A hasnyálmirigyrák mint „divatos betegség”
Amikor az első nagy röhögés felhangzott a premier előtti vetítésen, megnyugodtam: a Nem halok meg nagyon rossz nem lehet. Addigra már láttam, hogy profin össze van rakva a dokumentumfilm, a téma fontossága eleve adott volt, de hogy mennyire lesz nézhető a hasnyálmirigyrákkal folytatott küzdelem olykor naturalista ábrázolása másfél órán keresztül, afelől voltak kétségeim.
De a rendező, Dér Asia biztos ízléssel fogta össze a képi világot, a hangot és a zenét. Jó a film ritmusa, az alaptempó néha belassul, míg néha van egy-egy gyors vágás, de ez a játék szinte észrevétlen, a filmnyelv nem hivalkodó, nem öncélú. Domokos Balázs felvételei kidolgozottak, nem véletlenül kerül a kamera ide vagy oda, miközben nyilván sok esetben (műtőben, kocsiban) behatárolt a játéktér. Pont emiatt hat zavarónak az a néhány bejátszás (a hófúvásos országútról például), amelyeknek csak dekoratív, aláfestő funkciója van.
A film csak január 4-től kerül a mozikba, de a Verzión és Feldmár András filmklubjában is vetítették korábban, a főszereplő Einspach Gábor már jó pár interjút adott, a forgalmazó Mozinet pedig hónapok óta készíti a marketingcélokon túlmutató, kapcsolódó anyagokat. Ilyen
- a kezelőorvossal, Bodoky György onkológussal készített interjú;
- Stőhr Lóránt és Kovács Gellért filmkritikusok beszélgetése a magyar dokumentumfilm új korszakáról;
- illetve Riskó Ágnes onkopszichológus gondolatai arról, mit lehet tenni, amikor már nincs időnk?
Ezekben is felmerül, hogy minden érzékeny, okos cikkre, könyvre, filmre szükség nagy van. Az EU-n belül Magyarországon diagnosztizálják a legtöbb beteget, tőlünk veszi el a rák a legtöbb egészséges évet, és nekünk kerül ez az egész a legtöbbe - írtuk pár éve. Mégsem beszélünk róla eleget. Ami nem csak azért baj, mert emiatt nem járunk szűrővizsgálatokra, amelyekkel évente sok ezer ember életét lehetne megmenteni. Hanem azért is, mert a rákosok jó része nem tud vagy mer megnyílni, kommunikálni, mert nincsenek mintái, miközben a társadalmi közege sem reagál jól (hiszen nekik sincsenek mintáik). Bodoky meséli a fent linkelt videóban, hogy sok betege szégyelli a betegségét, eltitkolja, és a professzor azt reméli, hogy ez a film is egy kis lépés lehet, hogy a rák hétköznapi, normális dolog legyen, mint a betegségek többsége. Nem pedig szégyenbélyeg, titok, idegenség.
Hogyan képzelünk el, hogyan ábrázolunk rákosokat? Kórházi ágyon fekszenek, csöpög beléjük a kemó, kopaszok, sápadtak, más se jár a fejükben, csak a közelítő vég. Einspach Gábor is átmegy mindenen: diagnózison és prognózison (túlélés esélye: 1-5 százalék), műtéten és kemoterápián, öklendezésen és hajhulláson. Ezt a film mind be is mutatja. Ugyanakkor az élete nagyon más, mint a fenti sztereotípiák: az ország egyik vezető galeristája, képzőművészeti szakértője, aki a kezelések közepén is milliós tételekben vásárolgat aukciókon a panorámás budai villájából, aki kabrióval gurul be az onkológia elé, és aki két, egymást követő hétvégén két különböző nővel repül randizni Rómába. „Nagyon nagyba' vagy, apa” - reagál a felnőtt fia, mire Einspach igyekszik levakarni magáról a „playboy” címkét. Nem sok sikerrel. Még az is elhangzik a szájából, hogy neki egy „divatos” betegsége van.
Nyilvánvaló, hogy a film főszereplője halmozottan előnyös helyzetből vág neki a gyógyulás felé vezető útnak - ő ugyanis így gondol rá. Irigyelni talán nem fogja senki, de ahhoz képest tényleg megvan mindene: a legjobb orvosok kezelik itthon és külföldön; a családja támogatja, a közege elfogadja, sőt büszke rá; megengedheti magának a kiegészítő testi-lelki kezeléseket, és azt is, hogy ne dolgozzon. Az más kérdés, hogy nem nagyon tud leállni, ez a film egyik fő témája, az életmódváltás szüksége és kudarca.
Egy darabig úgy néztem a filmet, hogy az a főszereplő exhibicionizmusának hasznos terméke, amit a nyomasztó téma ellenére jó nézni. Nem sokan mennének bele, hogy többszáz órányi anyagot forgasson egy stáb a lakásukban és a kórtermükben, a műtét és a családi vacsora alatt, méghozzá egy olyan krízishelyzetben, amikor tényleg bizonytalan, hogy a főszereplő pár év múlva is életben lesz-e. De csak így lehetett közelebb hozni ezt a létállapotot más betegekhez és egészségesekhez. A hétköznapi és drámai pillanatokat az orvosi konzultációtól a kockázatos műtét előtti búcsúig, a régi szokásoktól az új szerelemig. Mindennél leíróbb összefoglalása a filmnek az üvegtál, amelybe a legyengült beteg újra és újra, beszélgetés közben is belehány. Egyszerű, de szép tárgy, semmi slamposság, ugyanakkor minden látszik benne. A kezelés után jön a felszabadító érzés, amikor kibassza a kukába az egészet.
Aztán a végére kiderül, hogy nem a magamutogatás motiválta a főszereplőt, hanem a filmezést mint hasznos tevékenységet használta fel a gyógyulása érdekében. Súlyos betegek gyakran beszélnek arról, hogy kell valami cél, ami túlmutat a túlélésre való törekvésen. Einspach ezt ismerte fel, amikor belevágott egy olyan filmbe, amely hasznos információkat, megküzdési stratégiákat és méltóságot is adhat olyanoknak, akiknek erre a legnagyobb szükségük van.