Bemegy a rabbi a kocsmába a Vadnyugaton, ül a vállán egy béka

Az alapkonfliktusban semmi újszerű vagy meglepő nincs: az apa azt akarja, hogy a fiából az legyen, ami a fia nem szívesen lenne. Hogy bokszoljon, ne is akárhogy, ne csak úgy tessék-lássék, hanem nyerje meg a bajnokságot. Ha már a bátyja nem nyerhette meg, hiába volt annyira nagyon tehetséges. Az apa erős akaratú, konok ember, a fiának nincs választása, elmenekül messzire. Örök harag kerekedik belőle, többé nem találkoznak, nem beszélnek egymással egyáltalán.

Az első filmes (azaz első játékfilmes) Breier Ádám Lefkovicsék gyászolnak című filmjének azonban ennél több rétege van. Az, hogy a százszor megírt, megénekelt, lefilmezett történet most budapesti zsidó közegben történik meg, nem pusztán „néprajzi” szemszögből érdekes. Ami első ránézésre csak háttérnek, kontextusnak tűnhetne, az több annál. Arra gondolok, hogy míg a klasszikus képlet szerint a „konzervatív” apák ellen „szokás” lázadniuk a szabadságra vágyó fiúknak (leginkább így ismerjük ezt a sztorit), addig itt a vallását réges-rég elhagyó, identitását másban megtaláló apával az Istenhez visszatérő, Izraelben új-régi hazára lelő gyermeke áll szemben. Miáltal konkrétan az utóbbi évtizedek, évek magyar valóságának fontos szelete ábrázoltatik szemléletesen. Ilyeneket bőven ismerek magam is: a rendszerváltás környékén-után felnőtt generációk zsidó származású lányai-fiai közül önmagukat keresvén nem kevesen jártak-járnak be hasonló utat, akár elmenve, akár itt maradva.