A halál nem esemény

Schein Gábor írása

Debreczeni József naplóregénye, a Hideg krematórium eredetileg 1951-ben jelent meg Belgrádban. A következő kiadásra 1975-ben került sor Újvidéken a Fórum Kiadónál. A mű ismertsége mindmáig szűk körre korlátozódott, nem volt része a holokausztirodalom nemzetközi kánonjának. Most azonban európai és amerikai nagy napilapokban méltatják, köszönhetően annak, hogy 80 évvel azután, hogy a szerzőt a bácstopolyai gettóból Auschwitzba hurcolták, és 46 évvel a halála után, a könyv 15 nyelven vált vagy válik olvashatóvá. Magyarul is újra megjelent, ezúttal Budapesten a Jelenkor Kiadónál.

A holokauszt emlékezete a második világháború utáni közös európai tudat és kultúra fundamentális rétege. Megkerülhetetlen történelmi mítosszá vált, amely beleszól a jelen alakításába. A hozzá fűződő viszony azonban országról-országra, korról-korra dinamikusan változik, és ma is a mítosz újraíródásának részesei vagyunk. Az újraíródás egyik oka a növekvő időbeli távolság. Mostanában halnak meg az utolsó személyes tanúk, akik gyerekként vagy kamaszként átélői voltak a holokausztnak, és megjelenésükkel nyomatékot tudtak adni a közös emlékezetnek. Az ő hangjuk azonban lassan elnémul, emlékké válik az arcuk, elenyészik a mosolyuk, és a történeteiket kizárólag felvételek, könyvoldalak őrzik. Ezzel a holokauszt emlékezetének etikai talapzata változik meg. E képletes talapzat visszavonhatatlanul emlékművek, múzeumok, művészeti alkotások szemléleti, értelmezési terébe költözik. A mítosz elveszíti az életanyag közvetlenségének erejét.

A jelenben zajló újraíródás másik oka az, hogy az európai lakosság összetétele jelentősen megváltozott. A muszlim országokból bevándorlók és leszármazottaik családtörténetében semmilyen módon nincs jelen a holokauszt. Ők jó eséllyel nem osztják és nem is vonatkoztatják magukra azokat az etikai konzekvenciákat, amelyeket az európai kultúra az elmúlt évtizedekben fáradságos munkával és önmagával szembeni kritikával rögzített és továbbadott. Az antiszemitizmus továbbélése, és még inkább az Izraellel szembeni, sok forrásból táplálkozó, különböző politikai háttereket megmozgató, masszív ellenszenv már régóta kikezdi a holokauszt teljes mértékben sosem stabilizálódó jelentéseit. Ma pedig a Hamász bestiális támadása és Izrael rengeteg áldozatot követelő gázai offenzívája során mindkét fél részéről szinte automatikusan vált a retorikai-érzelmi hadviselés eszközévé az ellenség náciként való azonosítása. Azt se feledjük, hogy az október 7-i mészárlás elemi megrázkódtatását Izraelben és Európában éppen az a tény okozta, hogy a holokauszt óta ez volt a legtöbb áldozatot követelő támadás zsidók ellen, és az áldozatok semmilyen védelemre nem számíthattak saját államuktól.

Debreczeni könyvének újabb kiadása az utóbb említett fejleményekkel nem igen léptethető párbeszédbe. A Hideg krematórium a holokausztirodalom első fázisához tartozik, és mint ilyen, egyike a legfontosabb átélői tanúságtételeknek. Hogy kik és miért vélték úgy, hogy a holokauszt emlékezetét a 80. évfordulón ehhez a fázishoz érdemes visszavezetni, mintegy zárójelbe téve Paul Celan, Kertész Imre, Hannah Arendt vagy Charlotte Delbo új nyelvet teremtő és új szemléleti horizontokat nyitó munkáját, azt nem tudhatom.

A naplóregény első fejezete a deportálást megelőző időt idillikusnak ábrázolja. Ebben a részben többek közt ilyen abszurd mondatok olvashatók: „Anyókák kialvó szeme: a rémület groteszk tükre. Hat nappal ezelőtt még ott ültek szép, régi karosszékeikben, és a vasárnapi ebédről beszéltek. Rádiót hallgattak kertes vidéki ház nappalaijában, és munkaszolgálatos unokáikról vártak híreket.” (14. oldal) Később az Auschwitzba tartó szerelvényt több helyütt „pokolvonat”-nak nevezi, és ilyen irodalmiasnak gondolt, messzemenően inadekvát metaforákkal jellemzi a helyzetet: „Magyar földön már sötét pillantások zuhanyozták a pöffeszkedő németeket.” (20.), „Lábujjhegyre állt a vihar csendje.” (21.). Ez pontosan az a nyelv, amelyet a Sorstalanság Köves Györgye következetes iróniával elutasít, és ezt jó okkal teszi. Debreczeni könyvében itt még egy olyan szép lélek működteti a maga nyelvét, akiből hiányzik az irodalom lehetőségfeltétele, a koncentrált nyelvi önreflexió, és aki egyelőre nem sokat tud és akar felfogni abból, aminek elszenvedője lett. Ez a nyelv azonban csakhamar lefoszlik az emlékezőről. Az auschwitzi szelekciót követően Debreczenit máshova szállítják a lágerkomplexumon belül. Erről az éjszakáról már ilyen tárgyias, pontos mondatok íródnak: „Végre elborít engem is a fáradtság; nyugtalan félálom béklyóz le. Percenként arra riadok, hogy keresztülbukdácsolnak rajtam. A kocsi közepén az árnyékszék szakadatlanul foglalt. A szokatlan korpakenyér meg a romlott lóvirsli heves hasmenést okoz. Időnként kábulat önt el; jó lenne egészen elaludni. De nem lehet. Mellemen éles éjszakai hideg babrál.” (62.)

Debreczeni éles szemű riporterként ír arról, amit a következő év folyamán az auschwitzi lágerkomplexum különböző munkatáboraiban látott és átélt. Leginkább a tábori élet szociális viszonyai, a pillanatok alatt szervesülő új társadalom hierarchiája, erkölcse foglalkoztatja. Nagyon korán észleli, hogy a foglyok puszta ember mivoltát is tagadó erőszak rendjét nem kizárólag a német őrszemélyzet tartja fenn, hanem jelentős részben a foglyok soraiból kikerülő és különféle kiváltságokat élvező lágerarisztokrácia is. Barakkparancsnokok, kápók, az ínséges élelmiszerfejadagok elosztói, a hullák eltakarításáért felelős személyzet. „Rabszolga botozott rabszolgát” (48.). Ők mind olyan javakhoz jutnak hozzá, amilyenekhez a többi fogoly nem. Minden, amihez valaki így vagy úgy hozzájut, cserealapot képez. A legfontosabb árucikk az étel, a dohány és a kevésbé használt alsónadrág, kevésbé tetves rabruha. A foglyok egyedüli célja, hogy ezek megszerzésével a következő napokra biztosítsák a túlélésüket a járványok, a rettenetes munkafeltételek és az őrszemélyzet kegyetlenkedése közepette, miközben a keleti front közeledtével egyre csökkennek a fejadagok. Mindehhez persze valamiféle vakreményre is szükség van, hogy van értelme a túlélésnek, hogy lesz azután. Akiből kihuny ez a vakremény, az feladja, és hamarosan elpusztul. A lágertársadalom hierarchiájának szerveződése mindenki számára világos mechanizmusokon nyugszik. Minél gátlástalanabb valaki, minél inkább kész mások demonstratív megalázására, kínzására, annál alkalmasabb az arisztokrácia részévé válni.

Debreczeni leírásai a könyv második felében könyörtelenül pontosak. Arra is rálát, miért tér vissza kényszeresen a könyv elején használt idillizáló, giccses nyelv. Vagyis, hogy az események felől mi veszélyezteti leginkább a kertészi vagy a delboi nyelvhasználatot, amely valóban alkalmas arra, hogy a holokausztból Európa számára kultúra legyen azután is, hogy az emlékezést már csak a nyelv, a múzeumok és az egyéb emlékhelyek tarthatják fenn. Elmesél egy jelenetet, amikor egy német inspektor a többi fogoly előtt főbe lövi a legderekabb, legtöbbet dolgozó foglyot, mondván, ne gondolják a többiek, hogy közülük akár a legértékesebb élete többet ér a semminél. És akkor megjegyzi Debreczeni, hogy a borzalom mindig giccses. Azt is tudja, miért az. Azért, mert a halál, bárki halála, nagyon gyorsan elveszíti esemény jellegét. A giccs a történés ürességének felnagyítása, és szándékán kívül éppen az esemény hiányát demonstrálja, semmi mást. Számomra Debreczeni könyve újabb megjelenésének idején, e kétségek és a rémület közepette, még inkább azt bizonyítja, hogy szinte eszköztelenül állunk szemközt a jövővel, és semmi másunk nincs, mint a nyelvi reflexió képessége. És erre szert tenni is milyen nehéz.

Debreczeni József: Hideg krematórium, Jelenkor, 2024, 288 oldal, 4299 Ft