Az 5 legszebb dal 2023-ban
Önéletrajzi elemekben bővelkedve – volt idő, a néhai Cink fénykorában, amikor ezt a fordulatot napi rendszerességgel használtam, jólesett most felidézni – el kell mesélnem: a Spotify azt állítja, hogy hipnotizőr vagyok. Ez hülyén hangzik, de sebaj, biztos sokan tudják a saját praxisukból, azt jelenti, hogy hajlamos vagyok egyes albumokat az első daltól az utolsó hangig végighallgatni. A korábbi években ehhez képest kalandor voltam, ugrándoztam ágról ágra, igaz, ezzel azóta sem szakítottam teljesen, 77 műfajba kóstoltam bele idén is, 2182 előadó 4871 dala jóvoltából.
Ám hiába engedtem szabadjára az algoritmust sokszor, a lemezek végighallgatása valóban előtérbe került, akárcsak régen, a történelem előtti időkben, amikor még fel kellett tenni a fekete korongokat a lejátszóra. De nem is csak azért lettem hipnotizőr, vagy mi, mert szívesen korszerűtlenkedek – a 77 fent említett műfaj között simán az első helyen végzett a rock, vagyis az, amit a Spotify vagy a Pitchfork annak titulál, ide sorolva a singer-songwriterek népes hadait, mert gitárt használnak –, hanem azért is, mert így szereti a fülem. Vagy a lelki-intellektuális kondícióim.
Évtizedek óta nincs olyan, hogy trendeket követnék, figyelném, merre tart a világ, mi a menő, mik az új irányok, mi érdekli az embereket, nem olvasok szinte semmit a zenéről – még ha olykor utána is nézek, hogy egyik-másik frissebb kedvencemről miként vélekedik a kritika –, hagyom, vigyen a fülem, amerre akar, találja meg a harmóniákat, amik kiszínezik a mindennapjaimat ügyesen.
A zene rég nem az, ami volt, állítják emberek, akik nálam sokkal-sokkal jobban értenek hozzá, nem sok társadalomformáló és életbefolyásoló ereje maradt, már nem is egész, apróbb elemekre, kultúrákra, szubkultúrákra forgácsolódott, és ami továbbra is nagy belőle, az csak szórakoztatóipar. Sőt a legtöbbször háttérzeneként, mintegy mellesleg hallgatják, ha meg akarja mondani, mi van a világban, vagy hogy minek kéne lennie, akkor is. Ehhez sem bírok érdemben hozzászólni, ilyenekkel nem szoktam mélyebben ismerkedni, próbáltam pedig, de nem tehetek róla, belebukom a legnagyobb nevekbe, akár amerikaiak, akár magyarok vagy bármik. Nem minősítek, csupán a példa kedvéért mondom, nekifutottam a háromszoros puskásos Azahriah-nak is, de lepattantam erről a lakodalmas trapről, mint a gumbilabda. Oké, nem én vagyok az elsődleges célcsoport, ez nem kérdés.
Egy szó, mint száz, az alábbi minilista maximálisan szubjektív, ez persze minden zene, sőt bármilyen kulturális ügy esetén evidens lenne, úgy pláne, hogy még a legszebb jelzőt is használom. Hiszen felmerül a kérdés, hogy mi az, hogy szép. Tradicionálisan azt szoktuk gondolni, az, amiben szelíd harmónia és finomság van. A God Save The Queen a Sex Pistolstól, a Paranoid a Black Sabbathtól például nem szép – bár utóbbi szövege határeset –, egy csomó rockballada vagy mondjuk Leonard Cohen teljes munkássága ellenben az. A fül dönt itt is, a rockandrollnak kevésbé osztanak lapot – az jó, és nem szép –, így megy ez, a lényeg, hogy ne hagyjuk, hogy bármi is áttaszítson bennünket a giccshatáron túlra.
Na de jöjjön már, aminek jönnie kell, lesznek itt amerikaiak, hollandok, magyarok, svédek, oroszok, éljen, virágozzék a sokszínűség.
The National: Eucalyptus
Az egész szépdal-listázás arról jutott eszembe, hogy ez a szám letarolt engem tavasszal, és amikor először meghallottam, máris biztos voltam benne, hogy ott lesz a Wrappedemben. Amikor harmadszor-negyedszer is lejátszottam, akkor már abban is, hogy jó eséllyel legelső lesz a végén, nos, az lett.
A The Nationalt a nullanullás évek óta hallgatom szívesen (Matt Berningert szólóban és az EL VY-t dettó), a velük kb. egy pályán ténykedők közül többen megsüllyedtek az utóbbi időben (még Jack White is, erre nem számítottam), de ők nem. Az idén két lemezük is kijött, az első, a First Two Pages Of Frankenstein fogott meg jobban. Elsősorban ennek a szakítós-elválós, „vagyonmegosztós” dalnak köszönhetően, annyira, hogy a vonatkozó sora miatt egy Afghan Whigs-újrahallgatós időszakom is keletkezett, nem bántam meg.
Érdekes, hogy Berningerék szinte ugyanazt a lemezt csinálják meg újra és újra negyed évszázada, de ez nem áll rosszul nekik, ahogy senkinek sem, aki hasonlóan karakteres saját világot képes teremteni. A The National egy egykori, a Tumblr első tündöklésekor a platformon szerzett barátomnak is nagy kedvence volt, aki már nem él, ő is eszembe szokott jutni, amikor hallgatom.
Kovacs: Fragile
A művésznévként magyar nevelőapja családnevét használó Sharon Kovacs egyes információk szerint az év magyarországi koncertjét adta a nagymarosi VéNégy Fesztiválon júniusban, nem voltam ott. Ott voltam ehelyett a holland énekesnő novemberi hangversenyén az A38-on, ami sajnos nem volt annyira jó. Öreges dohogásnak tűnhet ez, de engem fel tud bosszantani, ha a publikum nem bír magával a koncerteken, és egyik-másik emberpéldány mindenáron túl akarja ordítani a zenét, hogy egyfelől megossza orbitális humorbombáit kedves barátaival, másfelől üvöltve röhögjön kedves barátai nyilván zseniális poénjain.
Ha rockandroll van, meg zúzás van, akkor tojok rá, nem számít. Csakhogy Kovacs idei, Child Of Sin című lemeze nem ilyen, hanem poszttraumás, depressziós, szomorú, csendes, tele nagyon halk és nagyon szép dalokkal és részletekkel. A Fragile is ilyen, ez az album nyitó dala, a setlistnek viszont a fele-kétharmada környékére került, és a koncert óta extra érdemeként tartom számon, hogy az üvöltőket-röhögőket is el bírta csendesíteni.
Kovacs élő bizonyítéka annak is, hogy mégsem csak „rock”-ot szoktam hallgatni. Őt le szokták „soul”-ozni, és Amy Winehouse-hoz hasonlítgatják. Ebben is van valami, de van benne más is, Nick Cave, Michelle Gurevich, Tom Waits, berlini kabaré a két világháború közötti időkből, ahogy Bob Fosse Kabaré című filmje nyomán elképzeljük. Fantasztikusan erős az egész.
Lázár tesók: Még találkozunk
Az utolsó szakítós dal ebben a sorban, és nem is feltétlenül szakítós, talán inkább távozós. Ne hagyjuk, hogy a fül a giccshatáron túlra kalauzoljon minket, írtam a bevezetőben, lehet, hogy vannak, akik állítanák, hogy lám, kudarcot vallottam, de ha vannak, akkor én meg azt mondom: nincs nekik igazuk.
Az Esti Kornélból ismert Lázár „tesók” ebben a felállásban novemberben hozták ki a második lemezüket, és nem sikerült rosszul, egészben is jó, és külön is több lementésre érdemes dal van rajta, az utolsó nagyon az. Eszköztelen, kifinomult, a szövege is szép – „mióta elment, nekem túl szoros a világ, az univerzum sem tágul úgy, mint régen” –, érzelmileg involválódtam, noha abszolút másban élek.
Régebben voltak felvetések, hogy lehet-e az akkori Szabó Benedekre és a Galaxisokra azt mondani, hogy új Cseh Tamás lennének ők. Dehogy voltak azok, ugyan. Nem mintha szükség lenne rá, hogy legyenek új Cseh Tamások, de ha már muszáj, akkor egyik-másik dalukkal Lázárék idézik meg a legendás énekest.
És miután bravúrosan errefelé kanyarítottam a gondolatmenet fonalát: kevés magyar zenét hallgatok, ritkán szólítanak meg – kivétel a Platon Karataev, róluk volt egy remek filmünk is nemrég, de új lemezük csak jövőre lesz –, nem csoda, hogy a másik kedvenc hazaim idén a Cseh–Csengey-hagyatékot feldolgozó Másnap volt Beck Zoltántól és Szűcs Krisztiántól, nahát, milyen érdekes összefüggések vannak.
Jay-Jay Johanson: Finally
Ez már egyáltalán nem szakítós, hanem távozós-maradós. A vendégek elmentek, egyedül maradtunk a buli romjai közt, ébred a város, meg kell etetni a macskát. Banális helyzet, banális pillanatok, mindenki átélt ilyet, de még senkinek sem sikerült ennyire szép dalt csinálnia belőle. A 3. Brahms-szimfónia 3. tételének megidézéséért külön köszönet. De tényleg milyen ez, akár zene nélkül is: Finally, it's you and me, would you like a cup of tea? There are dishes everywhere, broken glass, so take care, this sure was an evening to remember.
Az 54 éves Jay-Jay Johansont nem pályafutása elején ismertem meg, csak a 2017-es Bury the Hatchet című lemeze idején, azon is volt egy Paranoid – nem olyan, mint a Black Sabbathé, más hangulatú –, meg egy November és egy The Girl with the Sun in Her Eyes, azóta figyelek. Az új album annyira nem erős, de a Finally igen.
Mi tagadás, ez sem rock. Ha nem, akkor mi? Svéd sanzon angolul, az. Ő is volt az idén Budapesten, lemaradtam róla, feloldhatatlan időpont-egyeztetési nehézségek miatt, azóta is búslakodom. Ez van, a búslakodás úgyis passzol hozzá.
Jurij Sevcsuk–Dmitrij Jemeljanov: Remény
Jurij Sevcsuk ma az, ami a saját idejében – és későbbi hatását tekintve – Alekszandr Szergejevics Puskin volt Oroszországban. A költészet maga, plusz a kollektív lelkiismeret megtestesülése. Szobrai még nincsenek, de lesznek. Ukrajnában is, van egy ilyen tippem, ahol elődjének emlékműveit épp döntögetik lefele, mivel a birodalmi határok erőszakos kiterjesztésének a bizonyítékait látják beléjük, ők tudják.
A DDT zenekar alapítója több mint negyven éve teszi a dolgát, még a Szovjetunió összeomlása előtt kezdte, és hihetetlen, hogy milyen magas színvonalon öregszik. Egy húron pendülünk – ő mint alkotó-előadó, én mint befogadó – az elejétől kezdve a mai napig. Nem lankad, minden dalát nekem írja, minden interjúját nekem adja, minden szavát elhiszem. Nem akarom eltúlozni, nem szeretném, hogy paródiának hasson, de: ilyen ember nincs még egy, ez ténybeli faktum.
A háború elindítása után még volt néhány koncertje a DDT-nek, ezeken Sevcsuk rendszerint elmondta, mit gondol az agresszióról vagy a hazáról – „A haza, barátaim, az nem egyenlő az elnök seggével, amit simogatni és csókolgatni kell”, erről cikket is publikáltam –, úgyhogy megbüntették és betiltották. Kész csoda, hogy még nem idegen ügynök.
Lemezeket készíteni mindazonáltal továbbra is lehet Oroszországban, 2023-ban is kijött tőle egy s más, köztük egy olyan, amit nem a DDT-vel, hanem Dmitrij Jemeljanov gitárossal rakott össze. Alapvetően a háborúról szól az egész, iszonyú erős dalok vannak rajta, köztük ez, ami arról szól – gyönyörű szóképek és hangok által –, hogy a remény meghalt.
Lehet, hogy nem mindenki Spotify-előfizető, az ő kedvükért – is – rakosgattam be a YouTube-okat a cikkbe, de kis playlist is keletkezett természetesen, amely itt érhető el.
(Címlapkép: Kovacs a hollandiai Lowlands Festivalon 2017-ben; fotó: Roberto Finizio/NurPhoto/NurPhoto via AFP)