Ki lehet repülni egy tizedik emeleti panelből anélkül, hogy ez öngyilkosság volna?

Lehet-e szárnyalni, ahogyan azt reklámok, jóakaró szülők és tanárok, lelket emelő zenék és filmek sugallják? Van-e szabadság, fel lehet-e érni az égig, vagy legalább önmagunkat meghaladni akkor is, ha valaki sztenderd tyúk? Egyrészt nem az az áramvonalas alkat, másrészt lehet, hogy szeretne egyszer egy kiscsibét, és hozzá akkor már azt a bizonyos kakast, de mondjuk egy tanya sem ártana. Lehet-e vezényszóra tojni a gengszter hatalomnak, és mi van, ha ez nem megy, pedig nemcsak az abuzív telepura galamboknak, de nekünk is vágyunk a várva várt tojás?

Egyáltalán: hol lehet manapság kakasra lelni ebben a hightech virtuális eszközökkel felturbózott lakótelepi világban, ahol mindenki be van zárva a maga nippekkel, kopott szőnyegekkel, horgolt terítőkkel és háziállatokkal élhetővé varázsolt kis szigetére, saját, majdnem szerethető magányába? Tényleg a kakastinder volna az ultimate megoldás? És ha már itt tartunk, igenelheti-e valaki önmaga tyúklétét anélkül, hogy igenelné ezt a tojásdolgot is mint olyat? Merthogy ugye, melyik volt előbb, ez itt a kérdés. Csak annyira hamleti, amennyire az életünk Shakespeare- vagy tyúkdráma.

Az egész hatvan perc, és délelőtt 11-kor kezdődik a Jurányi kamaratermében. Margitka, a tyúk a főszereplője, de van benne egy kutya, két kandúr, egy rakás galamb és egy légy is. Egy réges-régi tévé, pár nosztalgikusan szögletes szocialista (az alkotói generációnak már retró) bútor, és négy kiváló színész. Martinkovics Máté néhány merev karmozdulattal, behízelgő fejrándítással és elbizonytalanodó nyakbehúzással a legemberibb galamb és a leggalambabb ember, akit csak elképzelni lehet. Ács Petra képes affektálás, felmentő irónia és bármiféle hamisság nélkül egyszerre játszani tyúkot és nőiességét éppen megízlelő kamaszlányt, aki az egyik pillanatban még nevet és szárnyal – persze csak a betonfalak között, de kit érdekelnek a betonfalak, amikor élete első csókját kapja –, míg a következőben némán folynak a könnyei, mert úgy hiszi, elhagyták. Szalay Bence hol Morzsa, a hűséges, de kicsit tróger kutya, akinek pszichológus kezeli az ugatásfóbiáját, hol Roland, a tanyáról Pestre szakadt telepi dzsigoló kakas, önjelölt coach és első szerelem. Hrisztov Toma mint jógázó, kényes és hiperkritikus kandúr rebegteti ellenállhatatlanul a szempillájára ragasztott papírfecniket és meresztgeti a körmére applikált színes teregetőcsipeszeket, miközben Martinkovics Máté saját csipeszkörmeit száradó lakként fújdogálja.

A két macska összeszokott kabarépárosként adogatja egymásnak a szellemi magaslabdákat. Peregnek a szóviccek, a popkulturális utalások és a játékosan filozófiai szócsaták, amik pont annyira korrektek és nem korrektek politikailag, habkönnyűek és társadalomkritikusak, hogy egyszerre nevessen rajtuk egy tízéves és egy felnőtt. Simán vicces és élvezetes például, ahogy a mesebeli „férfiak” a Go chicken, go, go refrénnel dalra fakadnak, mert remekül csinálják, de a dologban az is benne van, hogy ezzel a Hajrá tyúk! biztatással igyekeznek megúszni a konfliktust a Margitkát mindeközben éppen gyötrő gengszterekkel.

Nem az a pláne, hogy tízéves kortól bárki megnézheti az előadást, hanem hogy tényleg nézik fiatalok, beleértve tizenéves kamaszokat, akiket nem a tanáraik és nem a szüleik rángatnak el színházba, legfeljebb a barátaik. Sosem volt számomra annyira feltűnő ennek a jelenségnek az általános hiánya, mint amikor hirtelen szembesültem vele, először éppen a Hangosan lépek, és visszhangzik az Oktogon című előadáson, amelynek ugyanilyen meglepően fiatal volt a közönsége, és amelyből végső soron a Tyúkdráma is kinőtte magát. Ha egy csapat kamaszt látok a nézőtéren, biztos lehetek benne, hogy a visszajelzés az előadás alatt végig közvetlen és folyamatos lesz, ezúttal azonban ez nem pusmogást és kacarászást jelent az így aztán különösen kínos áldrámai csendben, hanem azt az együtt lélegzést nézőtér és játszók között, amit alig merek leírni, annyira elkoptatott szó, de muszáj, mert valójában rendkívül ritka, és mégiscsak ez volna a színház legsajátabb lehetősége.

Ehhez valószínűleg az kell, hogy fel se merüljön a kérdés, hogy akik ott a színpadon játszanak, azok minek is csinálják ezt, és mi miért nézzük. Világos, hogy akik a szöveget írták, Gajda Anna, Terecskei Alíz, Tóth Klarissza, Tóth Kata és Papp Mátyás, nem valamiféle művészi eszménynek próbálnak megfelelni, hanem játékosan felteszik az őket foglalkoztató kérdéseket. Persze, ha ezek találkoznak azokkal, amelyeken a rendező, a játszók és a nézők tépelődnek nap mint nap, akkor személyesből generációssá és társadalmivá nőnek, és ha a játék nyelve segíti a belőlük adódó magányos szorongás feloldását, akkor lényegileg színházivá, és így végső soron művészivé válnak. De a sorrend ez, nem pedig a fordítottja.

Nem tudom, hogy az a színházi formanyelv, amit ez a két előadás kirajzol (a Hangosan lépeket Pass Andrea, a Tyúkdrámát Georgita Máté Dezső rendezte), generációs látlelet-e vagy az elmúlt évek legígéretesebb alkotói csapatának (az első előadás után DanteCasino néven megalakult formációnak) a bemutatkozása. Az biztos, hogy a bodóviktori álomszerű abszurd ezeknek a fiataloknak zsigeri anyanyelv, csakhogy mintha az őrület, az agytompító gyorsaság és ingergazdagság nekik már nem volna sem rémisztő, sem önmagában izgalmas, inkább otthonos alap, amihez képest szándékosan lehet lelassulni, analógra és személyesre váltani.

Az irónia többé nem kikezdhetetlen önvédő trükk, amivel el lehet fedni minden bizonytalanságot, hanem természetes velejárója annak a trashkultúrának, ami elmossa a határokat popkultúra és magasművészet között, mert az egyik fogyasztása többé nem zárja ki a másik élvezetét. A társadalmi folyamatok adottak, az ember önmagába vetett hite végleg megingott, a generációk éppúgy csak elviselni tudják az őket ostorozó sommás ítéleteket, mint bármely más heterogén csoport, akit időről időre megbélyegeznek. De mintha mégis volna fejlődés. Ha csak annyi, hogy már nem magától értetődő, hogy minden szerepet el kell tartani, mert rétegződő valóságunkban értelmezhetetlenné relativizálódott a hitelesség fogalma, akkor csak annyi. Mindenesetre van valami lelkesítő abban, ha felvállalható a viccben annak tétje, a játékban a sebezhetőség. Jóleső ez az újkomolyság – főként, ha közben ennyire szórakoztató.

Tyúkdráma, DanteCasino-Füge Produkció, Jurányi Ház, március 10.