Pinokkióból nem lesz igazi kisfiú, de a Vígszínház előadásából lehet igazi siker

„Rudolf Péterék hatalmas bejelentést tettek: Presser Gáborról és a Vígszínházról van szó” – kürtölte világgá a Blikk névtelen cikkének szalagcíme, és bár kevésbé idióta tálalásban, de szinte mindenhol végigfutott a nagy hír: Presser Gábor zeneszerző és Sztevanovity Dusán szövegíró A padlás óta először dolgozik együtt musicalen.

Nagyon magasra került így a léc, hiszen A padlás a magyar színpadi szórakoztatás egyedülálló tüneménye. A 35 éve bemutatott darab a Vígben már rég túl van az ezredik előadásán, emellett 30 helyen láthatta egymilliónál bőven több néző. De aki nem látta, az is hallotta: az én fülemből se megy ki néhány dallama, pedig mióta kamaszkoromban rommá hallgattam, legfeljebb véletlenül futottam bele. Mindezen idő alatt ha nekem szegezték volna a kérdést, miről szól a darab, konkrétan egy mondatot sem tudtam volna mondani. (Erre a kritikára készülve elolvastam a szinopszist, és nem vagyok sokkal beljebb. Egy padláson danolásznak elveszett lelkek és szellemek.) Nagy változás – előny és hátrány – ehhez képest, hogy a Pinokkiót mindenki ismeri. Más kérdés, hogy pontosan mit.

Igazi, nem igazi

Carlo Collodi 1883-as műve a tűzre való báburól és a fafejű felnőttekről az irodalomtörténet egyik legtöbbet fordított regénye, de ezek a megjelenések már a globális halhatatlanságot bebiztosító 1940-es Disney-film előtt is inkább átdolgozások voltak. Magyarul is előbb jelent meg két átdolgozás (Tuskó Matyi 1907-ben, Fajankó 1928-ban), csak utána jött a fordítások és újabb átdolgozások sora. Akit az eredeti szöveg érdekel, annak jó szívvel ajánlom antikváriumi beszerzésre Szénási Ferenc biztos kezű fordítását, ami ráadásul ízléses könyvtárgy is. A filmek és sorozatok felsorolásába bele sem kezdek, legyen elég annyi, hogy csak tavaly két szuperprodukciót dobott le a Disney és a Netflix, Robert Zemeckis és Guillermo del Toro rendezésében.

Utóbbiból legalább egy jelenetet elcsent a vígszínházi bemutató is, ahol szintén Pinokkió direkt megnövesztett orra csiklandozza a bálna/cápa torkát belülről, hogy az kitüsszentse őt és Gepettót. A könyvben simán kiugranak a száján, a Disney-filmben tüzet raknak – és a több száz filmes, könyves, diafilmes és színházi adaptációban minden bizonnyal a legkülönfélébb változatok szerepelnek. Amivel persze semmi gond.

Keresztes Tamás rendezése arra vállalkozik a színlap szerint, hogy „minél többet megmutasson az eredeti történet csapongó fantáziájából, játékosságából és humorából”. Vagyis arra, hogy a mindenki által ismert történetet a szinte senki által nem olvasott könyvhöz hűen mutassa be.

Szerencsére nem ez történt. A könyv ugyanis nem olyan jó.

Tényleg tele van fantasztikus karakterekkel és fordulatokkal, de ez a pikareszk regény eredetileg folytatásokban jelent meg egy olasz gyereklapban, és ez látszik is rajta. A híresen lusta szerző láthatólag nem nagyon olvasta vissza, amit írt, és a szerkezet kitalálásával se fáradt. Önismétlések, eltűnő és indokolatlanul visszatérő figurák, értelmezhetetlen mondatok és személyiségváltozások kergetőznek az egy kaptafára készült fejezetekben. Olyan ez a könyv, írja a New Yorker esszéistája, mintha a lapzárta előtt fél órával készült volna a legtöbb rész, arról pedig komoly szakmai vita folyik, hogy az utolsó fejezetet vajon részegen írta-e Collodi mester, vagy a közönség nyomására hajolt meg. Merthogy annyira nem következik a regény komor és kilátástalan világából ez a happy end, aminek a szövegben alig van előzménye (szemben a Disney-filmmel, amely végig erre a csodára vár).

A Vígszínház előadásának legmerészebb húzása, hogy elhagyja a szirupos befejezést, Pinokkióból nem lesz igazi kisfiú, erre talán csak a finálé dalszövege utal, de a színpadon megmarad fabábunak. Sokkal jobb így.

A zene mindenek előtt