„Az volt a kérdés, hogy van-e bennünk még dal” – 30Y-lemezpremier a 444-en
„Az a helyzet, hogy én se szeretem a minden dalát ennek a lemeznek, és nem azért, mert ne sikerültek volna jól. Azért, mert kényelmetlenek. Ez az album olyan dolgokról beszél, amelyek nekem se esnek feltétlenül jól. Nem kényelmes beszélni róluk. De nem mondhatok mást. Bármilyen alkotásnak az a lényege, hogy nem arról szól, hogy az előadónak jó-e” – kedvcsinálónak nehéz lenne mondani, őszintének annál inkább azt, ahogy Beck Zoltán, a zenekar frontembere beszél az új lemezről, az X-ről, amelyet először nálunk hallgathattok meg, egy kicsit lejjebb tekerve. Az albumot záró dalhoz készült videóklip – rendezője a számos 30Y-klipet készítő Bátori Gábor „Sinco Jim” –, amelyet szintén most először lehet megnézni, elég pontosan bemutatja ezt a nem-kényelmes érzést, élményt.
Hogy egy zenekar, aminek a nevében az ipszilon szerepel, miért X címmel ad ki albumot? „Ennek a lemeznek nincs címe, de mivel nem lehet üresen hagyni a cím helyét, kikényszerítettek belőlünk egy címet. Ez lett az X, ami semmit nem jelent, csak kitakarja az üres helyet, de ezzel már mégis jelent valamit, az üres hely kitakarását, elfedését”. Beck szerint ez nagyon jellemző arra, ahogyan ma a világot elbeszéljük: „mindenki teleír, telebeszél mindent, az útszéli óriásplakátoktól az online terek kommentjein át a legördülő kisvideókig. Ez a telezajozás eltakarja azt, amiről valóban beszélni lehetne, eltakarja azt, ami valóban történik – saját magunkat, saját magunk elől”. Ez nem is nehéz, hiszen az ember is úgy működik, hogy kitakarja a dolgokat, a kényelmeseket is, de főleg a kényelmetleneket, mondja.
Az az érzése, hogy már nincs is manipulálva a valóság, hanem egyszerűen nincs rá igényünk. Elfogadjuk a különböző narratívákat, amik valóságokat építenek körénk. A zenekar ezzel akar szakítani: „az X azzal, hogy semmi nem jelent, lehetőséget teremt arra, hogy elmesélhessük a saját valóságainkat. A saját narratív terünket mi úgy akarjuk használni, hogy azt megosztjuk másokkal, hogy minél többen, minél többféle módon legyünk képesek megfogalmazni önmagunkat és a világot”. Ez élesen szembemegy azzal a hétköznapi tapasztalással, hogy a szimbólumok mindinkább kisajátítódnak, mint például a kokárda vagy akár a nemzeti futballválogatott.
Az X másik magyarázata „blaszfém miszticizmus az ábécét záró mássalhangzókkal”. Az Y maga a 30Y, a zenekar, a zenei mag, az X lett a társadalmi ügyek kibeszélése, míg a Z az a Zajzajzaj produkció, amely révén foglalkoznak más olyan zenekarokkal, „akikkel közös esztétikát beszélünk”, mint például az Esti Kornél. „Így mi tulajdonképpen az XYZ vagyunk, akik valami mániákus oknál fogva egyfajta mély társadalmi felelősséget érzünk, amit csak akkor és úgy tudunk képviselni, ha azt tudjuk esztétizálni. Az a legfőbb kihívásunk, hogy mennyit tudunk elmondani abból, ahogyan a világról, az emberről, a társadalomról, az egzisztenciáról gondolkodunk.”
A lemez nem politizáló album lett, mert nem az akart lenni. „Létrejött a mai valóságban egy kizárólagos narratíva: vagy idetartozol, vagy oda. Ezzel nem szimplán a kormány narratívájáról beszélek, hanem sokkal inkább arról, hogy létrehoztunk egy olyan narratív teret, amelyik végtére is egy kétállású kapcsoló. Ez szerintem nagyon sok embert, nagyon sok kritikai gondolkodót zavar. Hogy bármit mond, állandóan besorolják”. A 30Y új albumában Beck szerint mindannyiunk egzisztenciájának az alapkérdései vannak téten. Egy zenekarnál ezek például olyan kérdések, hogy „hogyan áll benne abban a kortárs kulturális térben, amelyikben sokféle kulturális termék megjelenik, és hogyan tud abban hitelesen megszólalni, hogy tud ezzel együtt közben a zenekar saját alkotói folytonosságában is benne maradni, és közben hogyan tud a magyar popzene, vagy általában a popzene folytonosságában benne állni. Csak látod, ez ilyen zavaróan hosszú mondatokat eredményez, nem eredményez se tüntetésre kivihető táblát, se óriásplakátra felírható jelszót.”
A 30Y-nak négy év után jelenik meg újra lemeze, az eddigi utolsó, a 2019-es ki az, akit még megölelnél Beck szerint is, a visszajelzések szerint is „nagyon sokak számára a Covid előtti korszak egy referenciális albuma lett”. Már a 2016-os dicsőség lemeznél emlegette, hogy az lehet az utolsó, de a 2019-esnél végképp ezt érezte. „Onnan az volt a nagy kérdés a fejemben, hogy van-e bennünk még dal, hogy kikövetelik-e még maguknak a helyüket, vagy elmondtunk mindent, amit mi tudtunk elmondani”.
Az új album néhány dala, így az éhezők jóllakottak vagy a mesélős már korábban megjelent, játszották koncerteken, egész lemezként viszont mostanra született meg mindaz, amiről beszélni akarnak. „A fejemben nem akkor áll össze egy lemez, amikor összeállnak a dalok, hanem egyszer csak azt veszem észre, hogy egy mappányi A4-es oldalnyi szövegünk van, jelentős részüknek van valamilyen zenei kezdeménye, egy melódiája, egy ritmusképlete. És amikor már fel lehet ismerni, hogy itt történhet valami, akkor mutatom meg a többieknek azt, hogy merre mennék. Van, amikor ez szimplán a szöveg, van, amikor egy eljátszott dal, egy elénekelt melódia.” Az nagyon fontos, mondja, hogy csak az kerül lemezre, ami a zenekar egészének tetszik. A mostani lemez előtt „az én fejemben egy nagyjából olyan huszonhárom dalnyi lehetőség állt össze, ebből lett aztán ez a tizenhat, mert a mi zenei valóságalkotásunknak az a természete, hogy 30Y-dal csak az lehet, amiben négyen találunk egy közös valóságot. A számunkra a dalaink kínálnak hiteles megszólalást, ahogyan csak mi, négyen, együtt vagyunk képesek hitelesíteni egy dalt.”
De ezt a közös valóságot nagyon nehéz volt megtalálni most, mert „a zenekar egyes tagjainak az életvilága messzebb van, mint valaha volt. A felnőtt életünkben szükségszerűen más világokban mozgunk, vagy más helyeken élünk, talán más baráti vagy ismerősi körrel. Más helyek a törzshelyeink, máshol kávézunk reggelente, más korúak a gyermekeink, tehát egyszerűen más élethelyzetekben állunk benne. Tulajdonképpen a stúdió, a próbaterem és a zenéink az egyetlen tér, ahol találkozunk. Ezt komolyan venni, hittel beleállni volt a nagy kihívás szerintem – mert dalt írni nem olyan nagy ügy, mint egymásra találni benne”.
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? „A zenekar organikusan működött úgy 2016-ig, ha volt is a működésünkben néhány kisebb töréspont. A zenekar történetének abban az első tizenkét-tizenöt évében az volt a természetes, hogy lemész a terembe, és biztos lehettél benne, hogy nem tudsz nyugodtan szarakodni a hangszereden, mert fél órán belül valamelyik majom megérkezik, és akkor már valami más kezdődik. Tudtuk, hogy akármi is van, ott találkozunk nap mint nap. Na, ez eltűnt, most, ha megnyitom a naptáramat, látom, hogy december 30-ig be vannak írva a próbák, és ez szabályozott és professzionális működést hozott – de erre mentálisan - és egyébként praktikusan is – egészen máshogyan készülsz.”
A lemezt is úgy vették fel az első félévben, hogy januártól júniusig minden hónapra kiírtak egy hetet stúdióidőre, hogy abban az egy hétben csak a lemezen dolgozzanak. „Az már mindenkire rá volt bízva, hogy hogyan is él benne a lemezben, a dalokban. És mivel máshogy éltünk benne, ezért az az egy hétből mindig napokat emésztett fel, hogy összehangolódjunk, hogy a dalokat, és a dalokon keresztül egymást érezni, érteni tudjuk”.
Az is kérdés persze, hogy most, amikor a Spoti-generáció már nem teljes albumokat hallgat, hanem főleg playlisteket vagy az algoritmus által elé dobált zenéket, van-e még értelme lemezben mint a megszólalás egységében gondolkodni. Persze mivel ez egy lemezbemutató cikk, a válasz nyilvánvaló – és hogy miért, arra a kérdésre ezt mondja: „ha most egy sorozatot nézel a Netflixen vagy az HBO-n, tulajdonképpen komplett 50-70 perces mozifilmeket látsz, amiket korábban csak filmvásznon láthattál. Ezek arra vállalkoznak, hogy az egyes epizódok önmagukban is üzemképesek, de ígérnek egy nagy narratívát, amelybe bele tudsz dőlni, ha akarsz, vagy ha időd engedi. De ugyanez van, ha írsz egy olyan novelláskötetet, amiben a novellák egyenként is üzemképesek, miközben az áthallások, összekapcsolódások az egyes szövegeken túli rétegeket kezdenek el mozgatni, még ha nem is feltétlenül akarod ezt irányítani”.
Azoknak, akik régebbről ismerik a 30Y-t, nagyon sok zenei vagy intertextuális utalás tűnhet fel az új lemezen. Ezt nagyon intenzívnek érzi ő is, mondja erre Beck, de tudatos törekvés nem volt erre. Hanem csak arról van szó, hogy „első lemezt az ember csak egyszer tud csinálni, ma már az az alkotói ártatlanságunk eleve feltételezetten nincs, hogy ne tudnánk, hogy mit csinálunk”. Az ember minél többet alkot, annál inkább rajzolódik meg az a térkép, amin mozogni tud, magyarázza. Azaz ha egy zenekar már a tizedik stúdiólemezét csinálja, „az gyakorlatilag azt jelenti, hogy nagyjából százötven-kétszáz dalnyi saját kontextust már csináltunk, következésképpen azért tűnnek sokkal erőteljesebbnek a reflexiók az új dalok esetében, mert a referálható saját zenei korpusz mennyisége nőtt”.
Az új albumnak három fővárosi lemezbemutatója is lesz december második felében – az Akváriumban, a Dürer Kertben és az A38-as hajón –, de az ezekben a napokban tartott pécsi lemezköszöntő hét után már december 9-én elkezdik vidéki helyszíneken játszani az új albumot. „Hét-nyolc új dallal indulunk el, ezeket elkezdjük játszani, miközben folyamatosan próbáljuk, hogy a koncertbe hogyan lehet ezeket beilleszteni, milyen dramaturgiai íveket kezd el rajzolni a koncerten mondjuk a 2006-os Teremtős egy 2023-as dal mellett, mennyire változtatja meg, mennyit ad hozzá vagy épp vesz el a hatásából. Valójában nem az történt, hogy a lemez megjelenésével lezártunk valamit, hanem pont azt élvezzük, hogy ez egy élő, nyitott és mozgó anyag”.