Paul Auster, mielőtt útra kelt volna Rákországba, még egyszer megírta Paul Austert

(Elkerülhetetlen szpojlereket tartalmazó beszámoló Paul Auster Baumgartner című új regényéről.)

2018 áprilisában járunk, amikor megismerjük őt. Az íróasztalnál ül, tollal a kezében épp egy mondat közepén tart. Hogy idős, ezt tényszerűen csak később tudjuk meg, de percek alatt tisztában leszünk vele: amiatt, hogy tollal ír, amiatt, hogy csak most jut eszébe, hogy a földszinten hagyott egy könyvet, amire szüksége van az íráshoz, amiatt, hogy amikor elindul érte, eszébe jut, hogy megígért a húgának egy délelőtti telefonhívást, amiatt, hogy amikor a telefonhoz indul, felfedezi, hogy égve felejtett a tűzhelyen egy gázrózsát, ami szétégette a tojásfőzőt, és amiatt, hogy az égett tojásfőzőért puszta kézzel nyúl, megégetve magát.

Egy tudós férfi, aki Kierkegaard álneveiről ír monográfiát, és aki közben folyamatos küzdelmet vív a napi tennivalók észben tartásáért. Ő Sy Baumgartner, Paul Auster legutóbbi, a szerző szerint utolsó regényének főhőse.

Amikor nagyjából 190 oldallal később, 2020 januárjának elején utoljára látjuk, „szél marja az arcát, a vér még mindig csorog a homlokán levő sebből, és amikor odaér az első házhoz, és bekopog, megkezdődik S.T. Baumgartner hőseposzának utolsó fejezete”. A húgát nem hívta fel, a Kierkegaard-könyvet befejezte, nyugdíjba ment az egyetemről, több mint tíz éve elvesztett felesége hagyatékának és így az emlékezésnek szentelte az életét.

Ebből az emlékezésből táplálkozik a könyv, Paul Auster hat év után néhány hete megjelent legújabb regénye, a Baumgartner. Vagyis úgy pontos, hogy ez az emlékezés, ez maga a könyv. Kevesebb, mint két év telik el, de mi ezalatt bejárunk nagyjából százat. Nemcsak Sy Baumgartner vagy a felesége, Anna Blume személyes és közös emlékeit ismerjük, amiket természetes, hogy egy özvegyen is szerelmesnek maradt férfi felidéz a magány éveiben. Hanem Sy apai és anyai felmenőinek, a Baumgartnereknek és az Austereknek a történetét is, meg – jóval felszínesebben – Anna családjának a történetét is. Egy lépéssel távolabbról nézve: huszadik századi bevándorolt amerikai családok történeteit.

Ami az emlékezésen túl van, ami a jelenben történik – a jelen ebben az esetben a felesége halála óta eltelt tíz évet jelenti, annál a 2008-as tragédiánál meghúzva, örökkévalóságba merevítve a múlt és a jelen határát, és ezzel egyben fogalmilag is kizárva a jövőt –, az mind lényegtelen, kisebb dramaturgiai funkciója van csupán, ha van egyáltalán bármennyi is. Ilyen a hosszúra nyúlt első részben a sérülése, a villanyóra-leolvasó Ed Papadopoulos kétszeri felbukkanása, Sy lassan épülő és gyorsan összeomló kapcsolata a nála tizenhat évvel fiatalabb Judithtal. Ezek a szálak sokszor elvarratlanok, néha indokolatlanul szerteágazóvá teszik a könyvet, miközben komoly atmoszférateremtő hatásuk van. Ezzel együtt kell hozzá alkotói bátorság, hogy ilyen intenzitásban és gyakorisággal teletűzdeljük a történetüket ezekkel a jelenbeli mellékszálakkal.

A regény ugyanis a múltról szól, és Auster ebben mesteri: spirálszerűen csavarja meg körülöttünk az időt, a múlt mélyéről a múlt még mélyebb mélységeibe fordulunk át: „Gondolatai az anyja életének végéről Ruth életének kezdetére ugranak, majd onnan évekkel és évszázadokkal korábbra, és hirtelen eszébe jut a saját ukrajnai utazása két évvel korábban, és az a nap, amit az apja szülővárosában töltött.” Egy 1966-ban kezdődött bekezdés végére 2017-ben vagyunk, amikor ellátogat Stanislau/Sztanyiszlav/Ivano-Frankivszkbe, ahol 1880-ban az apai nagyapja született, de nem időzünk a 19. században, a történet központi eleme – és a könyv legnagyobb hatású, legalaposabban is kidolgozott része – a sztanyiszlavi farkasok története, vagyis legendája, a város második világháborús története.

Amerikai családtörténetek. A regényben felbukkanó Auster. Életrajzi motívumok. Egy idős ember, aki próbál, de nem tud feldolgozni egy veszteséget. Egy kiszámítható életút megtörése. Múltidézés, amiben még korábbi múltak idéződnek meg. A leépülés, a romlás története.

Csupa-csupa austeri típusjegy. Mintha fellapozta volna az Utazások a szkriptóriumban című könyvében egyszer már megírt összes saját intertextualitását, és azokból néhányat véletlenszerűen kimazsolázott volna ebbe a könyvbe. Nem is csak néhányat, szinte mindet.

Mégsem ettől lett a Baumgartner a legausteresebb, vagyis minden eddiginél austresebb regény. Az a sűrű szövés és a fő mondanivalójában feszes, jól megkomponált szerkezet, amely nem enged akkor sem, ha már letettük a könyvet, amely miatt Sy Baumgartner és az ő szomorú és mégis szeretetteljes története nem hagy szabadulni, ez csak az egyik tényező. Legalább ilyen fontos az, hogy Austernek ez a regénye rettenetesen emberi – a szó több értelmében is.

A szerző 76 éves, a főhőse a regény jelenidejében 71-73 éves. Auster minden korábbinál érzékletesebben tudta megragadni az elmúlást és az azzal való szembenézést, a gyászt és a veszteséggel való megbirkózás nehézségét, aminek sötétségét az egyébként meglehetősen gyakori komikus jelenetek sem enyhítik. Ilyen komikus elem a regénykezdő, bár talán túl hosszúra írt bénázássorozata is, amely egyébként Sy pincébe zuhanásával végződik, vagy a Judith és a közte lévő korkülönbség miatti, minden nagy korkülönbséges kapcsolatot jól leíró aggódása: „Judith ötvennégy évesen még ereje teljében száguld, míg ő nemhogy nem száguld, de pöfög (a legjobb napokon)”.

Paul Auster nem veszítette el a feleségét, de 2021-ben elveszítette tíz hónapos unokáját, Rubyt, akinek a halála miatt 2022 áprilisában gondatlanságból elkövetett emberölés és gyermek jóllétének veszélyeztetése miatt vádat emeltek Daniel nevű fia ellen, aki május elején drogtúladagolásban meghalt. Nem csoda, hogy az egész regényt belengi a vég hangulata, bár az olvasó, amikor ezt érzi, nyilván attól sem tud elvonatkoztatni, hogy nem sokkal azután, hogy leadta a kéziratot, kiderült, hogy rákos, a Guardiannak néhány hete azt is nyilatkozta, hogy ez lehet az utolsó, amit írt.

Egy pillanatra úgy tűnhet, a kötet befejezéséhez közeledve, hogy a múlt-jelen kilátástalansága megtörik. Felbukkan ugyanis egy Beatrix Coen nevű doktorandusz, aki Sy feleségének, Annának a munkásságából írná a disszertációját. Akár egy új regény is kezdődhetne itt, néhány tíz oldallal a Baumgartner vége előtt – de tudjuk, nemcsak azért, mert már csak lapok vannak hátra, hanem mert ismerjük Austert, hogy erről szó sincs. Hiába készül Sy Baumgartner talán szó szerint utolsó erejével Beatrix (hamarosan már Bebe) Coen érkezésére, tudható, hogy ha a lány megérkezne, az már a jövő kezdete lenne, márpedig a jövőnek ebben a regényben nincs tere.

Ami a jelen után jönne, az a Baumgartnerben egy „Schrödinger-Auster macska” lesz. Sy ugyanis elindul hazulról egy téli napon, autójával balesetet szenved, és, ahogy korábban már idéztem, az első háznál, ahová vérző fejjel odaér, „megkezdődik S.T. Baumgartner hőseposzának utolsó fejezete”.

Hogy mi ez a hőseposz? Hogy hol köt ki Sy? Hogy hol ér véget az útja, vagy hogy már véget is ért? Birkózzunk csak meg ezekkel a kérdésekkel, keressük meg a magunk válaszait, a magunk igazságait, mondja Paul Auster.Hiszen a lényeg ez, pontosan ez. „Ha most kitalált egy alternatív világot, amelyben Anna tudja, hogy gondol rá, érzi, hogy gondol rá, gondol arra, hogy ő gondol rá, ki állíthatja biztosan, hogy ebben nincs némi igazság? Talán nem tudományos igazság, nem bizonyítható igazság, hanem érzelmi igazság, és hosszú távon csak ez számít: hogy az emberünk mit érez”.

Paul Auster: Baumgartner
Fordította: Pék Zoltán
XXI. Század Kiadó, Budapest
188 oldal
5490 forint