„A karácsony ekkor ünnep utoljára”

2023 december 24., 05:56

A 2000-ben elhunyt Petri György írta az egyik legkülönösebb karácsonyi verset. Hogy min mehetett keresztül nem sokkal előtte, 1956. október 23-án, azt egy eddig nem olvasható interjúból ismerhetjük meg. A beszélgetéseket Szilágyi Sándor (a költő szerkesztőtársa a szamizdat Beszélőben) vette fel 1984–1986 között, ebből a jelentős terjedelmű anyagból közölt egy rövid részletet a Műút folyóirat (amelyre itt lehet előfizetni).

photo_camera Fotó: Szilágyi Lenke via Wikimedia Commons

PETRI GYÖRGY
Karácsony 1956

Huszonkettedikén egy pillanatig
(reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek,
Joszif és Jézus között,
tizenhárom éves vagyok. A karácsony
ekkor ünnep utoljára. Enni
van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság
– mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával
kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem,
még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen
unokatestvérem lány és még csak négyéves,
én pedig a család utolsó férfisarja
(akkor még). Borleves, hal – van itt minden,
ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről,
ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral
hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –,
kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”).
Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel)
bejön kellemes ünnepeket kívánni,
éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt,
én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam,
kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok
kínálata még hiányos. Nagynéném
némileg búcsúzik is: távozni készül
via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be,
ezért tizenegynéhány évvel később
itthon kénytelen meghalni gerincrákban.
Capitalyt játszani senki nem tud,
az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót
csavargatom, Londont, Amerikát
hallgatom, mint az anyám negyvennégyben,
csak hangosabban: már és még lehet.
A kívülről tudott karácsonyfadíszek most úgy hatnak rám, mint
sok évvel később
egy nő, akit sok éven át szerettem.
Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly
szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot,
behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát,
a nagyanyám már főz, citromot facsar,
kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok
a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van.
Nagyapám köhécsel a cselédszobában,
fogpiszkálóvékony könyvelőtestét
egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól,
anyám is ébred, megtelik a konyha
családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő,
akit rossz helyen ejtettek le:
kicsi, idegen, kihűlt.

photo_camera Fotó: Szilágyi Lenke via Wikimedia Commons

Szilágyi Sándor: És ’56-ból mi maradt meg? Most nem a karácsonyra gondolok, mert azt megírtad. Hát, te akkor voltál ugye…

Petri György: Tizenhárom éves.

Gondolom, úttörő voltál. Vagy ez hogy volt?

Kérlek szépen, én úttörőnek úttörő voltam, de, hogy úgy mondjam, ez olyan mély nyomokat nem hagyott bennem. Maga a Víziváros és a Medve utcai iskola, ahova én jártam, ez egy nagyon furcsa, az akkori szóval két szempontból is reakciós környéknek számított. Egyrészt volt egy ilyen régi kisúri népessége a környéknek, ezek az ilyen kegydíjas katonatisztözvegyek, kiskereskedők, postatisztek, MÁV-alkalmazottak. És aztán — jó, hát a háború azért megkeverte ott is a lakosságot — elég sok lumpen elem volt például az iskolatársaim között. Úgyhogy valahogy abban a világban, ahol én éltem, olyan túl nagy becsülete a rendszernek nem volt.

És ez számodra kiderült akkor?

Te, hát a legnagyobb mértékben, hogyne! Hát ez mondjuk kiderült abból, hogy akkor még többnyire volt délelőtt és délután is tanítás, mert kevés volt a tanterem, sok volt a gyerek, és mit tudom én, a májusi litániák, az októberi ájtatosságok, ezek délután beleestek a tanítási időbe, és az osztályfőnök simán elengedett ministrálni. Meg hát emlékszem az Emil bácsira, az úttörővezetőre (mellesleg természetrajzot tanított), hát az is inkább ilyen furcsa, svihák, kicsit bohém pasas volt, aki alkalmazkodásból vállalta az úttörővezetést. Nem volt abban sok politika: pingpongoztunk meg ilyenek.

Visszaemlékszel az általános iskolai osztálytársaidra? Maradt még valaki közülük, vagy valakik?

Te, hát maradtak többen, akikkel együtt jártam, és valamelyest közéleti emberek lettek. A Papp Zsolt meg a mostani londoni tudósító, az Aczél Endre.

De ezekkel később nem jártál össze.

Nem, de hát velük aztán együtt jártam gimnáziumba is, meg hát többé-kevésbé egyetemre is. Ők előbb kezdtek el egyetemre járni, előbb is végeztek.

De menjünk vissza kicsit, hogy ’56-ból neked mi maradt meg?

Bármilyen meglepő, én ’56-ot már ilyen gyerekes szinten ugyan, de nagy politikai tudatossággal érzékeltem. Szóval mindenesetre amikor 23-án valami különóráról jöttem ki a Medve utcai iskolából, már kezdődött a mozgolódás a Bem rakparton, és akkor én ebben nagy kíváncsisággal azonnal részt vettem: egy garnitúrával eljutottam a Műegyetemre, mert ott volt egy gyűlés, akkor egy másikkal vissza a Bem térre, de ott már éppen lezajlott; még azt hiszem, a Bessenyeit hallottam szavalni, de akkor már ment a tömeg a Parlament felé. És akkor már voltak jelszavak; és arra emlékszem, hogy „ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!”, meg akkor már rakták ki a zászlókat az ablakokba; hát ez is egy jelszó volt, hogy a „magyar zászlót kitenni!” Ja, és hallottam Nagy Imrét beszélni; ott voltam a Parlamentnél, amikor ez a bizonyos beszéd, amikor rosszul kezdett hozzá, hogy „kedves elvtársak”, és aztán az átváltás a „magyar barátaim”-ra. Meg az egész, ahogy rettentő lassan érkezett meg, és…

Mi körül érkezett meg, hány körül? Emlékszel rá?

Emlékeim szerint ez olyan délután hat óra körül, hat óra után lehetett már.

De nem volt még sötét?

Nem, nem; biztos, hogy nem.

Hallottad erősítés nélkül? Mert állítólag egy darabig nem volt kihangosítva.

Nem volt erősítés. Most én ott álltam lent, egészen az alatt az erkély alatt, szóval őt is láttam, és elég közel voltam. Elég nagy volt a tömegnek az alapzaja, szóval nem hallottam rendesen, de erre a megszólításra határozottan emlékszem, és erre a bizonytalanságra.

Melyik erkély volt ez? Hogyha szembeállunk a Parlamenttel…

Ha szembeállunk a Parlamenttel, akkor a hajdani Kossuth híd felé eső oldalon, amerre most a metró van, ott van egy ilyen kis erkély. Ott egy ilyen lépcső van, és a lépcsőn álltam diákokkal, és egy „Éljen a lengyel–magyar barátság!” táblát szorongattam, amit a kezembe nyomtak egy teherautóról, szintén diákok. Na most ez egy furcsa élmény volt, a beszéd, mert szóval, hogy is mondjam: rögtön valami ilyen deheroizált módon láttam meg a történelmi pillanatot, hogy megérkezik az az ember, akit várnak, és akkor megszólal, de rosszul szólal meg, a tömeg felmorajlik, és akkor ráindít még egyszer. És hát aztán ott voltam még, ha jól emlékszem, 26-án is – mindig belezavarodok, hogy ez 25-én vagy 26-án volt a Kossuth téren, ez a csúnya ávós provokáció.

No, várjál még! 23-án mi volt még?

Te, még 23-án akkor, amire még emlékszem, hogy valamikor este nyolc után keveredtem haza, este nyolc körül viszont már a budai oldalon voltam, mert az ablakokban kinn voltak a rádiók, és a Gerő-beszédet sugározták ki az utcára. Hát, nagyon várta mindenki azt a bizonyos beszédet, de aztán Gerő végül lefasisztázta az utcán lévő embereket.

Ez így volt, hogy lefasisztázta?

Igen. Emlékszem, valami ilyen fordulat [volt], hogy „az utcákon reakciós és fasiszta csőcselék ellenforradalmi jelszavakkal”…

Ezek szerint mentél már haza.

Mentem haza. Hát, szóval valahogy bennem volt az is, hogy én gyerek vagyok, és anyám rettenetesen aggódott értem, és hát várt haza délután négyre az iskolából, és lett abból este kilenc, mire hazaértem. És hát akkor másnap reggel már a rádióból lehetett értesülni, hogy a köznyugalom nem állt helyre.