A könyv, ami megváltoztatta az életemet

„Attól függően, hogy a meredek hegyoldalban lefelé vagy felfelé szeretsz menni, választhatsz. (...) Személy szerint a nyugisabb utat javaslom fel, a dinamikusabb jelűt pedig le, de én egy lusta dög vagyok” – írja a szerző a Fel a Bölcső-hegyre nevezetű körtúráról szóló szövegében, és ezen eléggé tudok mulatni. Ha az ember, aki bevallása szerint meghágta a Glossglocknert, a Mont Blanc-t és a Kilimandzsárót, lusta dögnek nevezi magát, ahhoz képest mit mondjak én. Oké, magam is felmentem a Jungfraujochra, csak hát kötött pályás közlekedési eszközökkel.

Mélyebben nem bonyolódnék bele, dicsekvésre semmi okom, de ha már elkezdtem, elmismásolnom sem lehet: néhány évvel ezelőtt ott tartottam, hogy pár kilométernyi sétába vagy egy háromszettes pingpongmeccsbe is csúnyán belefáradtam – sovány vigasz, hogy nem tizenegy, hanem hagyománytisztelő emberekhez illően huszonegy pontig játszottunk –, elfogyott a levegőm, összevissza ugrált a pici szívem, szerencse, hogy a harmadikra, ahol lakom, még fel bírtam kaptatni akkoriban is.

Aztán az első koronavírus-járvány pláne betette a kaput. Míg egyesek elkezdtek rászokni a szabad levegőre, addig én az ellenkező, kevésbé okos megoldást választottam védekezésként, legalábbis kezdetben: alig-alig dugtam ki az orromat a lakásból, miáltal olyan pocsék lépésátlagokat rögzített a telefonom, hogy azokról nem is vagyok hajlandó vallomást tenni. Borítsa 2020-at a feledés homálya.

A további részletek alrészleteinek feltárása nélkül maradjunk annyiban, hogy végül kénytelen voltam rájönni: nem mehet ez így tovább. Elhatároztam, hogy noha nem bűn a lustaság, de mivel nem is egészséges, muszáj tennem valamit. Volt honnan indulnom – és volt hol elkezdenem. Egyfelől úgy értve, hogy a nulláról, másfelől úgy, hogy végül is itt van a Római part, ami erre való, sőt az Óbudai-sziget és a Mocsáros-dűlő sincs messze. Ezeknek ráadásul horizontális a kiterjedésük, ami külön remek, gondoltam, lévén, hogy a vertikális kihívásokat soha az életben nem kedveltem.

Igen ám, de ugyanazokat az utakat róni nap mint nap úgy sem szórakoztató, ha nagyszerű előadók zenélgetnek a fülünkbe. Ezenfelül bár telt-múlt az idő, elsuhant egy-két év is, ahogy szokott, mégsem vettem észre, hogy nagymértékben emelkedett volna a fizikai színvonalam. Még ekkor sem rohantam neki a hegyeknek, de a változatosság jegyében messzebbre merészkedtem, kellemesen körbesétálható tavakat vettem fel a repertoáromba – Pilisvörösváron, Budakalászon, Veresegyházon –, és igyekeztem növelni az abszolvált körök mennyiségét.

Mígnem rájöttem: sok évtizedes ellenérzések ide vagy oda, vertikáliák nélkül képtelenség ötről a hatra jutnom. Nyilván nem most készültem felfedezni a Normafát, a János-hegyi kilátót vagy a gyermekvasutat, a budai hegyek mindenki által ismert útvonalait is ismertem, akárcsak a dobogókői kilátást, a Lajos-forrást Szentendre fölött, a Dera-szurdokot Pilisszentkeresztnél, de arról, mint kiderült, fogalmam sem volt mégsem, hogy micsoda csodák rejtőznek itt a közvetlen közelben, amelyek mellett folyton elmentem vakon.

Javában bóklászgattam már óvatosan és tudatlanul, amikor a feleségem egyszer csak hazahozott egy könyvet a könyvtárból. Ezt:

Belelapoztam, beleolvastam, úgy maradtam. Ahogy mondani szokás: nem bírtam letenni. Kiderült, hogy ezt konkrétan nekem találták ki. Hogy erre van szükségem.

Életem különböző szakaszaiban előfordult már, hogy bizonyos könyvek különleges hatást gyakoroltak rám. Ilyen volt az 1981-es kiadású Rockévkönyv, amit 1982 nyarán vásároltam meg egy hajdúszoboszlói közértben, és a benne olvasható URH-, Kontroll Csoport-, Bizottság- és Bereményi-szövegek egy-két interjúval – Nagy Attiláéval, Pajor Tamáséval – karöltve új irányba terelték az életemet, úgy is, hogy maguk a dalok nem is juthattak el hozzánk, sokkal-sokkal később hallottuk azokat. De ilyenek voltak a Borkalauz első évjáratai is, Rohály Gáborék szakirodalmi munkássága is kellett hozzá, hogy belehabarodjak a 90-es években ébredező hazai borkultúrába.

(És akkor a szépirodalomról még nem is beszéltünk – sokat nem fogunk, mert nem tartozik ide –, Berkes Péter Utánam, srácok!-jától J. D. Salinger Zabhegyezőjén és Gion Nándor Latroknak is játszottján át Erlend Loe Dopplerjéig, idézet: „Nem bírom az embereket. Nem bírom, amit csinálnak. Nem bírom, amit mondanak. Nem bírom azt, amilyenek.”)

Valami hasonlót művelt most Tenczer Gábor ezzel a Budapest Outdoorral. Nem kérdés, nélküle sem voltam totálisan fogalmatlan, tisztában vagyok vele, hogy mennyi mindenre jó az internet, használtam a Kirándulástippeket, szegről-végről a Szépkilátást is, de a könyv új szintre emelt engem szőröstül-bőröstül.

A Budapest Outdoor kereken száz sétát-túrát tartalmaz Budapesten és a közelében – Budai-hegység, Pilis, Visegrádi-hegység –, igen rövidektől, félórásaktól húsz-egynéhány kilométeresekig, a hozzájuk kötődő sok-sok látnivalóval, térképekkel, leírásokkal, pihenőhelyekkel, mindennel. Nem gondolom, hogy hibátlan lenne – a térképek pl. lehetnének kevésbé elnagyoltak, áttekinthetőbbek –, de hogy egy magamfajta kezdő számára perfekt kiindulópontot ad mindenhez, ami létezik errefelé a természet lágy ölén, az fix.

A használatának nem az a módja – szerintem –, hogy egy az egyben sorra vesszük és végigtoljuk a túrákat, kezdve az elsővel, végezve a századikkal, habár azt is lehet, szoktam úgy is. De máskor emígy csinálom: olvasgatom (már-már mint olvasmányt, vagy mint anno a Borkalauzt), kedvet kapok valamelyik impulzusponthoz (ami lehet hegy, völgy, szikla, szurdok, rét, kilátó, kutyafüle), felmérem, mennyi időm juthat valamire aktuálisan, és összerakok egy útvonalat. Ha rövidebb és egyszerűbb, akkor fejben, ha bonyolultabb, neten és telefonon – menet közben is használom a Mapy.cz-t, erről az appról is a könyvből tudtam meg, hogy milyen vagány –, és masírozok, mint a meszes. Általában annyit, amennyit a leírás alapján kalkulálhatóan masíroznom kell, persze megesik, hogy valamivel többet.

Hárs-hegy, Róka-hegy, Újlaki-hegy, Kálvária-hegy, Oszoly-csúcs, Nagy-Szénás, Nagy-Kevély megvolt (meg sok más ezeken kívül is, egyet-kettőt mondok, kézenfekvőeket, amik hallatán nemhogy a profik, a képzettebb amatőrök is ki fognak kacagni: szégyen, nem szégyen, eleddig nem jártam a budai zöld első szakaszán, a Gellért-hegy Dunára néző oldalában, fergeteges, ugyanúgy, ahogy a Guckler sétány vagy a Glück Frigyes út az Oroszlán-sziklával, vagy a Farkas-hegy a vitorlázórepülősök emlékművének hűlt helyével), de van még hova mennem bőven. A legelégedettebb mindenestre akkor voltam, amikor egy szuszra letudtam az Újlaki-, a Vihar- és a Hármashatár-hegyet, egészségemre.

Nem kérdés, ha messzebbről pillantok rá produkcióimra, akkor látszik, hogy ez így még semmiség. Nekem azonban nagyon is valami. Háromszettes pingpongmeccset rég nem játszottam – tervezzük, tervezgetjük, hogy fogunk, hónapok óta, rendre kútba esünk –, de nemhogy a pár kilométeres séták nem fárasztanak már, szabályosan vágyom a hegymenetekre is. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy felszaladok könnyedén bármelyikre, mint a zerge, de hogy kevesebbszer kell megállnom fújtatni, mint azelőtt, az tagadhatatlan. És ha egy hét elmegy úgy, hogy rövidebb futamra, futamokra sem adódik lehetőség, elvonási tüneteim keletkeznek. Amikor november végén elkapott a kovid, abba szabályosan belebetegedtem. Mármint nemcsak szó szerint, hanem képletesen is.

Tanulság 1: idősebbek is elkezdhetik. Tanulság 2: olvassanak mindennap.

A könyvet nyilván vissza kellett vinni a könyvtárba, de még mielőtt lejárt volna a határidő, vettünk belőle egyet. El ne felejtsem: a Bölcső-hegyre felfelé a nyugisabb utat választottam, a meredek roppant meredek volt lefelé is, de egyszer bizisten megcsinálom fordítva.

(Disclaimerféleség: Tenczer Gáborral a nullanullás és a tízes évek fordulóján ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztunk, ez azonban semmilyen módon nem befolyásolta ennek az írásnak a megszületését és a tartalmát, miként az sem, hogy most ő a konkurenciánál tevékenykedik. Tenczer Gábor: Budapest Outdoor, Corvina Kiadó, 2022)