Harminc éve léteztünk az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékeiben, és úgy tűnt, minden csak egyre kellemesebb lesz. A kávéházak teraszáról nézve, a nagykörutak világában legalábbis nem voltak kétségek. Ebben az időszakban a Brück & Sohn német képeslapkiadó lelkesen fotózta a fiatal magyar fővárost, a frissen előkerült képeken pedig visszaköszönnek Budapest idilli pillanatai. Sőt, ha szükségesnek látták, kitartóan dolgoztak a valóság kozmetikázásán is. A modern technikát bevetve képeiken akár esernyővel is át lehetett lebegni a Duna felett. Képeslapok, és ami mögöttük van a Magyar Nemzeti Galéria Budapest. Az első aranykor című kiállításáról.

A szecesszió, amit a kortársak látni sem akartak

A stílus színek és formák szerethető kavalkádja, azonban ez nem hatott meg mindenkit a századfordulón. A képen látható Iparművészeti Múzeum ma Budapest legismertebb szecessziós épülete, azonban Lechner Ödön - barátainak csak „Papszi” - épületét a korabeli pesti népnyelv csak „A Cigánybáró palotájaként” emlegette. Papszi világlátott ember volt, olyannyira, hogy a Párizsi Világkiállításon ő mutatta meg a várost a Zsolnay családnak. A csempegyáros dinasztiához fűződő kapcsolata meghatározta Lechner egész munkásságát, már az első skicceknél számolt az összetéveszthetetlen, színes csempék használatával. Az Iparművészeti Múzeumot a millenniumi ünnepségsorozat záróeseményeként avatta fel Ferenc József császár, valószínűleg nem túl lelkesen, hiszen nyíltan utálta az új stílust. Ennek megfelelően Lechner hamarosan elvesztette állami támogatását, azonban alakja igazi legenda lett; a szecesszió pedig egyre inkább megnyerte a budapestieket, akik már nem akartak a múlt század historizáló palotáiban élni.

Lechner kegyvesztett lett, Radisics Jenő igazgató viszont haláláig állt az Iparművészeti élén. Olyan kreatív vezető volt, aki nemcsak nemzetközi aukciókon és gyűjtőutakon gyarapította a múzeum gyűjteményét, hanem megmutatta, hogy az ötletek gyakran tudják pótolni a forrásokat: amerikai és magyar gyerekrajzokból szervezett kiállítást, ahol ő maga tartott tárlatvezetéseket. Egy korabeli kritika szerint természetesen mi nyertük meg a nemlétező versenyt: „Ködös Britannia, a flegmás yankee beszél hozzánk fakó, tompa színezésű lapokról. Valami unalom, melankólia, ami egyébként is jellemzi őket, tükröződik le róluk.”

„Idétlen borjak”: az eltűnt Közvágóhíd nyomában

Ma már hiába keresnénk a Soroksári úton, azonban a Közvágóhíd a monarchia Budapestjének egyik fontos vívmánya volt. Pesten és Budán 1872 előtt nem volt a város kezelésében vágóhíd, a mészárosok magánvágóhidakat használtak, ezek azonban sokszor nem feleltek meg a kor higiéniai előírásainak. Ahogy Budapest nőtt, egyre hosszabb útvonalakon kellett keresztülhajtani a vágásra érkező marhákat, növelve az állatok megfertőződésének esélyét és az általános városi bűzt. Az egyre fojtogatóbb problémát megoldandó, egy közvágóhíd és marhavásártér létesítése mellett döntöttek a Soroksári úton, ahol ekkor még szántóföldek voltak.

A vágóhíd előtt virágos parkot alakítottak ki, a főbejárat két oldalán pedig bika-, illetve bivalyszobor fogadta az érkezőket, akár kétkezi munkára, akár üzletet kötni jöttek. A mai Mester utca felőli, kevésbé reprezentatív területen kaptak helyet a birkák aklai, akik

gyakran elmenekültek szomorú sorsuk elől a szomszédos, ekkor még erdős területre.

A külön osztályokra bontott vágótermeket francia, a földszint felett kialakított hűtőtermeket és jégvermeket pedig amerikai minták alapján alakították ki; és még rituális vágásokat is vállaltak, ami jól példázza a soknemzetiségű monarchia mindennapjait. A területen volt paczalfőzde, patásoknak szánt gyógyfürdők, vágóhíd beteg marhák számára, sőt egy külön börtönhelyiség is, ha valakit esetleg a vágóhídon kellett letartóztatni. A nyitásakor az állatok védelme még nem foglalkoztatta különösebben a közvéleményt, az állatkínzást csak a 20. század elején tiltották be.

Azonban az itt dolgozóknak sem volt sokkal jobb sorsuk az állatoknál. A húsipari munkások a levágott és feldolgozott állatok száma szerint kapták a fizetésüket, azonban a segédek járandósága még ennél is bizonytalanabb volt: nekik jutott a lepattanó velő, bél és vér. Így az élelmesebbek hamar alternatívákat kerestek bevételük kiegészítésére: a pacalossegédek „idétlen borjakat”, vagyis borjúmagzatokat csempésztek ki a vágóhídról, és rendes marhahúsként adták el az éttermeknek.

A császár szobrai

Hiába fejlődött Budapest szédítő tempóban, valami sokáig hiányzott a városból, amit azóta is minden rendszer kitartóan pótolni próbál. A legenda szerint a Ferenc Józseffel Budapestre látogató II. Vilmos német császár kíméletlenül felhívta az uralkodó figyelmét, hogy hiába fejlődik világvárossá Budapest, ha alig van a közterein szobor. Ferenc József nem vesztegette az időt, és saját udvartartása költségvetéséből tíz szobrot ajándékozott a városnak. Természetesen ő döntött arról, hogy az emlékművek kiket ábrázoljanak. Azonban a monarchia elfogadó légkörét mutatja, hogy a Habsburg uralkodó maga kezdeményezte, hogy olyan történelmi személyeknek is állítsanak szobrot, akik a saját ősei ellen harcoltak, mint Bocskai István vagy Verbőczy István.

A várban álló Hunyadi János egyike a tíz szobornak, amelyek a mai napig hömpölygő folyamatot indítottak el. Az első világháború végén, a monarchia összeomlásakor majdnem dupla annyi köztéri szobor volt Budapesten, mint a századforduló évében, a számuk pedig azóta is nő. A gyorsan változó rezsimek mindegyike kihasználta a köztéri műalkotásokban rejlő lehetőséget, és előrántott egy-egy számára szimpatikus hőst a múlt ködéből, akinek szobrot lehetett állítani.

Azonban végül pont azt az embert nem emeltük piedesztálra, aki elkezdett szobrokat állítani Budapesten, és a személye meghatározta a város történetének aranykorát. Ferenc József mai napig kissé ellentmondásos alakját jelzi, hogy Budapest belvárosában a császárnak egyetlen, szabad szemmel alig látható szobra van: egy Kolodko mini. Az aprócska, idősebb korában megörökített császár az egykor róla elnevezett Szabadság hídon ringatózik miniatűr függőágyában, kezében kissé lemondóan tartja a kalapját. Talán a túl partot figyeli, ahol ott áll a felesége, Erzsébet királyné életnagyságú emlékműve, aki a férjével ellentétben soha nem osztotta meg a magyarokat.

Keresd a hosszúlépés.járunk? alapítóinak tárlatvezetéseit a Magyar Nemzeti Galéria Budapest. Az első aranykor című kiállításán, és merülj még mélyebbre a századforduló Budapestjében!