A kemény férfiak nem énekelnek

Maustetytöt-lemezeket hallgatok hetek óta, egyiket a másik után, három van összesen, 2019-ben, 2020-ban és 2023-ban jelentek meg. Volt egy-két nap, amikor azt hittem, egy darabig nem is fogok hallgatni mást, nem így lett, a változatosság iránti vágyakozás felülkerekedett, de azért folyton visszatérek ehhez a különös együtteshez. Elsősorban a második, Eivät enkelitkään ilman siipiä lennä című lemez megy, ezen van a Syntynyt suruun ja puettu pettymyksin című dal is, ami magyarul olyasmit jelent, hogy bánatban születtem, csalódások öltöztetnek.

A Maustetytöt finn popduó, két nővérből áll, Anna és Kaisa Karjalainenből, egyikük szintetizátoron, másikuk gitáron játszik, mindketten énekelnek, és különös, kicsit sem dinamikus, nem eksztatikus, nem is vidám, sokkal inkább egykedvű, lakonikus előadmódjukról híresek. Amennyire híresek. A nemzetközi színtéren annak következtében lettek ismertek, hogy a nagyon is jól ismert Aki Kaurismäki tavalyi, Hulló levelek című filmjének fontos fordulópontja alkalmából ők lépnek fel egy kocsmában, itt a történet egyik főszereplője is jelen van, és – hogy a Syntynyt suruun ja puettu pettymyksin hatására-e, vagy sem, ki tudja – megvilágosodása támad.

Volt ilyen máskor is, hogy egy filmszereplés hatására belehabarodtam egyik-másik előadóba, hirtelen Yasmine Hamdan jut eszembe, aki Jim Jarmusch csodálatos Only Lovers Left Alive-jában énekel egy bárban a marokkói Tangerben, a libanoni énekesnő később többször koncertezett Budapesten, egyszer el tudtam menni (szuper volt), egyszer nem (sajnáltam), remélem, jön még. Régebbről Nick Cave fellépése számít hasonlóan ikonikusnak Wim Wenders Der Himmel Über Berlinjében, hogy őt hányszor láttam élőben, azt kapásból meg sem bírom számolni. Hogy a Maustetytöttel hogy lesz, idővel kiderül, májusban csinálnak egy miniturnét Németországban, Münchenig talán nem megyek el, noha adná magát.

A Karjalainen nővérek életének és munkásságának méltatását most félbehagyom, ha az olvasó szívesen elmerülne mélyebben a történetükben, olvassa el a Guardian újságcikkét, amely itt érhető el.

Én viszont eredetileg Aki Kaurismäki filmjéről készültem írni, a hazánkban decemberben bemutatott és továbbra is jó pár filmszínházban elérhető alkotás nemcsak popzeneileg hatott rám inspirálóan, hanem további vonatkozások tömkelege tekintetében is.