Szilánkokra törni Cseh Tamást

Az SzFE ötödéves zenés színészei többre vállalkoztak, minthogy megcsinálják a sokszázadik Cseh Tamás akusztikus koncertet, többre annál, hogy újrahúzzák Cseh Frontátvonulás című albumának dalait. Mert egy ilyen nemzedékes darabot eljátszani egyben kérdés is a közönség felé. Hogy sikerült-e kitörni, kitörnünk ebből a fülledt, keleti-pályaudvari hangulatból. Ezt a kérdést azonban újra kellett hangszerelni.

Krasznai Vilmos rendező és – a darabban selymes hangú Pénztárosnőt és Sas elvtársat alakító – Fülöp Kristóf zenei vezető vállalkoztak erre a feladatra. Érdemes megnézni, hogyan sikerült nekik.

Cseh Tamás valamikor 1979-ben, a bemutatón leejtett egy üvegpoharat, amely több száz apró kis szilánkra tört. Bereményi Gézával közösen azt akarta elhitetni a nézőkkel, hogy a Vizi pohara ott maradt a levegőben. Az SzFE ötödéves zenés színészei mintha ezt a Cseh-Bereményi poharat ejtették volna volna a földre. A nézők pedig elhiszik, hogy a pohár ott lebeg a levegőben; több száz apró szilánkra törve.

Ezekben a szilánkokban ott csillog még az a résnyire szűkített csehtamásos tekintet, az elharapott mondatok. Csakhogy ezek a szilánkok nem csupán áteresztik a fényt, de sajátjukévá is teszik, a vége pedig valami rózsaablak szerű kavalkád lesz. És ez – ellentétben a túlbonyolított szilánkos hasonlattal – jól áll a műnek.

Az akusztikus gitár mellé bekerül az elektromos és a basszus, a trombita, a hegedű és két szintetizátor is. A színészek több szerepet is játszanak, és ez még úgy is követhető, hogy közben teljesen kihasználják a mozaikszerű, vasrácsokból épített díszlet nyújtotta lehetőségeket: másznak, lendülnek, ugrálnak, hangszerestül, énekestül mikrofonnal együtt.

A történet az utcán kezdődik, két álldogáló az újságból olvassa: egy bizonyos Ecsédi keresi Vizit, miután az otthagyta egy átpiált éjszakán, hogy a pályaudvaron vonatra szállva végleg elhagyja ezt az országot.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Merthogy az első dal a kevertezésről szól. Ez a dal nemcsak ejti a klasszikus gitáros formát meg az utolsó sorokat és behoz egy hegedűt, de nyeszetelős-szintetizátoros-technós alappal borzolja végletekig a kedélyeket. Eközben a révedő Kerek Dávid és az elszánt tekintetű Liber Ágoston rutinos jó kedvvel pofozza egymást két tortilla lappal. Nehéz ilyen erős felütéssel dolgozni, a későbbi dalokból mintha néha hiányzott is volna a kezdeti merészség.

A veretést követően Vizi bemutatja a trükkjét, és a színészek is elhagyják a díszlet jobb felső sarkát, bejárják szereplőkön és hangszereken át vezető útjukat, hogy végül visszatérjenek ugyanoda. „Azzal odalépett a konyhaasztalhoz, ahol rengeteg mosatlan edény között volt egy pohár. Megfogta a poharat, így, felemelte, így, és elengedte. A Vizi pohara ott maradt a levegőben. Lebegett a pohár a levegőben, Vizi nézte és tudta, hogy mostantól kezdve mindenre képes, mindent meg fog tudni csinálni.”

Vizi tehát elindul a pályaudvarra. Csakhogy hamarosan kiderül, hogy nem olyan könnyű ez az elindulás dolog. Jönnek sorra Bereményi figurái: a tangó örök bódulatában szédelgők (Sas Zoltán tényleg dizőze csábító), az érettségi bankettezők és az öngyilkosok. Utóbbi két szerepet Turi Péter tépte ki, és tette hatásosan magáévá a Cseh Tamásban szintetizált keleti-pályaudvari masszából.A színészek individuumokként törnek ki ebből a masszából, mégis folyton visszaolvadnak közös egésszé. Annak ellenére, hogy márciusban volt a bemutató, az összhang látható, a rendező pedig kiaknázta a szövegből és a díszletből következő vizuális lehetőségeket, legfeljebb egy-két átállás döcögött csak. Mindehhez persze szükség volt Bereményi erős alapanyagára is. Bár az előadás szorosan követi az eredeti szöveget, a már említett Turi-féle öngyilkosnál lehetett igazán érezni, hogy jót tettek az apróbb betoldások, foltozások.

Sőt, az 1987-es Útóirat című albumról betoldott két dal közül a darab elején is felsejlő Jaj mit mondok majd című, az alapműnek az újraértelmezésének lehetőségét is felvillantja. Hiszen a Frontátvonulás egy nemzedék albuma. Egy nemzedéké, amely kilátástalan körforgásban élte életét, és hiába érezte valamikor, hogy tényleg mindent tud csinálni, a nap végén ott marad holtrészeg barátjával a fülledt konyhában.

Az érdekes kérdés talán nem is az, hogy ez a nemzedék sajátjának érezheti-e a Frontátvonulást – szerintem igen –, hanem hogy ezeknek a srácoknak sikerül-e megakasztani a szöveg fullasztó körforgását, és megértetni talán leglényegesebb, egyben utolsó sorát: „Ennek vége, értik?!”