A bölcsészlányokat elnyeli a pokol

Régi hobbim, hogy unalmas konferenciákra járok, csak hogy a huszonnegyedik szalámis szendvics és a kitudjahányadik kegyetlenül monoton előadó között egyszer csak arcba vágjon valami egyedi gondolat, egy új, izgalmas megközelítés, hogy aztán az előadások után a büfés kávé mellett elégedetten rendezzem el a jegyzeteimet: ma is tanultam valamit.

Aki egynél több pogácsázós konferencián járt már külsősként, feltehetőleg elgondolkodott azon, hogy legyen bármily abszurd az előadások témája, azért a legabszurdabb mégiscsak az, hogy mennyi komoly (értsd: nyakkendős) ember képes egybegyűlni, csak hogy ezt az abszurd témát kellő komolysággal (értsd: remegő kézzel, gondosan megírt beszédekkel és érthetetlenül pocsék PPT-kel) kitárgyalja.

„Egy zimankós téli reggelen Prudencia Hart Phd hallgató kis Ford Ka-jával megindul egy konferenciára a skót határvidékre, Kelsoba… Előadásának címe: Az alvilág inherens interioritása a néphagyományokról szóló diskurzusokban…” – szól a Studio K színház Prudencia Hart különös kivetkezése című előadásának ajánlója. A skót David Grieg által szerzett darabot a Narratíva Kollektíva egyik alapítója, Kovács D. Dániel rendezte a Studio K színészeivel.

A néző (én) egy zimankósnak nem mondható, de kellően hűvös koratavaszi estén megindul az előadásra, beletapos egy gőzölgő kupac kutyaszarba, majd szégyenkezve besunnyog a színházba, ahol kocsmai hangulat fogadja, úgyhogy inkább gyorsan megnyugszik.

„Dőlj hátra! Érkezz meg! Kérj egy italt! (...) Kocsmaszínházi eseményen vagy” - olvasható a kasszánál osztogatott túlélési útmutatóban „olyan téli estékre, melyek gonosztevőkkel vagy lidércekkel való találkozást sejtetnek”. A hangszórókból épp a magyar underground csillaga, Sisi reppel, a nézők söröznek-boroznak, az előtér oldalánál pedig egy kis pódiumon négy szék, körülötte rengeteg hangszer és mászkáló színészek.

Veszek egy sört, kezdjük a balladával meg a kocsmával, ami ugye a konferenciás száraz pogácsázásnak a szöges ellentéte. Spilák Lajos jóhangú narrátor, későbbiekben Professzor Macintosh kezdésnek arról elmélkedik, hogy vajon hol is kellene kezdeni a történetet. Részemről a rímeknél kezdeném: már-már kínosak, de sosem kiállhatatlanul – cringe but not cringe –, ráadásul egy ponton izgalmas dramaturgiai szerephez jutnak. A fordítás a tapasztalt verselő, Závada Péter munkája, aki érzésre ügyesen helyezte át magyar kontextusba a szöveget.

Prudencia Hart (az indulatos-szorongó Pallagi Melitta) már az úton rosszul van, mikor motorján megjelenik mellette a trendibb popkultúrával foglalkozó Colin (Lovas Dániel állítólag macsó karaktere, aki többször inog a szerethető faszfej és a másnaposokból szabadult, vicceskedő, de inkább irritáló faszfej karaktere között). A színészek a nézők lábát nem kímélve dinamikusan használják a rendelkezésükre álló teret, miközben mint egy kézilabdameccsen passzolgatják egymásnak a narrátor szerepét.

Prudencia lényegében az egész tudományos közegtől rosszul van. „A szokásos szerző halála blabla – persze új ötlet az nyista, / Mi más lett volna, mint poszt-poszt-posztstrukturalista?” Szerinte az üres, távolságtartó pragmatikus beszédmód ellehetetleníti a balladákról való diskurzust, a művészi érték felfejtését. „Hisz régimódi lány lévén még mindig preferálta, / Hogyha a nyelvi jelölők, magyarul mondva: szavak / Testéhez olykor rögzített jelentés is tapad.”

Szerencsétlenségére a balladák iránti őszinte rajongása megtetszik az Ördögnek (Nagypál Gábor kiváló alakítása), aki aztán rendesen meg is tesz mindent, amit a balladai dramaturgia megkövetel: elcsábítás, elszédítés, elrablás, kétezer évig fogvatartás és egymás agyáramenés, satöbbi, spoiler, balladai hodály.

Az előadás szórakoztató, néha azonban a kínosság határán billeg (direkt?), bár lehet, hogy csak az általam látogatott előadás közönségének nem volt ínye a focirigmusok skandálására, az elnyújtott, vicceskedő pokolból megmenekülős jelenetben. Egy ponton az előadás átlép egy másik térbe, a nézők pislákoló telefonokkal követik, ami nagyon erős színpadképet eredményez – ettől a tértől azonban rövidesen búcsúzunk, pedig lett volna még benne lehetőség. Részemről bőven kárpótol maga a témaválasztás, a nézők és a színészek közös feloldódása a kocsmai térben – a szétdrogozott nyulakról már nem is beszélve (tényleg nem).

Végül érdemes felidézni azt a kissé elcsépelt felismerést, hogy nincs önmagában vizsgált tárgy, és hogy legyen az szakdolgozat, alapos elemzés, hűvös szociológiai felmérés, kritika a téma így is, úgy is visszanyal, és a képletből nem kivonható, hogy ki teszi fel a kérdést.

Prudencia Hart esetében az általa vizsgált pokol lángnyelvei nyalnak vissza, de talán épp ez a kutató ember célja. Hiába a nyakkendő, a gondosan összekészített jegyzet, a tudományos érdeklődés tárgya jobb esetben nem csak úgy az égből pottyant az asztalra – belső indíttatás, külső vonzás sodorja a tekintetet. A kérdésre, hogy mi sodorta a rendező, a fordító, a színészek tekintetét a darab irányába a második felvonásában érdemes válaszokat keresni, a cikkem végére ereszkedő balladai homály azonban…