KIX – Sanyi és a magyar Boyhood

„És melyik az erősebb, a sors vagy az akarat?” – hangzik el a KIX elején a kérdés, amire az utóbbi idők legjobb magyar dokumentumfilmje keresi a választ.

A képzőművészetis Mikulán Dávid – aki 12 éves kora óta folyamatosan kamerázott – gördeszkázás közben Debrecen és Budapest belvárosának szegényebb vagy teljesen nincstelen, de érdekes, fura figuráival beszélgetett. 2011-ben is éppen ezt csinálta, amikor a Boráros téren belefutott három, az utcán rosszalkodó, alsós kisfiúba. Lefotózta őket, de nem ment oda hozzájuk. Ők viszont odamentek spanolni, és Dávid már a bemutatkozást is rögzítette.

Az utcagyerekek futkároztak, játszottak, káromkodtak, verekedtek és elképesztően jópofa stílusban sztoriztak, ami már a 2010-es években is anakronisztikusnak tűnhetett, egyfajta maradványa volt ez a régi világnak, amikor a gyerekek még az utcán lógtak. Nem csoda, hogy a 21 éves srác – aki kölyökként szintén mindig az utcán bandázott – rögtön megtalálta velük a közös hangot, és még aznap el is vitték a 28 m²-es, sokgenerációs otthonukba, bemutatni a nagymamájuknak. A 8 éves Sanyival megbeszélték, hogy majd találkoznak még, és Dávid vissza is ment hozzá. Nemcsak egyszer, hanem rendszeresen, 12 éven át.

Néhány felvétel korábban is terjedt a neten ezekből a találkozásokból, az első lógásokat bemutató sanyiék egyfajta rétegkultvideó lett, Mikulán Dávid ebből a projektből csinálta a diplomamunkáját. 2017-ben Révész Bálint filmes – többek között a Nagyi Projekt rendezője – felfigyelt a kísérletre, és megkereste Dávidot, hogy csináljanak belőle filmet, folytassák a forgatást, írják meg az ívét. Így született meg mostanra a másfél órás KIX, ami egyfajta magyar Boyhood. Csakhogy ez még jobb, mert a Boyhood egy – ugyan hosszan forgatott és útközben fejlesztett, de mégiscsak – hollywoodi történet, a KIX viszont egy igazi gyerek valódi élete a félig dzsentrifikálódott Ferencvárosban.

link Forrás

Sanyiék nem mélyszegénységben élnek, rendben van a ruhájuk, van mit enniük, de azért láthatóan szegények, ahogy sokan mások is a környezetükben. A háromgyerekes anyuka három műszakban dolgozik, az apuka nem nagyon melózik, inkább csak lóg valahol, ha nem otthon balhézik, a gyerekek pedig – annak ellenére, hogy nem engedik őket csak úgy eljárkálni – a játszótéren vagy az utcán szórakoznak a hozzájuk hasonló, mindenféle zűrös környezetből érkező kortársaikkal.

A dániai világpremier után online beszéltünk a két rendezővel az ötletről, a forgatásról, Sanyiékról és az elmúlt 12 évről.

A cím szójáték: Dávid a FAX művészeti kollektíva tagja volt. Ez afféle underground múzeumpedagógiai projekt volt, amiben az alkotók a gyerekekkel együtt különböző sport- és művészeti tevékenységeket végeztek a köztereken. Ez a filmben is megjelenik, amikor Sanyi krétával felírja a járdára, hogy fasz, de x-szel sikerül neki. Viszont nemzetközi címként ez félreérthető lett volna, a DIX (Faxok) pedig túl suttyón hangzik, így maradt a KIX (kb. rúgások/csapások, de arra is lehet asszociálni, amikor beüt valami).

A filmben végigvonul a feszültség, amit az szül, hogy alapvetően élénk, jóravaló srácokat látunk, akik közben mégis valahogy el-elvadulnak, terrorban tartják a játszóteret, kimaradoznak a suliból. Ebben benne lehet az is, hogy visszatérő elemként egészen kiskorától fogva sulykolják Sanyinak, hogy egyszer valami óriási bajba fog kerülni.

Dávidék kezére játszott, hogy a gyerekek igényelték a felnőtt figyelmet, és a szülőknek is átjött, hogy Sanyiék felnőtt barátja rendes srác, úgyhogy vele elengedték a gyerekeket kirándulni, deszkázni, rajzolni. Ez nem egy szájbarágós oktatófilm: a készítők nem szólaltatnak meg szociális munkásokat, jogászokat, szakembereket, hogy két jelenet között elsorolják az unalomig ismert tényeket a gyerekvédelem hiányosságairól. Éppen ellenkezőleg, a rendezők bevonódnak Sanyi életébe, többnyire partnerek a kalandokban. És amikor a rozsdaövezetben szipusok és hajléktalanok között mászkálnak, sokszor az aggódó nézők helyett figyelmeztetik a kisgyerekeket, hogy mire vigyázzanak, vagy amikor Sanyi nagyon maga alatt van, ők segítenek megvigasztalni a fiút.

Régi dilemma, hogy a megfigyelő kamera esetleg ront vagy éppen javít a helyzeten, például a gyerekek a videó kedvéért nem csinálnak-e még nagyobb hülyeséget, mint amit amúgy is tennének. Ez ebben az esetben sosem fog kiderülni, de az már első pillanatban világos volt, hogy a család nem különösebben zavartatja magát a kamerától: nem színészkednek, és csak a leggyengébb pillanataikban kérik, hogy állítsák le a felvételt. (Sanyi bátyja volt a kivétel, ő nem nagyon szerepelt, más utat választott, befejezte a sulit, lerakta a jogsit is.)

Dávid, Bálint meg még néhányan, akik részt vettek a munkában és valamennyire Sanyi életében, végig szem előtt tartották a filmet, de közben az is fontos volt, hogy valahogyan foglalkozzanak Sanyival: a filmben ezeket nem mindig mutatják be, de például együtt csinálták a Telefonbetyár című ifjúsági filmet (amiért Sanyi díjat vehetett át Till Attilától), meg utcai performanszokat is, amikor pedig Sanyi – akinek problémái voltak más tanulókkal – egy hónapig nem járt be az iskolába, és gyámügyi kiemelés alá került, a filmesek segítettek rendbe hozni a lakást.

Sanyinak végig sok szocializációs problémája van, mesél arról, milyen rossz tanuló, miféle bunyókba keveredett, meg arról is, hogy frusztrált kiskamaszként hogyan okozott magának sebhelyeket. Ahogy a többségnek, úgy neki is ambivalens a viszonya a családjával (az üvöltve-káromkodva csapkodástól a meghitt pillanatokig széles a skála), azért Sanyi nem tért rossz útra, nem lett bűnöző, legfeljebb időnként rosszalkodott. De hát ki nem? A legtöbben legfeljebb nem feszítik túl a húrt.

A gyerekkori, kísérletezősebb jelenetek közül kiemelkednek azok, amikben Sanyi rekedt hangon – ahogy ők nevezték: csöveshangon – improvizálva narrálja a róluk készült felvételeket, ahogy az az előzetesben is hallható. Ezek Dávid szerint azért is voltak hasznosak, mert Sanyi eléggé elveszett gyerek volt, és ilyen ún. vezetett improvizációkkal jobban ki tudta fejezni magát.

Révész Bálint csatlakozásával vált a KIX hagyományosabb, befogadhatóbb narratív történetté. Az első szinopszis szerint úgy ért volna véget a történet, hogy: „…és Sanyi megtalálja saját otthonát”. Ezt akár kreatív értelemben is vehették volna, mondjuk Sanyi végre kiteljesedik valamiben művészileg. Amikor tinédzserként megmutatta a pincében a kis konditermüket, ez is felmerült végszóként. Csakhogy itt még annyi probléma volt Sanyi körül, illetve neki kellett vigyáznia a közben született kishúgára is, hogy Bálintéknak ekkor még nehéz lett volna magára hagyniuk, így még több évig folytatták a forgatást. Végül tényleg az lett a sztori vége, hogy a már felnőtt, melegburkolóként dolgozó Sanyi a barátnőjével (aki azóta a menyasszonya) elköltözött a IX. kerületből.