„Az erőszaknak és az agressziónak való kitettség rendszerszintű”

Hogyan lehet a képzőművészet eszközeivel feldolgozni az erőszak témáját, és hogyan lehet mindezt úgy megtenni, hogy ne az áldozatiságon legyen a hangsúly, hanem a megerősödésen, a közös továbblépésen? Ez az egyik kérdés, ami áthatja Az Erőszakról című, július végéig látogatható nemzetközi kiállítást a Budapest Galériában, és ami alighanem a legizgalmasabb kortárs esemény jelenleg a fővárosban.

A témafelvetést hallva nem lehet meglepő, hogy a kiállítás anyagát alapvetően meghatározza a szomszédban zajló háború, három ukrán művész alkotásai láthatóak a falakon, de hangsúlyosan van jelen a délszláv háború tapasztalata is. A kiállítás anyagában ez a fajta harctéri erőszak ér össze egy rendkívül meghatározó, de sokszor még mindig nehezen detektálható erőszak, a nők elleni kérdésével.

Ugyanis Az erőszakról összes kiállított művésze nő, és a legkülönfélébb munkák egyik közös jegye épp ennek az egyes egyéneket érő, de velejéig társadalmi erőszaknak a tematizálása. Kiderül ez a kiállítás mellé írt rövid felvezető szövegből is, mely egy ponton így fogalmaz: „Az erőszaknak és az agressziónak való kitettség rendszerszintű. A patriarchális állam nőket alárendelő és megalázó egészségügyi, igazságszolgáltatási, (család)jogi rendszere, a jogrendszer alapvető hiányosságai, a nemzet- és emlékezetpolitika férfiközpontúsága mind felelős a nőkkel kapcsolatos, államilag is támogatott előítéletek fenntartásáért és a közgondolkodásban tovább élő erőszak-sémák és az áldozathibáztatás gyakorlatáért.”

A művek között Páldi Lívia művészettörténész, Az erőszakról kiállítás kurátora kalauzolt minket végig, ő mesélt arról, hogy magának a kiállításnak az ötlete a háborúban megerőszakolt nők emlékezetével foglalkozó történeti kutatásból nőtt ki: a Fővárosi Közgyűlés 2020 elején fogadott el határozatot arról, hogy kezdődjön meg a történeti feldolgozása a hosszú évtizedek óta elhallgatott, legtöbbször ismeretlen traumatörténeteknek. A külföldről 2021-ben visszaköltözött Páldi is ebbe a munkába csatlakozott be, és a történeti anyagok feldolgozása közben fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy szükség lenne egy kortárs kiállításra.

Ez a kiállítás azonban nem a traumatörténeteket állítja középpontba. „Engem az erőszak komplex működése érdekel. A politikai, gazdasági, társadalmi erőszak, és nem áldozati pozícióból beszélnek a munkák, hanem az erőszak politikai hozadékával foglalkoznak. A tettekkel, akciókkal, továbblépéssel” – mondta erről Páldi, aki beszélt arról is, hogy a művek válogatása közben tudatosan figyelt, hogy ne legyen köztük dokumentarista fotó, mert az nagyon leuralná az egész kiállítást, azt azonban csak utólag vették észre, hogy nincsenek explicit erőszakképek sem.

Az elbeszélt erőszakos tapasztalatok egyik rendre felbukkanó típusa a háborús erőszak, de itt is jelentős szerep jut a metaforáknak és a személyes, női perspektíváknak. Erőteljesen érhető ez tetten az Ukrajna ellen indított orosz háborúhoz legközvetlenebbül kapcsolható műveken, Kateryna Aliinyk festményein.

A luhanszki festőnő kevéssel a totális orosz invázió kezdete előtt kezdett dolgozni a Gyógyító és politikai fantázia című sorozatán, melynek több darabja is látható most Budapesten. Mint Páldi elmondta, a festő családjának négy generációja él a Donbaszban, így ők 2014 óta közelről tapasztalhatták meg az orosz agresszió következményeit, és Aliinyk munkáiban ez az agresszió úgy jelenik meg, mint ami a természet mélyét is átalakítja, például a termőföldet mérgező gránátok formájában.

A háború kezdete óta sok szó esett arról, hogy az Ukrajnát rakétákkal és aknákkal folyamatosan tűz alatt tartó oroszok nemcsak a jelenleg ott élő ukrán civil lakosságnak okoznak súlyos károkat, de felfoghatatlan mértékű környezeti károkkal is jár ez a pusztítás. Épp ezért szokás az orosz agressziót ekocídiumnak is nevezni, Aliinyk festményein ez a típusú, a termőföldet, a természetet érő pusztítás van szembeállítva az élelmet és gyógyszereket adó környezettel, az ehhez kapcsolódó sok évszázados emberi tudással.

A természet és az (emberi) erőszak viszonya jelenik meg Trapp Dominika munkáiban is, aki legutóbbi sorozatában a vadászat során használt csapdák infrastruktúráját gondolta tovább: az ismerős tájba beleillő, azt sokszor mímelő csapdák motívuma felől az otthoninak, a sajátnak gondolt környezeten belül megjelenő erőszak kérdéséig jutva. A kiállítás másik magyar művésze a 2020-ban elhunyt Loránt Anikó, aki alkotótársával és partnerével, Kaszás Tamással a 2010-es évek elején kezdte Ínségeledelek című projektjét, melyben a természeti és ember okozta katasztrófákra készülve fogtak az ehető, vadonélő növényekkel kapcsolatos részben művészi, részben természettudományos kutatásba.

A kiállításon feltűnő a kísérő szövegek visszafogottsága, mint Páldi Lívia fogalmazott, nem akarták túlmagyarázni a műveket, de akadtak azért olyan kiállított munkák, ahol muszáj volt támpontokat adni. Az egyik ilyen mű a kiállítás tán legkomplexebb darabja, Milica Tomić videós-makettes installációja, a Nyílt szekvencia.

Tomić Jugoszláviában született, több mint egy évtizede Grazban él, és 2014 óta futó csoportos projektjükben az Omarska bányakomplexum történetét dolgozzák fel társaival: a titói Jugoszláviában megnyitott bányát 1992-ben három hónapon át koncentrációs táborként használta a boszniai szerb haderő, jugoszláv muszlimokat, horvátokat és politikai foglyokat zártak be és kínoztak meg ott.

A bányát 2004-ben egy multinacionális vállalat nyitotta meg, újrakezdve a kitermelést, pár évvel később pedig a területe forgatási helyszíne volt egy szerb ultranacionalista filmnek is, és a helyszín előkészítése közben számos emberi maradvány előkerült. A bányát újranyitó vállalat megígérte, hogy állítanak egy emlékhelyet a koncentrációs táborban megölt embereknek, de ez a mai napig nem történt meg. Jelenleg az emlékezés lehetősége kimerül abban, hogy minden augusztusban egyetlen napra beengedik a túlélőket és a rokonokat.

Tomić alkotótársaival ezt a rendkívül sokrétegű történetet dolgozza fel egy nyitott végű videós munkában, azaz a film folyamatosan változik, újabb és újabb részletek kerülnek bele. A budapesti kiállítás tervéhez kapcsolódva került például bele egy régebben készített interjú a bosnyák bírónővel, Nusreta Sivaccsal, akit ebben a táborban tartottak fogva, és aki kiszabadulása után elkezdte a szexuális erőszak áldozatainak ügyét felkarolni, és kolléganőjével, Jadranka Cigeljjel hatalmas szerepük volt abban, hogy a háborús nemi erőszakot a nemzetközi jog háborús bűncselekményt ismerte el.

Részben szintén a délszláv háború erőszakával foglalkozik fel Jelena Jureša videós munkája, az Afázia, melynek harmadik felvonása látható Budapesten. A Gentben élő művész a 20. század egyik leghíresebb háborús fotójának utóéletét dolgozza fel: az amerikai Ron Haviv 1992-ben fotózta le, ahogy az Arkan Tigrisei néven is ismert Szerb Önkéntes Gárda tagja, egyik kezében cigarettát tartva, épp megrúgja a nemrég meggyilkolt muszlim nő holttestét.

A híressé vált fotón szereplő férfiról azóta kiderült, hogy pár évvel később a belgrádi technoszíntér meghatározó alakja lett, DJ Max néven a mai napig szokott fellépéseket vállalni (a Rolling Stone tavaly jelentős oknyomozó anyagot szentelt a témának). Jureša videója két részből áll, egyik felében a fotón szereplő férfival 2017-ben találkozó, a történetét feldolgozó horvát újságírónő, Barbara Matejčić monológja hallható, a második felében a horvát koreográfus, Ivana Jozic masszív technozenére gyakorlatilag eltáncolja a fotón látható erőszakot.

Egy kiállítás arculatát szükségszerűen alakítja a kurátor személyes története is, így van ez Az erőszakról esetében is: Páldi Lívia évekig élt Írországban, és épp 2017-es odaköltözésekor lendült be igazán az a civil-kulturális kampány, amely a rákövetkező évben sikeresen járult hozzá, hogy népszavazáson bukjon el az abortuszt gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítő 1983-as alkotmánymódosítás. A művészekből, filmesekből, költőkből álló közösség 2015 óta nagyon tudatosan, felvonulásokkal és akciókkal alakította ezt a kampányt, és az utolsó egy évben Páldi is számos eseményükön jelen volt.

Mivel minden galérialátogatás akkor lehet igazán erős élmény, ha az embert a helyszínen is érik váratlan találkozások, több fontos alkotásról (például Selma Selman videós munkájáról, Elektra KB textiljeiről, Hristina Ivanoska installációjáról) direkt nem is írtunk semmit: Az erőszakról július 30-áig látogatható az óbudai Budapest Galériában, érdemes élni a lehetőséggel.