„Meg kellett volna csókolnia az anyaföldet, de hát nem volt föld”

Nem könnyű ma a folyóiratok helyzete, pedig nélkülük elsatnyulna a magyar kultúra. A Jó blog ezentúl rendszeresen válogat a legjobb folyóiratok friss számaiból egy-egy írást, és közben bőszen ajánlja a továbbolvasást. Elsőként a Jelenkor decemberi számából - amelynek szerkesztői ajánlója és előfizetői akciója itt található - mutatjuk meg Takács Zsuzsa versét, illetve Wirth Imre vele készült életútinterjújának részleteit.

TAKÁCS ZSUZSA

Gyér fű, tüskés ág-bogok

Meg kellett volna csókolnia az anyaföldet,
de hát nem volt föld, csak aszfaltozott úttest
a lejtős budai utcán, ahogyan jött lefelé
a másik öreggel, amikor megbotlott egy kiálló
utcakő-darabban a félig berogyott járdán
és elzuhant. Gyér fű, tüskés ág-bogok
az alig tenyérnyi sávban. Közelből már látta
a megnyílt földet. Elzuhant. Koponyáját beverte
a kerítés alatti terméskő szegélybe. Szemébe
folyt a vére. A másik lehajolt, vagy letérdelt
mellé, de nem volt annyi ereje, hogy fölemelje.
Nem járt egy lélek sem az utcán, csak ők
ketten. Ráfektette arcát a mocskos kőre,
pihentette rajta, majd négykézlábra állt.
Odaügyeskedte magát a kerítéshez, és
fölegyenesedett. Pedig meg kellett
volna csókolnia az anyaföldet.

Wirth Imre: De ejtsünk szót a történelemről is: 2001. szeptember 11., New York. 2004. május 1., csatlakozás az Európai Unióhoz, majd a népszavazás a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról (és a kórházak privatizálásáról). Hol volt Zsuzsa ebben a mátrixban?

Takács Zsuzsa: 2000-ben felmondtam az egyetemen, és másnap már boldogan nekiültem a prózaírásnak. Akkor fogtam bele A megtévesztő külsejű vendég történeteibe, a szenvedélyes szerelemről szóló vagy éppen kísértettörténetekbe illő históriákról szóló könyvbe, ahogy Lator László írja a könyv fülében. Nemcsak kísértettörténetek vannak azonban a novelláskötetben, hanem bensőséges vallomások is. Köztük kamaszlányomnak, Annának szóló, kétségbeesett beszámolóm reményvesztett helyzetemről – úgy, ahogyan ő, mármint Anna, sosem láthatta. Az ő szeretetének visszanyerésére való szüntelen vágyódásom, kísérleteim kudarca. Íróként azonban – a prózában való gondolkodásra való áttérésemnek köszönhetően – valósággal újjászülettem. Az Unióhoz való csatlakozás hihetetlen öröm volt számomra is. A népszavazás eredményét pedig egyszerűen szégyenként éltem meg.

Legfőbb magánmegpróbáltatásom az akkoriban készülő gyűjteményes verseskötetem levonatának elolvasása volt. Elolvastam, és – röviden – elborzadtam felette. Morcsányi Gézának köszönhetem, hogy akkori új verseim kötetbe foglalva külön megjelenhettek, nem kellett a gyűjteményes kötet keretébe süllyesztenem a vékony kis verseskötetet. Bodor Béla, akkori szakértőm a DIA-nál azt írta az Üdvözlégy, utazásról, hogy a költő nyelvének komolyságával „korunk egyik legmegrendítőbb” kötetét alkotta meg. Vagy hogy „költészete csak a magyar irodalom legnagyobbjaiéhoz mérhető”.

Itt egy kicsit időzzünk el, ha lehet. Azt mondja Zsuzsa, hogy „újrakezdte az életét”. Milyen képet őriz magában az addigi életéről, az egyetemi tanítással telt évtizedekről?

Nem hittem volna, hogy fiatal felnőttkoromtól kezdve szakmámtól, végzettségemtől ennyire távoli területen dolgozom majd negyven éven keresztül a Közgázon. Hogy apám harminc évvel korábbi generációjának tapasztalatait élem át én is a munkahelyemen. Hasonló időket, csak más típusú, de egymásra épülő diktatúrákban. A lényeg azonban az, hogy mihelyt felmondtam az állásomat, felszabadultam. Nekiláttam a novelláknak, majd széles jókedvemben a kacagtató és véres Sóbálvány egyes darabjait kezdtem írni. Havi rendszerességgel először az Élet és Irodalom közölte, aztán 2017-ben a fenti címen a Magvetőnél önálló novelláskötet lett belőle. Ezekben a tárcákban írok hátborzongató munkahelyi, továbbá kórházi tapasztalataimról. Az egyes darabok elbeszélője azonban nem mindig magam vagyok, hanem például tanárkollégám, Fülei-Szántó Endre, aki 1948-ban „hófehér porcelánnadrágban, kezében sétabottal a Tattersallra tartó huszonkét éves ficsúrok könnyed és nyegle járásával épp hazafelé tartott a Galamb utcában található Alliance Française nyelvórájáról, amikor két járókelő odaugrott hozzá, és egy Pobjedába tuszkolta”. Mit mondjak a Rákosi-rendszer abszurd történetéről? Hogy azzal vádolják majd, hogy a franciák kémje? Hogy hosszú évekre börtönbe zárják, számtalanszor megverik? Páratlan humora ennek dacára is kitart, később mindenféle nyelvvizsgabizottságban elnököl, akkor is, ha egy kukkot sem ért a szóban forgó nyelvekből, például üzbégből. A börtönben tanul meg spanyolul is. (Mindeközben német szakon végzett intézetigazgatónk akkor is tolmácsot kért, ha német vendégei érkeztek.)

(…)

Bodor Bélát hogy ismerte meg Zsuzsa?

Személyes ismeretségünk a látogatásával kezdődött. Fölhívott, hogy följönne, nagy, szakadozott bőrtáskájában az összes megjelent könyvem, a rólam írt elemzések, recenziók, még a doktori disszertációm teljes anyaga is ott volt. „Egek Ura!”, kérdeztem tőle, „mindig ilyen tömött aktatáskával jár?” „Csak, ha magához jövök.” Nevetett. Ő úgy gondolja, tette hozzá, elolvas mindent tőlem, és akkor megírja a monográfiáját. „Weöres és maga”, írta, „kettőjükhöz csak a teljes életmű ismeretében lehet közelíteni”. Halálosan komolyan gondolhatta, bele is akarta írni A szent profán című, rólam szóló monográfiájába. Közben azonban rákos lett. Az orvosa figyelmeztette, hogy hamarosan meg fog halni. Két hetet kért a monográfia befejezésére. Nem kapta meg. Megrendülök ma is, hogy egy olvasómnak, költőtársamnak, elemzőmnek annyira fontos volt valaha, amit írok, hogy földi élete utolsó két hetét írásaimmal töltötte volna.