„Rengeteg emailt kapok, de azt eddig még senki sem írta, hogy imádja Romániát”

„Az az álmom, hogy eljussak Romániába, ami a szívemben az irodalom országa. Meg akarok tanulni románul, és irodalommal akarok foglalkozni.”
Jin Juguo

Minket, magyarokat különleges viszony fűz Erdélyhez. A viszony sokféle, a spektrum egyik szélén egy idealizált elképzelés áll a mitikus vidékről, ahol a kisebbségi lét ellenére – vagy épp annak köszönhetően – máig sikerült megőrizni valamit, ami romlatlan és esszenciálisan magyar. A másik véglet ennek az idealizmusnak az elutasítása vagy akár lenézése. Akárhol is vagyunk a spektrumon, nehéz úgy beszélni Romániáról és Erdélyről, hogy a mondatainkban ne tükröződjön valami abból, amit magyarságról, nemzetről, politikáról, Trianonról, kisebbségekről gondolunk.

Így aztán ahhoz sem tudunk teljesen semlegesen viszonyulni, ha valaki minden sejtjével Romániába vágyik, hogy az életét és összes energiáját a XIX. századi nemzeti romantika tanulmányozásának szentelje. Hát még ha álmai netovábbja Bákó, ez az Erdélyen is túli, a Keleti-Kárpátok keleti lábánál fekvő város. És az illető egy 16 éves, végzős gimnazista. Aki kínai.

A Netflix 2022-es dokumentumfilmje, Az ifjú Juguo boldogsága és szenvedései egy Romániába vágyó kínai kamaszról szól. Jin Juguo a közel hétmilliós dél-kínai Kunmingban született, egyetemi tanár szülők egyetlen gyermeke, ott alakult ki a vonzalma a közép-európai irodalom iránt. Az alig félórás dokumentumfilm minimális eszközökkel, de különös érzékenységgel mutatja meg, hogy Jint mekkora szeretet vette körül otthon.

Nem mondtak nemet arra a kérésére sem, hogy a világ túlsó végére költözzön, mert egy romániai kisvárosi egyetem bölcsészkarát nézte ki új szellemi és fizikai otthonának. (A címben szereplő idézet a bákói Vasile Alecsandri egyetem hivatalvezetőjének filmbeli reakciója Jin jelentkezésére.)

Bármennyire groteszknek tűnik a világnak ezen a részén az álom, hogy az ember egy kelet-romániai kisvárosban élhessen, a filmet nézve muszáj szembesülni vele, hogy nem Jin a furcsa, hanem mi, akik ezt röhejesnek találjuk. Jin azt szokta álmodni, hogy sárkányként repül (ezt hosszúra nyúló magashegyi drónfelvételek illusztrálják). Lenyűgözik a szülővárosában ismeretlen hollók. Ámul a havon, amit korábban sose látott. Eksztatikus blogposztokban lelkendezik arról, hogy végre álmai földjére érkezett. Hogy az egész mindenség az övé, az egész világ költészet, ő pedig kirepült a fészekből, és ezt most mind birtokba veheti.

Az érkezése meglehetősen felkavarja Bákót, legalábbis a tanszéket, ahova felvették. A tanárai elmesélik, hogy amíg nem találkoztak vele, nem értették, mit keres ott. De aztán lenyűgözte őket Jin megindító közvetlensége és őszinte lelkesedése.

A naiv szó nem hangzik el, de a világnak ezen a részén kimondatlanul is mögé értjük, mert a legsűrűbb tapasztalataink egyike a kiábrándultság, és az, hogy Petőfi, vagy épp Jin bálványa, Mihai Eminescu 150-180 évvel ezelőtti lobogó hazaszeretete, szenvedélyes, szárnyaló lírája meg általában a nemzeti romantika rég halott. Meghatározó viszonyítási pont, de Európában senki nem gondol már úgy a hazára, a nemzetre, ahogy ők, a romantika korának ártatlanságát réges-rég elveszítettük. Ahogy Medve Gábor írja a Budában: „Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor.” Amikor valaki mégis ezen a nyelven próbál ma megszólalni, az hamisan szól.

Majd betoppan a 16 éves Jin Juguo, Eminescut szaval, Románia csodálatosságáról beszél, és ez nem cseng hamisan. A szenvedély, az érzelmi töltés igazi, amiben nyilván közrejátszik fiatal kora, meg hogy számára a kelet-európai nacionalizmus ijesztő történelmi és jelenkori aspektusai ismeretlenek, és még nem is érzékelhetők. Ahogy nézem Jint, hiába fojtogat a röhögőgörcs, mégis ott motoszkál az érzés, hogy bárcsak egyszer az életben, akármilyen rövid időre ilyen átéléssel tudnék lelkesedni valamiért. Bármiért.

A filmnek két csúcsjelenete van. Az egyik, amikor a kisvárosi galériában felolvasóestet tartanak, ami egészen addig a kiszámítható mederben csordogál, amíg meg nem jelenik a mindig vasalt fehér inget és nyakkendőt viselő langaléta kínai srác, és félénk komolysággal el nem szavalja kedvenc Eminescu-versét, egy himnikus fohászt Romániához – románul. Aztán kínaiul.

A kis helyiség megtelik élettel, mindenki mosolyog, és egy pillanat alatt megtörténik, amiről Jin egyetemi tanárai is beszámolnak: elkezdik a kultúrájukat, a várost, Romániát és magukat is érdekesnek, izgalmasnak, szépnek látni. Bármennyire naiv Jin lelkesedése, megélhetővé, szerethetővé teszi számukra a saját románságukat. Mi többet tudna adni egy kínai tinédzser?

A másik csúcsjelenetben Jin részt vesz Románia egyesítésének centenáriumi ünnepségén, 2018. december 1-én, a nemzetgyűlés eredeti helyszínén. A kínai fiú román trikolórba és sálba burkolózva, kék-sárga-piros sapkában, kokárdával a mellén, román zászlót lobogtatva sétál Gyulafehérváron a tömegben, és úszik a boldogságban. Bárhonnan, de különösen Magyarországról nézve ezek a bizarr képsorok és fotók az elviselhetetlenségig komikusak, de röhögés közben is aggódunk, nehogy agyonverje valami román szkinhed, aki azt hiszi, hogy gúnyolódik rajta.

Eddigre azonban már értjük, hogy Jint nem valamiféle nacionalista pátosz tartja izgalomban, hanem az odatartozás, amit számára a nyelv, az irodalom, a táj, Eminescu és rajta keresztül Románia lakói iránti őszinte és maradéktalan rajongása testesít meg.

A filmet mindvégig belengi valami baljós hangulat. És a végkifejlet a maga módján tökéletesen illik ennek a groteszk dokumentumfilmnek a megragadóan finom, egyszerre vicces és szomorú világába.

The Joys and Sorrows of Young Yuguo (28 perc)
Írta és rendezte: Ilinca Calugareanu
Forgalmazó: Netflix

Borítókép: Román gyerekek a katonai felvonulást nézik Bukarestben, 2012. december 1-jén. DANIEL MIHAILESCU / AFP