Karácsonyi krimi a kis szürke agysejteknek

Krimik esetében megszokott dolog, hogy Agatha Christie munkásságához hasonlítjuk őket - nopláne, ha női szerzőjük van -, Janice Hallett esetében azonban nem üres frázis a poirot-i utalás: tényleg, szó szerint rengeteg agymunkát kell beletenni a könyveibe. És épp ettől jók.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Tavaly karácsonyra megvettem valakinek a családból Janice Hallett A színjáték című krimijét, ami elég jó értékeléseket kapott az általam figyelt és erre szakosodott oldalakon, de elég sokat kellett várnom rá, hogy végre hozzám is eljusson, és elolvashassam. Úgyhogy nekem az idei év krimiszenzációja lett ez a könyv, valamikor szeptember környékén értem a végére, és rettenetesen lelkes lettem tőle.

Nem mintha nem lennénk bőséggel ellátva angol kisvárosi krimikkel (igen, én például az M. C. Beaton könyvek nagyját is szerettem, bár egy idő után elfáradt az Agatha Raisin-sorozat, a többit meg csak ímmel-ámmal adják ki idehaza), az alaphelyzetet - színjátszótársulat, egy rakás rémes emberrel, akik közül nyilván bármelyiket szívesen látnánk gyilkosként - sem volt túl eredeti, na de a forma!

Az volt, ami hatalmasat dobott a történeten. Merthogy az egész sztorit leveleken csetüzeneteken, SMS-eken keresztül ismerjük meg, a történet folyamatosan az egyes szereplők egymással folytatott diskurzusán keresztül bomlik ki. És bár ez sem egy túl eredeti ötlet, a legjobb példája, ami hirtelen eszembe jut, Pelevintől A rettenet sisakja (bár ott ugye egymástól térben is elszigetelt szereplők üzeneteiből bontakozik ki az egyre kaotikusabb nyomozás), a történethez rengeteget ad hozzá az, hogy didaktikus leírások helyett rögtön az egyes szereplők szűrőjén keresztül értesülünk a fontosabb történésekről, amelyeket egyből saját szemszögükből értelmeznek is, néhol egymást is becsapva, manipulálva, nyomasztva, taszigálva egyes soron következő cselekvések felé, vagy éppen kibúvót keresve a kellemetlen feladatok alól.

Ahogy az már csak lenni szokott, ha felfokozott helyzettel találkozik egy közösség. Kell idő, hogy ráálljon az ember agya erre a formára, és menet közben is sokat kell dolgozni azon, hogy működjön a sztori. Mert valójában épp az a lényeg, hogy az egyes üzenetváltások közti űrt a saját szorongásaink, jó/rosszindulatú feltételezéseink töltik ki, vagyis ahogy halad a sztori, és egyre jobban átlátjuk az amúgy egy kisvároshoz mérten bonyolult társadalmi viszonyokat, függéseket, előítéleteket, egyre jobban bele tudunk helyezkedni a történetbe, amit valójában a magunk előítéletei szerint színezünk ki. De ehhez tényleg mindenkinek saját magából, a saját kapcsolatrendszeréből is dolgoznia kell, ez pedig fárasztó, de egyben iszonyatosan érdekes élmény.

Mivel ennyire lelkes lettem az első könyvtől, örültem nagyon annak is, hogy karácsonyra újabb történet érkezett, a kevésbé fantáziadús, de legalább folytonosságot közvetítő Karácsonyi színjáték címmel. Megint a színtársulat, ünnepi pantomim, lesz benne hulla is, mi baj lehet belőle? - gondoltam lelkesen.

Az mondjuk nagy előnyöm volt, hogy viszonylag még friss volt az előző élmény, így az első könyvből ismert, és itt is felbukkanó arcokról volt némi fogalmam, bár így is kellett kicsit agyalnom egyeseken. Annál is inkább, mert értelemszerűen az előző kötet lezárása, vagyis az akkori megoldás jelentősen átrendezte a társadalmi berendezkedést az egész történetnek keretet adó színjátszótársulatban is. Erre rátett egy lapáttal a kisváros közösségét borzoló új lakónegyedek másmilyen beköltözőitől való idegenkedés, egy kissé kiforratlan, de annál derűsebb jeleneteket eredményező drogos történetszál, és egy paszuly, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni monumentális színpadi díszletként, de mint metafora, egészen parádésan működik. Rohad, bűzlik, lehet, hogy mérgező, és állandóan át kell festeni, a legtöbben utálják, néhányan viszont bálványozzák, a sikeres előadás végén meg valakinek fel kéne rá kapaszkodnia. A végén viszont az egész összeomlik. Ismerős, ugye?

Önmagában már ez is érdekes felállás volt, hogy hogyan változott meg a kapcsolati háló, hogyan jutottak egyesek „feljebb”, milyen új törésvonalak alakultak ki, a meglévő sérelmek hogyan konzerválódtak. És bár az előző sztori traumái inkább csak említésszinten vannak jelen, annak ismerete azért erősen szükséges ahhoz, hogy ezt a nem túl bonyolult, és nem is túl akciódús történetet kellően kontextusba tudjuk helyezni.

Én mindenesetre élveztem, rutinosan helyezkedtem bele az olvasásba, élvezettel merengtem a szükségszerű változásokon, a pantomimjáték, mint előadásforma értelmén, szórakoztatott a kicsinyesség, amivel a szereplők továbbra is egymást nyírják, és bár maga a krimiszál jóval kevésbé volt erős, mint az előző részben, ezt még annak ellenére is el tudtam nézni, hogy végtére is krimiről van szó. Ha van gyenge pontja a sztorinak, akkor talán ez: bármennyire is frenetikusnak tűnik a levelezésekből kibontakozó „nagyjelenet”, a hulla felbukkanása, az utána lezajló nyomozás már kissé össze van csapva, a megoldás pedig ugyan tekinthető kielégítőnek (amennyiben fény derül a gyilkos személyére), de semmiképp sem bravúros, inkább csak amolyan tessék-lássék megoldás. Nagy tanulság nincs, az élet már csak ilyen, minden megy tovább. Ahogy azonban mindez megjelenik előttünk, az bőven megéri azt a néhány órát, amennyi idő alatt le lehet darálni a könyvet.

Egy estés olvasmánynak igazán remek választás, pláne a karácsonyi, mézeskalácsillatú ünnepi idillben - amikor semmi sem jön jobban az embernek, mint hogy mások kicsinyességén, kavarásain és hazugságokra épülő életén szörnyülködjön.

Janice Hallett: Karácsonyi színjáték
Fordította: Endreffy Kata
Next21 Kiadó, Budapest
203 oldal
3990 forint