Bebábozódott ez a rohadt év is

Sürög-forog a reptéri váró, az arab sejk valamit seftel, mintha egy becsomagolt női testre alkudna, miközben a háttérben két nő áll a testük egészét takaró burkában. Az egyikük egyszer csak kibújik a ruha alól, és szó nélkül elmenekül, miközben a sorstársa tartja az üres bábbá alakult ruháját, és intésre némán követi az üzletelést befejező férjét.

Egy másik átkötő jelenetben a jámbor Minótaurusz gombolyítja a fonalat, amelyet egy Marilyn Monroe-hasonmás adogat neki.

A váróterem fölé kivetített fényreklámon hirdeti magát a Vermeer biztosító társaság, miközben átsétál a színen a lány gyöngy fülbevalóval.

A fenti képeken is látható, hogy az apró, pár másodperces jelenetek egy-egy összetett színpadkép részletei, vagyis hogy mindig történik más is, miközben ezek a meglehetősen összetett szimbólumok kibomlanak, már amennyire van idejük kibomlani.

Nem is az van, hogy a néző kapkodja a fejét, hanem hogy esélytelen mindent látni, befogadni, értelmezni.

Ha úgy folytatom, hogy az alkotók ezzel is figyelmeztetnek rohanó világunk figyelemzavaros, információkkal túlterhelt működésére, akkor ezzel nem állítok semmit, csak fölöslegesen nyomogatom a billentyűzetet. De hát a jó művészetben az a jó, hogy tud érvényesen beszélni a közhelyekről, ezúttal például háborúról és szexről, szerelemről és gyászról, klímaszorongásról és magányról, kapitalizmusról és kedvességről.

Ezekről szól a Dekameron 2023 a Budapesti Bábszínházban, amely végül eltávolodott az alapötlettől, és nem a járvány közbeni és utáni világról beszél, hanem... nos, mindenről, ami a 9 felkért szerzőnek és a kerettörténetet író rendezőnek, Szikszai Rémusznak eszébe jutott. Boccaccio hatása szinte csak erre korlátozódik, mármint 10 mesélő mesél lazán – esetünkben nagyon lazán, maximum egy-egy motívummal – összefűzött történeteket.