Ennyi volt az annyi, a Ricsárdgír többé már nem zene
Teli torokból üvöltő Éva a tavalyi Kossuth téri tanártüntetésen/szolidaritási koncerten, elesés pogó közben úgy, hogy a földre érés előtt már hárman emelnek fel, megvadulás a Fishing on Orfű utolsó koncertjén, elhagyott fél pár cipők, röhögés szülőkkel a Szintis Laci videóklippjén – csak pár az elmúlt évek meghatározó Ricsárdgír-élményei közül. Sajnos újabbak nem lesznek már, csütörtökön ugyanis véget vetettek az ámokfutásnak, bezárták a traschcirkuszt, szabadon engedték a koalát, utoljára hámoztak Bulikrumplit és eltemették az ArtFartot, azaz lejátszották az utolsó koncertjüket.
A Ricsárdgír szeptemberben jelentette be, hogy feloszlanak, állításuk szerint tavaly megtalálták a „kincset ebben a több, mint 10 éve tartó, felfoghatatlanul csodálatos és sűrű kalandban”. Azt írták, hogy többszörösen kinőtték magukat, az indulásnál a fő kérdés az volt, hogy önerőből meddig tud elmenni egy zenekar, amiben nem zenészek alkotják a magot, és hogyan tud egy látszólag underground punkos szintis zajzene telt házakat csinálni. Erre az érzésre pedig az utolsó koncert is csak még inkább ráerősített, ami sokkal jobban illett volna a szentendrei Barlang vagy a gödöllői Trafó színpadára, mint a Budapest Parkéra.
„Már nem keressük ennek a lehetőségeit tovább, hiszen úgy hisszük, minden sikerült” – írták a feloszlást bejelentő posztban. Sokak nem értették ezt a döntést (sokan pedig sajnálják, például a cikk szerzői), hiszen mostanra váltak igazán híressé, szinte minden nagy magyar fesztiválon nagyszínpados fellépők voltak. „Innen már csak bővíteni tudjuk a jegyeladásokat, és lehet, ehhez az kellene, hogy olyan dalokat írjunk, amik kicsit rádióbarátabb muzsikák, de ez nem érdekel minket” – fogalmaztak.
Palvinbarbi
Viszonylag későn, (divatdrukker módjára) a Szintis Laci megjelenése után kezdtem el hallgatni a zenekart rendszeresen, bár a 2019-es fishinges koncerten már ott voltam. Az a koncert ugyan nem volt rossz, ellépegettem és elbólogattam a hátsó sorban, de egyáltalán nem értettem, hogy a pogozó, telitorokból üvöltöző, csuromvizesen visszatérő haverom mit élvez ennyire rajta.
Eltelt azért kis idő, mire megszerettem ezt a pogós/trash/elborult stílust, de azóta rájöttem a lényegére: felhőtlenül lehet rá bulizni és kiválóan le lehet vezeti rajta a feszültséget. Ráadásul a zenéjük a gimis éveimet juttatja eszembe, és ugyan lassan már az egyetemmel is végzek, a Ricsárdgír koncertjein lélekben mindig a Fishingen vagy a Pécsi Estben tombolok.
Jelinek kolléga egy fokkal régebb óta rajongó:
„Mint minden valamire való előadót és zenekart, a Ricsárdgírt is apukámnak köszönhetően ismertem meg, aki még ha a kezdeti szentendrei üvöltözős koncertszerűségeken nem is volt ott a 2010-es évek elején, viszont az első számaik már aláfestő zeneként szolgáltak az általános iskolából hazatartó kocsiutainkon. Igaz, az egyik első szám, amit mutatott - Repülőgép - még nem feltétlenül ragadta meg túlzottan a figyelmemet, de pár évvel később már én is az első sorokban üvöltöttem, hogy „Kapja be Darwin! Kapja be Darwin! Te nem is a majomtól származol Palvin!” – anyukám legnagyobb örömére.”
Sztár vagy szar
A Ricsárdgír igazi erénye az volt, hogy egyáltalán nem vették komolyan magukat. Erre egy jó példa, hogy a koncertek előtt is azzal nyugtatták magukat: „ha elbasszuk, akkor sincs baj”. Ez a mentalitás pedig remekül passzolt ahhoz a trash/punk életérzéshez ami a banda összes számából, klipjéből és kreatív projektjéből sugárzik: a tematikus koncertek hangulatából (megagiga esküvői party az A38-on, Barni - a roadjuk - kilövése az űrbe a sci-fis kobucis bulin), a random divatbemutatókon való felbukkanásokból vagy már csak a hivatalos honlapjukból is, ami egy önálló art projektnek is elmenne. Ezekből a részletekből pedig egyértelműen látszik, hogy a Ricsárdgír tényleg jóval több volt egy átlag zenekarnál.
A szövegeikben a kezdeti összevisszaságból („Járjuk járjuk a koala táncot, Zsösziplő Koaláááá”) eljutottak oda, hogy közéleti kérdésekkel is foglalkoznak („koronát hord az ország legbetegebb patkánya”). Sőt, egy egész számot írtak 2017-ben Magyarország akkori állapotáról. Azóta jobb semmi sem lett, rosszabb viszont sok minden.
„Minek tüntessek én minek tüntessek
Ha tüntetek, akkor engem eltüntetnek
Én elhiszek bármit amit mondtok
És elhiszek bármit amit mondtok
És elhiszek bármit amit mondtok
Magyarországon mindenki boldog.”
Fúj de fáj
Miután a Koala All Stars Band, azaz a Bohemian Betyars, Szabó Benedek, Dé:Nash (aki lejött pogózni is), Kollár-Klemencz László és Hanzli Fanni eljátszotta a későbbi koncerten el nem hangzó Ricsárdgír számokat, jöhetett az igazi megborulás.
Hogy mit is jelent a Ricsárdgír? Ez is kiderült a koncert előtt: „1. Az ógörög hitvilág szerint a világ keletkezését megelőző, sötét ködökkel gomolygó világűr, amely a rendezett világ előtt létezett. VAGY 2. a dunakanyari koalák egyetlen otthona. VAGY 3. Nem tudatos késztető erő, amely egy élőlényt cselekvésre késztet. Megnyilvánulását az ember akarata és értelme szabályozhatja. Vagy nem.”
A setlistben nem volt semmi meglepő, a közel telházás Budapest Parkban az összes albumról játszottak számokat. Az elején, kvázi bemelegítésnek volt Jó ez a Pest, a már-már balladisztikus Hülye vagy - ami a kiváló Zanox című magyar film főcímdala is - és eljátszották a zenekar kedvenc dalát, a My Horse című countryslágert is.
A zenekar azért kiadta magából, ami benne volt, Huszár Ákos dob-, Zsirai András basszusgitár és Tóth Dóra Lilla hegedűszólóit a közönség hallhatólag nagyon élvezte, ezekre még a kemény pogó is leállt. Szintis (Paál) Laci a szokásos fapofával, néha kis mosollyal az arcán tolta végig a koncertet, Papp Éva szokásához híven TOMBOLT, Borszukovszky Flórának az Én dalom alatt mindenki a pajtása volt, Márton Dani pedig üvöltötte, hogy „Minden jó és szép, ahogy mindig mondani szoktam” és a Budapest Parkban annak a közel 10 ezer embernek tényleg minden szép és jó volt.
Aztán a vége előtt jött a csavar (nem, sajnos nem jelentették be, hogy ez az egész feloszlás egy óriási vicc volt). A zenekar sosem szokott lemenni, majd tapsra visszajönni, azt mondják, „nem jók ebben”. De most mégis megtették, Márton Dani előre figyelmeztetett is, hogy várjuk ki a végét, a dramatikus hatás kedvéért mennek le.
És bamm, egyszer csak megjelent maga ÖRDÖG NÓRA a színpadon. Gyanútlan kívülállónak ez nem tűnhet akkora számnak, nagy divat lett mostanában híradósokat/tévéseket felhívni a színpadra, Azariah arénás koncertjén Szellő István és Erős Antónia cameozott. Csakhogy a Ricsárdgírnek van egy Ördögnóra című száma, ami Ördög Nóráról szól. A műsorvezető is feltette a kérdést, hogy miért kell feloszlania a zenekarnak, „hát nem fér a fejembe, tiszta szürreál”. X-faktorosan egyenként vissza szólította a tagokat, akik óriási tapsot kaptak.
Lenyomták a maradék négy számot, természetesen az Éva otthonnal és a Szintis Lacival fejezték be a közös zenei karrierjüket, ezek alatt mindenki tombolt, mintha nem lett volna holnap (mert hát nem is volt). Megköszönték az elmúlt évek kitartó támogatását, összeölelkeztek a színpadon, a közönség skandálta, hogy „köszönjük”, majd lementek. Ennyi volt az annyi, a Ricsárdgír többé már nem zene. Sokan azt mondták, hogy „áh, úgyis összeállnak még majd valamikor”, de a Ricsárdgír pont olyan zenekarnak tűnik, ami ha azt mondja, hogy feloszlik, akkor soha többé egy akkordot sem játszik le együtt élőben. „Annyit mondok, jó volt veletek. Itt vagy még? Ha elmész vidd már le a szemetet“.