Gyorsuló lassúsággal az európai idegbaj felé

Decemberben valahogy elém került a Google filozófiája, amely azt a 10 alapállítást fekteti le, amit a vállalat igazként fogad el. Ezek a mondatok lényegében meghatározzák bármely internetfelhasználó, de némi túlzással mondhatni, a fél világ életét. Ekkora hatás mellett azért nem árt tisztában lenni a cég alapelveivel, egészen sokat megérthetünk rajtuk keresztül abból, ami a világban zajlik.

Itt most csak egyet emelnék ki: „A gyorsabb jobb mint a lassabb”. Ezt olvasva, eszembe jutott Milan Kundera Lassúság című kisregénye, amelyből már nem sokra emlékeztem, ezért rögtön fel is írtam, hogy az ünnepek alatt ideje volna újraolvasni. De eszembe jutott A lét elviselhetetlen könnyűségének Kunderája is, aki a 16 éves fejemnek elviselhetetlenül túlfilozofált mindent, így nem is jutottam sokáig benne. Az elejéről viszont megmaradt, hogy Nietzschét letudva arról filozofál, biztosak lehetünk-e abban, hogy a könnyű az jobb, mint a nehéz. Persze nem emlékszem mire jut - ez is felkerült a listára -, de a címből ítélve nem nehéz kitalálni.

Ebbe az író idei halálával fűszerezett, nemlétező Kundera-nosztalgiámba robbant bele a Lassúság lakásszínház hirdetése. Rögtön szóltam is Benics Márk színházban jártas kollégámnak, jöjjön el velem, hiszen tőle hallottam már az alkotókról - szerencsémre igent mondott.

Valami különös oknál fogva rajongok a diákszínjátszó és egyetemi vizsgaelőadásokért, A Lassúságot rendező Regős Simonnal is egy ilyen országos diákszínjátszó találkozón találkoztam még 2019-ben. Zoltán Gábor Orgia című regényből csinált a Vörösmarty gimisekkel egy bátor, sokkoló és rendes színházi szemmel nézve is kiváló előadást, amit még tavaly is játszottak. Aztán jött az idei Ördögkatlan, ahová meghívták - a már az SZFE-n fizikai színházi rendezőnek tanuló - Regős Puszták népe-adaptációját, melynél Réder Ferenc volt a dramaturg. Az SZFE-s, MKE-s, kaposvári és ELTE-s művészhallgatók összjátéka szellemesen és fiatalosan foglalkozik a vidék-város problémával, ráadásul formailag is igen gazdag, állandó mozgás, élőzene, tánc, gegek halmozása jellemzi.

A Kundera-előadást a negyedéves színműsök - osztályvezetők: Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila - egy részével csinálta Regős. Őket is az Ördögkatlanon láttam először, a Liliom vizsgájukkal. Habár voltak vele gondjaim, volt pár kiemelkedő jelenet és összességében a célját is elérte: felváltva játszották a főbb szerepeket, így mindenki megmutathatta magát és színészi eszköztárát. És aligha van ennél fontosabb szempont egy vizsgaelőadásnál.

Segglyuk, segglyuk, segglyuk

Mindketten tudjuk, hogy Kunderát adaptálni nehéz. Nem mintha próbáltuk volna, de magát a történetet eljátszani teljesen értelmetlennek tűnik - ahogy filmre vinni Az aranyembert is az volt -, a szöveg az elbeszélés módjában, a szerző kommentárjaival, a szereplők motivációinak folytonos magyarázásával együtt áll össze egésszé. A cseh szerző esetében filmen volt erre borzasztó - Tréfa -, és egészen nézhető, sőt elismert példa is - A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ehhez képest Regős és a dramaturg Réder Ferenc adaptációja meglepően jól sikerült. Azzal, hogy a színészek a Turbina egyes szobái között rohangálva, a közönséggel már-már keveredve játszottak, sikerült megkerülni a fent említett adaptációk hibáját: a lapos, didaktikus történetmesélést.Kundera regénye egy francia kastélyban játszódik a Szajna partján. Ebbe a kastélyba érkezik meg a szerző-elbeszélő, és itt írja/álmodja meg regényét, mely az éjszaka végére teljesen összekuszálódik a valósággal. Mint kiderül, eszmefuttatásának alanyait, a regény szereplőit is épp ebbe a kastélyba sodorja a sors arra az egy éjszakára.

Mint néző, leginkább a darabban nem említett elbeszélő-feleség szerepével tudtam azonosulni, akinek álmába homályosan beszűrődik a szerző-elbeszélő férj által a kastélyba beleírt regény cselekménye. Innen nézve még jót is tehet, hogy a regényt jó ideje nem olvasva/nem is ismerve, az előadás sokszor nehezen követhető, egy-egy cselekményszálról könnyen le is maradhat az ember. Máshonnan nézve azonban ez a lemaradás inkább felróható annak, hogy négy plusz egy színész próbálja megjeleníteni a regény összesen 16 szereplőjét - több-kevesebb sikerrel.

A már kipróbált egy színész-több szerep megoldás legtöbbször működik, néhány jelenet azonban döcög. Leginkább azok, ahol olyan szereplők vannak a színen (Juniki Noémi Pontevinje vagy Babinchak Atanáz mint férj vagy ornitológus), akik többet nem térnek vissza. Őket az amúgy is kaotikus és pörgős darabban nehéz azonosítani.

Nyomárkay Zsigmondnak jól áll a folyton pörgő Berck karaktere, Vincent fütyijeként is jól szuperál (már amikor), Kozma Veronika pedig kiválóan alakítja Checo... Csecso... Checoripskyt, Julie-ként se rossz, Madame de T. szerepével azonban nem sokat tud kezdeni. Ez talán azért lehet, mert az előadás nem tulajdonít akkora szerepet a múltban játszódó szálnak - a másnap reggeli találkozásról Vincent és a Lovag között simán lemaradtunk volna, holott maga a regény itt csúcsosodik ki. Ez persze nem feltétlen probléma, ha sikerül mást pakolni a fókuszba.

Mivel az adaptáció nem csak párbeszédes formába rendezi a regényt, hanem át is alakítja a cselekmény szerkezetét, új gondolatokat tesz hozzá és aktualizálja, tényleg érdemes az előadás előtt átfutni az eredetit - nem hosszabb 140 oldalnál, egy-két nap alatt kivégezhető. Így arra is ráláthatunk, miképpen lépnek párbeszédbe a fiatal alkotók a közel harminc éves szöveggel. Bár az előadás rengeteg témát érint - főleg az emberi testen, a testi találkozásokon és a hedonizmuson keresztül -, az EU zászló nálunk dominálta az értelmezést.

A Pax Americana végével, a sokszor fullasztóan kilátástalan európai jövőkép(hiánnyal) jól rezonál, hogy az alkotók mélyebben elmerültek az európaiság témájában. Egy ponton az épp Vincentet alakító Németh Áron az égre mutat, az uniós zászló csillagaira, és az égbolt segglyukát véli felfedezni benne. A téma csak halkan sejlik fel a regény hátterében szóló Örömódájában, mégis jó érzékkel sikerült a benne rejlő potenciált az előadás egészére kiterjeszteni.

Az előadás egyes hibái, a sokszor követhetetlen párbeszédek végül is rárímelnek a céltudatos modernitás huszadik századi kicsúcsosodása utáni esztelen hasításra. Hogy milyen út vezet az Örömódán át Vincent fütyijén keresztül az EU csillagai által megformált segglyukig, valóban nagy kérdés - hogy utána mi jön, még nagyobb.

A regénnyel ellentétben az előadás nem a lázálom utáni reggeli megnyugvással, a tanulság levonásával végződik. A négy színész anyaszült meztelenül, egy EU-s zászlóval takargatva magát énekli meg az EU idegbaját. Bár a darab után adná magát, hogy lassan elmélázva bandukoljunk végig a városon, mi rohantunk a könyvesboltba az eredeti műért, és azért az is elég beszédes, hogy cikkünk két karácsonyozás közti vonatutakon íródott.