezelőnek lenni, a harmadik pedig arra emlékszik vissza, amikor három gyerekkel vált munkanélkülivé. Rajtuk keresztül mutatja be Debre Zsuzsa dokumentumfilmje, az Elmúlt, oszt jól van, hogyan emlékeznek vissza a munkásnők a rendszerváltás egyik legnagyobb társadalmi sokkjára, amikor ezreket küldtek el az Ózdi Kohászati Üzemből.
A film azért teszi a klasszikus dokumentumfilmekhez képest sokkal átélhetőbbé a nyugdíjas nők történeteit,
mert mindezeket nem a kamerába meredve, kéztördelve mondják el a vadidegen filmeseknek, hanem a nekik megszokott közegben beszélgetnek a fodrászukkal, Zsuzsával, aki közben elképesztő frizurákat költ nekik.
Debre Zsuzsa eredetileg Almási Tamás klasszikus Ózd-sorozatának szereplőit akarta megkeresni 2019-ben, hogy megtudja, hogyan gondolnak vissza az ózdi emberek azokra az időkre, amikor még működött az Ózdi Kohászati Üzem. A terepmunka közben azonban rájött, hogy a megmaradt ózdiak közül szinte mindenkinek vannak emlékei a gyárról (a 80-as évekhez képest több mint 30 százalékkal kevesebben élnek itt). Ezért a statikus interjúk helyett inkább egy olyan közösségi teret keresett, ahol az emberek egyébként is beszélgetnek egymással: Zsuzsa fodrászatát.
Bár a beszélgetésekből súlyos élethelyzetek rajzolódnak ki, de a megszólalók közük mindenki inkább a túlélésre koncentrált, ezért a gazdasági összeomlás tényét azzal a hozzáállással intézik el, ami a címben is szerepel: Elmúlt, oszt jól van. A múlton való rágódást inkább önsajnáltatásnak tartják.
Az is tudatos döntés volt a rendező részéről, hogy nem ő csinálta az interjúkat, hanem a fodrászt készítette fel a témára. Bár a filmben már nagyon oldott a hangulat, a készítők úgy emlékeznek vissza, hogy épp ez a különleges interjúkészítési technika jelentette a legnagyobb kihívást. Például az első napon forgatott anyagból semmit sem tudtak felhasználni, de arra ez is jó volt, hogy a fodrász beleszokjon a szerepbe. A harmadik napra a rendezőnek már alig kellett beleszólni a beszélgetésekbe, gondot legfeljebb az okozott, ha a tételmondat közepén indult be a hajszárító.
„A férfiak, azok nehezebben találják fel magukat, mint a nők”
- jegyzi meg a fodrász, amikor az egyik szereplő éppen arról mesél neki, hogy a férje nem tudott talpra állni a leépítés után. A rendező már csak a forgatás után döntött úgy, hogy végül kizárólag nőkkel készült interjúk kerülnek be a filmbe. „Általában a kohóban folyó munkálatokat férfiakkal kötjük össze, a legtöbb fellelhető fotóábrázoláson is férfiak vannak, Almási sorozatának legfontosabb szereplői szinte mind férfiak, így kissé háttérbe szorul az a tény, hogy az Ózdi Kohászati Üzemek nagy számban foglalkoztatott nőket is, hiszen a korszak sajátossága a nemek közti kényszerű egyenlőség. Kíváncsi voltam a sajátosan női munkástapasztalatokra, szerettem volna azokat a felszínre hozni, elmeséltetni” - mondta erről.
Közben a spontán közjátékok, a gyors montázsok és beállított portréképek miatt a félórás film végig könnyed marad. Pedig kiderül, hogy Ózd 30 év alatt sem tudta kiheverni az acélipar összeomlását. Az ország egyik legszegényebb térsége, ahol azóta is folyamatosan szűnnek meg a munkahelyek, idén a Johnson Electric is bezárt.