Mi lesz veled, ha meghal a házastársad, majd gyászolás közben kiderül valami, amiért legszívesebben elválnál?

„Azt olvastam, hogy az agy olyan, mint egy izom. Azért nehéz feldolgozni valakinek a halálát, mert az agyad úgy edződött, hogy érzéseket tápláljon iránta. És hiába nincs már velünk, a fejünk attól még ugyanúgy működik, és azt hiszi, ugyanazt kell éreznie a másik iránt. Olyan, mint az izommemória. Próbálom arra edzeni agyamat, hogy most ne érezzen annyira.” Hogyan gyászolod meg a házastársad, és hogyan változik át a társad gyászolása a kapcsolatotok gyászolásába, ha közben egy titkot fedezel fel, ami miatt megkérdőjelezed, hogy egyáltalán ismerted-e azt az embert, akivel éveket töltöttél? Mondanám, hogy alapvetően erről szól a Good Grief (szörnyű magyar címén az Édes búcsú), valójában azonban a gyász, mint téma, csak alapul szolgál annak, hogy megmutassa, hogyan alakulhat eközben a kapcsolatunk másokkal. A barátainkkal.

Bizonyos szempontból egy egyszemélyes produkcióról van szó, miután a film forgatókönyvírója, rendezője, producere és a főszereplője is a kanadai Dan Levy, akit a nagyközönség leginkább a Schitt's Creekből ismerhet, illetve onnan, hogy Eugene Levy az apja. Aztán, ahogy már írtam az előbb is, kiderül, hogy itt a főszereplő mellett játszó emberek nem csak statiszták.

link Forrás

Ha csak az előzetest nézzük vagy a promóképeket, a Good Grief iszonyatosan felszínesnek, butának és egyszerűnek tűnhet, miután mindenki látványosan jómódú és jóízlésű benne, de a film közben kiderül, hogy teljesen lényegtelen a csilivili díszlet, ahogy az is mellékes, hogy a főszereplő Marc homoszexuális és nem a feleségét, hanem a férjét gyászolja. A hangsúly itt végig a kapcsolatok milyenségén és minőségén van, hogy mennyire fontos a szociális háló, a barátaink, az a támasz, amit nemcsak ők nyújtanak nekünk, hanem amit mi nyújthatunk nekik még akkor is, ha látszólag mi vagyunk szarban. Bár Levy egy interjúban azt mondta, a kutyája és a nagyanyja halála után érzett gyász miatt írta meg a forgatókönyvet, nekem olyan érzésem volt, mintha ezzel egyidőben megnézte volna a Richard Curtis által írt és Mike Newell által rendezett Négy esküvő és egy temetést, és úgy gondolta, folytatja a temetéses rész sztoriját. Nemcsak azért éreztem a hasonlóságot, mert ott is egy idősebb és egy fiatalabb pasi kapcsolata ért véget előbbi halála miatt, hanem mert a körítés is valami hasonló volt: nagyobb baráti társaság Londonban, mindenki iszonyúan szórakoztatónak és felszabadultnak tűnik, aztán lassan kiderül, hogy mindenkinek megvan a saját nyomora.