Nyelvtörek – Parti Nagy Lajos összegyűjtött verseiről

A szerző Radnóti Sándor, az ELTE professor emeritusa

Annak idején a Telep nevű írócsoport költői – néhányuk tanítványom volt – azt mondták, hogy nekik nem Parti Nagy Lajos, hanem Kemény István a mesterük. Nem gondolnám, hogy ez valamiféle értékítélet lett volna. Vannak követhető és vannak nem követhető költők, s ez mit sem mond az értékükről. Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés követhető volt, Ady, Füst Milán nem, Pilinszky követhető volt, Weöres nem, Nagy László követhetőnek tűnt, Juhász Ferenc nem. A próba könnyű: akinek követése szándéktalan paródiába fullad, az nem követhető.

Parti Nagy érvényesnek tekintett verseiben már nem követett senkit. Távolról föltűnik Nagy László és az általa akkoriban divatba hozott García Lorca hatása, a népi szürrealizmus, amely nálunk őrizte kapcsolatát – ez nem is annyira Nagy László művén, mint felesége, az elfelejtett jelentős költő, Szécsi Margit versein látható – a magyar költői avantgarde-dal, azaz Kassák Lajossal. Ez az érdeklődés elvezetett a francia szürrealizmushoz, s azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos écriture automatique, azaz a költői (létező vagy kitalált) szavak és szókapcsolatok intuitív, nem racionalizált megjelenítése Parti Nagy egész költészetének jellegzetességévé vált.

Hamar megjelentek egyéb sajátosságai, általában az, amit Nagy László szavával „lírai fényűzésnek” nevezhetünk, gazdag, gyakran abszurd metaforák és metonímiák, gondolat- és képtársítások, saját innovációjú szóteremtések, a mondattant megtagadó költői mondatok, amelyek semmiféle ésszerű jelentéstulajdonításnak nem rendelhetők alá.

Ahogy mondani szokták, nem véletlen, hogy Határ Győző – a Borbély Szilárdtól és Angyalosi Gergelytől Margócsy Istvánon és a kismonográfiát író Németh Zoltánon keresztül Krupp Józsefig és Mohácsi Balázsig terjedő példaszerű kritikai recepcióban is párját ritkító – 1990-es ragyogó bírálatában Parti Nagyot avantgarde költőnek nevezte. Valóban, vehetnők a hamvadó magyar avantgarde föllobbanásának is, ha nem lenne költészetének másik serpenyőjében az arrière-garde, a magyar lírai hagyomány telített jólhangzásának, dallamának, rím- és ritmus-bővelkedésének szinte konzervatív megőrzése és ugyanakkor kiaknázatlan lehetőségeinek vakmerő továbbfejlesztése. Kassák talán nyugtázhatta volna remek bécsi költészetének hatását, de a „rímes verset nem közlök” merev diktum-faktuma alapján nem kaphatott volna helyet az avantgardisták között.